SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter: (Kis szünet után, mialatt hordozható mikrofont helyeznek az asztalára.) Időközben megjavult már, de újra elnézést kérek a szünetért.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Némileg eltérő kérdéskört kaptam, mint a beterjesztett írásos anyag – ettől függetlenül, a dolog lényege azonos, tehát ez önmagában nem jelent akadályt a válaszadásban. Megpróbálok a teljes konkrét kérdésekre válaszolni.
Először is megköszönöm az interpellációt, amely – mint a képviselő úr mondta – egy teljes bizonytalanságban és kaotikus állapotban lévő helyzetre ad lehetőséget, hogy az megszűnjék: mármint ez a kaotikus állapot. Hiába mondja a képviselő úr, hogy az elvi álláspont már ismert, ő maga is föltette az első kérdést, ha tehát föltette, akkor erre válaszolni kell. Márpedig ugyanez a kérdés, ami fölmerül országszerte, és elsősorban arra szeretnék rámutatni, mik azok a szempontok, amik miatt ez a kérdés egyáltalán fölmerül. Olyan kormányzati intézkedés ugyanis, amelyik bármi módon kétségbe vonta volna az üzemorvosi szolgálat jövőjét, nem volt. Volt azonban és van az a jelenség, hogy az anyagilag katasztrofális helyzetbe került vállalat maga próbálja meg adott esetben megszüntetni, vagy a privatizációs folyamat során szüntetik meg az üzemorvosi szolgálatot. Ezek azok a jelek elsősorban, amelyek aggodalommal töltik el a kollégákat, és az a helyzet, hogy a magyar jogrendszerben általánosságban elfogadtuk a nemzetközi hátteret, amely általánosságban azt mondja ki, hogy az ország, teherbíró képességének függvényében fokozatosan teljes körűvé kiépíti az üzemorvosi szolgálatot. Ebből viszont nem következik az, hogy az adott munkahelyen egy ilyen irányú kötelezettség meglenne.
A probléma megoldásának tehát az egyik része az, hogy egy ilyen irányú kötelezettséget hogyan, milyen formában lehet fölvállalni, és törvényi úton előírni – de maga a szándéknyilatkozat az első pontra, egy egyértelmű igen.
Amennyiben igen – kérdezi a képviselő úr –, akkor mely körre terjed ki? Nézzük a mai helyzetet! A mai helyzetben, fölmérések szerint, az üzemorvosok munkaidejük 60%-át gyógyító orvosi munkával töltik. Nem kívánom felolvasni a hivatkozott rendeletet, mert gondolom, a képviselő úr előtt jól ismert, a nem szakemberek számára pedig fölösleges lenne –, de arra szeretnék rámutatni, hogy a számtalan pontban felsorolt feladatkörben elsősorban a szoros értelemben vett munkaegészségügyi problémák kerülnek elő: egészségi kockázatok felbecsülése, a munkahelyi környezet, a termelési gyakorlat megfelelő elemeinek ellenőrzése, még a munka szervezésében való tanácsadói részvétel is, és a gyógyító résznél az elsősegély, a sürgős orvosi ellátás.
Magyar viszonylatban, azt hiszem, el kell fogadnunk, hogyha a dolgozók egészségét akarjuk védeni, akkor ennek a szolgálatnak azt a vonulatát kell erősítenünk, amelyik a megelőző munka. Ebből viszont következik az, hogy ide különleges szakértelemre van szükség, és erre a szakértelemre természetszerűleg ráadódik egyfajta gyógyító munka, mert például egy keszonbetegséggel kapcsolatos gyógyítás elsősorban csak olyan szituációban kerül elő, ahol keszon egyáltalán létezik. Ezt a gyógyító részt kivonni szakmai nonszensz lenne. De ugyanúgy a vibrációs ártalmakat – és lehetne még ezt a kérdést folytatni.
Mi a helyzet azzal a 60%-kal, ami nem üzemorvosi feladat? Ez nehezebb, de megoldható kérdés. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol az üzemorvosi szolgálat szellemi kapacitása, a munkaerő nagyobb, mint amit a szorosabb értelemben vett üzemorvosi rendszer igényel, és ezt a szaktudást, eszközrendszert nem felhasználni ott, ahol erre készség van, az alapellátó feladatokban, hiba volna. Fordítva: vannak kisebb üzemek szétszórva, egyedileg egy-egy helyen, ahol egy főállású üzemorvost alkalmazni gyakorlatilag lehetetlenség lenne. Ilyenkor célszerű a gyógyító ellátással egy megfelelő szerződéssel biztosítani az orvosi szolgálatot. Ez történik is, tudjuk, hogy létezik.
Ezeknek a fenntartása továbbra is kormányzati cél marad. Hogy mindez kinek a kötelessége, arról ez a rendelet – nem rendelet, hanem egyezmény – ugyancsak teljesen egyértelműen szól, és egy színes lehetőséget biztosít, mert lehet, hogy a finanszírozó a vállalat és csak a vállalat, lehet, hogy a finanszírozó az állam, a költségvetés és csak a költségvetés, lehet a finanszírozó a biztosító és csak a biztosító – és lehet mindezek kombinációja. Magyarországon – ellentétben azzal, amit a képviselő úr mondott az interpellációjában – jelenleg az a helyzet, hogy a költségeket teljes egészében a vállalat fizeti, a bérköltségeket teljes egészében a társadalombiztosítás, és ez '92-ben is így marad.
Valóban elhangzott az idézet Jávor államtitkár úrtól, amire hivatkozott a képviselő úr – egyfajta tervjelleggel hangzott el – azonban tudjuk, hogy azóta milyen változások következtek be a vállalatokat sújtó terheket illetően. Ebben a helyzetben további terheket rakni a vállalatra a már meglévőkön kívül, azt hiszem, nem szabad. Nem akarom most fölsorolni az éppen az egészségügy területén a vállalatokra rakott, általunk, Parlament által megszavazott terheket. Azt hiszem, hogy akkor a finanszírozásban a status praesens, a jelenlegi állapot fönntartása mellett maradunk – ez a válaszom erre a kérdésre.
A harmadik kérdés tulajdonképpen nem hangzott el, akkor erre nem is válaszolok.
Azt gondolom, hogy jelen pillanatban akut beavatkozásra, azon túl, hogy elmondjuk, nem változik a rendszer, nincs szükség. Szükség van viszont egy nagyívű szabályozás lefektetésére, az érintettek bevonásával, amely egyszer s mindenkorra rögzíti ezeket a kérdéseket, stabilitást ad a rendszernek, egyébként pedig a társadalombiztosítási reform során a megfelelő szerződéskötésekkel megoldhatók azok az egyedi jelenségek.
Egy dolog van még, amit… Nincs, mert nincs rá időm, úgyhogy föl nem tett kérdésre nem felelek. Elnézést, hogy túlléptem az időt és köszönöm a figyelmet. (Taps.)
