SZABÓ JÁNOS, DR. a FKgP 33 tagú képviselőcsoportjának vezérszónoka:
SZABÓ JÁNOS, DR. a FKgP 33 tagú képviselőcsoportjának vezérszónoka:
SZABÓ JÁNOS, DR. a FKgP 33 tagú képviselőcsoportjának vezérszónoka: Mélyen Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Egy újabb stációjához érkeztünk annak, hogy az Országgyűlés anyagi elégtételt szolgáltathat azoknak az embereknek, akiket a tulajdonuktól jogtalanul annak idején megfosztottak. Újabb időszakról van szó, 1939 és 1949 közötti időszakról.
Tekintettel arra, hogy a törvény politikai jószándékához, akaratának tisztaságához és céljának nagyszerűségéhez kétség nem férhet, én eltekintek e helyen attól, hogy ezt részletesen méltassam, annál is inkább, mert ezt az előttem felszólaló Szauter képviselőtársam – úgy gondolom – megtette.
Én a magam részéről azt szeretném mondani – és ezt természetesen a frakcióm nevében teszem –, hogy amikor e törvényjavaslatot tárgyaljuk, kellene pár szót említenünk az úgynevezett alapkárpótlási törvényről, mert hiszen ez szorosan kapcsolódik ahhoz.
Valljuk meg, ez a törvény ezért, azért, amazért nem egészen jól sikerült. Nagyon sok vele a gond, nagyon sok az elvi probléma benne, nagyon sok a végrehajtási kérdés, azonban végül is, amikor a törvényt megszavaztuk – és ezt mondom most itt a televízió és a rádió nyilvánossága előtt a kisgazda-választóknak is –, a kérdésekben kellett döntenünk, hogyha ez a kárpótlási törvény nem a Kisgazdapárt által hirdetett elven, tehát a reprivatizáció elvén áll, mégis valamit nyújt a sérelmet elszenvedőknek, hogy ezt a szándékot és a célt erősítsük-e a szavazatunkkal, vagy pedig olyan magatartást tanúsítsunk, hogy nem szavazzuk meg ezt a törvényt, és ezáltal tulajdonképpen nem teszünk az ő sérelmeik orvoslása érdekében semmit. Döntsék el ők, hogy kik szavaztak helyesen, azok-e, akik megszavazták ezt a törvényt, vagy az az 5 kisgazda képviselő, aki most a mellét döngetve azt állítja, hogy ő az igazi kisgazda, mert ezt a törvényt nem szavazta meg.
Tisztelt Képviselőtársaim! Magáról e törvényjavaslatról azt kell mondanom, hogy okult a korábbi törvény hibájából, vagy legalábbis annak egy részéből és azt kell megállapítani, hogy bizonyos tekintetben ahhoz mérten előbbre lépett. Előbbre lépett a vonatkozásban, hogy tudniillik amíg a másik törvény azt mondta, hogy az úgynevezett átalánykárban az ingókár értéke is benne foglaltatik, addig e törvény azt teszi, hogy ingókárt is állapít meg, és ezért is szándékozik nyújtani kárpótlást.
Mire gondolok? Ugye azt mondja, hogy a gazdasági felszerelések, azon kívül a valuta, azon kívül a nemesfémek és végül a műkincsek tekintetében a kötelező letétbehelyezés során gyakorlatilag az állam tulajdonába, vagy legalábbis a tulajdonosok tulajdonából kikerülve, most ők olyan helyzetben vannak, hogy őket megilleti ezért ez a kárpótlás, és ezt igazában a törvényalkotó honorálja azzal, hogy próbál neki kárpótlást nyújtani a javaslat szerint.
Ezt én egy örvendetes dolognak tartom, és magunk is azon a véleményen vagyunk, hogy ezzel a módosítással tulajdonképpen a törvényt el kell fogadnunk, és ezt a módosítást üdvözölnünk kell.
Tisztelt Országgyűlés! Meg kell azonban mondanunk, hogy van itt egy kis bibi. Nevezetesen az, hogy azt mondja az úgynevezett alapkárpótlási törvény, tehát az 1991. évi XXV. törvény 1. § (3) bekezdése, hogy ezt a törvényt, amit most fogunk meghozni, annak a törvénynek az elvei alapján kell elkészíteni. Annak a törvénynek pedig egy elve, vagy ha úgy tetszik alapelve volt az, amit az előbb citáltam, hogy tudniillik a 3. § (3) bekezdésében kimondotta, hogy ingóért külön kárpótlás nem jár, az átalánykárban benne van az ingó ellenértéke is.
Úgy gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy bármilyen jószándékúan is, de ez a törvénytervezet megsértette ennek az alapkárpótlási törvénynek ezt az elvét.
Félreértés ne essék, szeretném leszögezni, hogy mi senki pénzének ellensége nem vagyunk, és mi nem azt sokalljuk, amit e törvény alapján a jogosultak fognak kapni, hanem azt keveselljük, amit a másik törvény alapján kaptak az ingóért azok a jogosultak, illetve nem kaptak. Mert valljuk meg, kedves képviselőtársaim, hogy ott az az állítás, miszerint az ingó értéke benne van az átalányértékben, egy fikció. Azt mondtuk annak idején, mert azt akartuk mondani, de ez még nem jelenti azt, hogy ez ilyen értelemben igaz is lenne. Én ezért azt gondolom, hogy e kollíziót úgy kellene feloldani, hogy módosítanánk az alapkárpótlási törvényt is, és azt mondanánk a 3. § (3) bekezdése tekintetében, hogy nincs az ingó ellenértéke benne az átalánykárban, hanem az átalánykárra megállapított értéknek egy bizonyos százalékát állapítsuk meg visszamenőleg azoknak a jogosultaknak, akik a másik törvény alapján tarthatnak igényt kárpótlásra.
Az ottani törvény miniszteri indokolása azt mondja, hogy az ingókárt megállapítani ma már szinte lehetetlen. Ezért a felesleges pereskedések elkerülése végett rendelkezett úgy a törvény, hogy az átalányértékben benne van az ingó értéke is. Ha ezt mondjuk ki, amit én most mondok, hogy egy meghatározott százalékát adjuk ingóelleni értékeként is azoknak a jogosultaknak, akkor nincsen bizonyítási nehézség. Sőt megítélésem szerint még végrehajtási nehézség sincs, merthogy tudniillik most van folyamatban azoknak a kárpótlási ügyeknek az intézése, és minden további nélkül egy matematikai művelettel hozzá lehet írni az ő átalánykár értékét, azt, hogy mi az ingó kárának az értéke. De aki a kárpótlási jegyét megkapta – ugye azok még nagyon kevesen vannak –, lényegében azok vonatkozásában is egy kiegészítő határozat meghozatalával minden gond nélkül hozzá lehet őket juttatni ahhoz az értékhez, ami álláspontom szerint őket megilleti. Mert kérem szépen, nem vitatom én, hogy azoknak a jogosultaknak, akiktől e törvényjavaslatban szereplő ingóságokat elvették, nagyon fontosak azok, és számottevő sérelmet okoztak nekik azáltal, hogy megfosztották őket ettől. De higgyék el, kedves képviselőtársaim – és most engedjék meg, hogy sajátos szemszögből nézzem ezt a kérdést –, annak a parasztembernek, akinek a földjét elvették, annak bizony az is nagyon fájt, hogy megszabadították a kocsijától, lovától, ekéjétől, boronájáról, és azért egy vasat sem kapott, illetve úgy kapott, ahogy annak idején rendelkeztünk róla.
Ami kifogásolható ebben a vonatkozásban az az, hogy a törvény eleve kizárta a bizonyítás lehetőségét, pedig nagyon sok embernek a kezében volt az a bizonylat, amit akkor, annak idején ákombákom módon a termelőszövetkezet elnöke vagy a megfelelő embere kiadott, hogy ettől ennyi terményt, ennyi ingóságot, amannyi állatot, szerszámot és eszközt vittek el. De sajnos mindez akkor nem kerülhetett olyan helyzetbe, hogy értékelésre számot tartson a törvényalkotó által.
Én tehát úgy gondolom – tisztelt Országgyűlés –, hogy a jogszabálynak e vonatkozásban történő megváltoztatása nem jelenthet különösebb gondot. Nem jelenthet gondot jogi szempontból, de nem jelenthet gondot gazdasági szempontból sem, mert a költségvetési vita során a pénzügyminiszter úrtól olyan információhoz jutottunk, amely szerint a tervezett 100 milliárd forint a kárpótlási igényekre nem fogyott el, mert nem jelentkezett annyi igénylő, amennyit annak idején terv szerint vártak.
Mindezt azért mondom el – tisztelt Országgyűlés –, mert úgy gondolom, ha nem így teszünk, akkor megrövidítjük azokat, akik a korábbi kárpótlási törvény szerint az igényüket benyújtották. Nem lehet az a cél, hogyha ez a törvény emeltebb szinten, magasabbról nézve közelíti meg a problémát, hogy megpróbáljuk vissza lenyomni a másik törvénynek a szintjére, de feltétlenül üdvös lenne azt a másikat felemelni ennek a szintjére. Én tisztelettel tehát ezt javaslom, és az ehhez szükséges módosító indítványt be fogom nyújtani.
Azt mondom önöknek, tisztelt képviselőtársaim, hogy kivételek tevésével ne sértsük meg és ne rövidítsük meg azokat, akik a maguk módján ugyanúgy megszenvedtek, akik a maguk módján ugyanúgy megszabadultak a tulajdontól akaratuk ellenére, mint ahogy a jelen törvény által írt igényjogosultak.
A módosító indítványt e vonatkozásban előterjesztjük, gondolják meg képviselőtársaink. Köszönöm szépen. (Taps. – A Kárpótlási Hivatal páholyban jelenlevő képviselője is tetszéstnyilvánít.)
