PAP ANDRÁS (MDF)
PAP ANDRÁS (MDF)
PAP ANDRÁS (MDF) Tehát lehetnek-e valakinek elvárásai azokkal szemben, akik nagy reményekkel küldték ide, miközben be kell vallja, hogy saját elvárásainak sem tud mindenben eleget tenni, nemhogy valamennyi választójáénak.
Illik-e a törvényhozás idejét rabolni azzal, hogy nyilvános magánügyeinket jobb megismerésre ajánljuk a tömegtájékoztatás által, felhasználva a közvetítés adta lehetőséget is? Lehet-e a közvádak szintjére leszállva emlékeztetni arra, hogy közszerepléshez nem szokott emberek alkotják a Ház zömét, szókimondástól, szólásigénytől hajtva, hosszú idő után a nyilvánossághoz jutva? Elmondható-e a tény, hogy egyetlen szónok is elegendő egy vita menetének, folyamának eltereléséhez, amit visszafordítani utána nehéz, a beszélők mögött pedig háromszáznyolcvanegynéhányan hallgatnak és van saját véleményük?
Elvárható-e, hogy a választók tudják, az idő szorítása miatt el nem hangzó gondolatnak is van belső súlya, hogy a leadott szavazatainkban esetleg a tudássá érett bizalom vagy távolabbra mutató szándék is testet ölthet? Tudomásul vehető-e, hogy a Parlamentünk még nem volt képes munkáját ésszerűen beosztani – kivételesen kérem két sz-szel írni, mert tízből tízszer nem így történik –, Házszabályunk alkalmatlan, fuldoklunk az indítványok papírhalmazában, melyeket fizikai képtelenség elolvasni, értelmezni és minősíteni mindannyiunknak? Képtelenség, hiszen egyik-másik mögött bizottsági ülések hosszadalmas érvelései zajlanak, rejlenek.
Érzékeltethető-e, hogy e kiváló technikai adomány, a szavazógép és az ezernyi módosításra gerjesztő Házszabály törvényszerűen silányítja gombnyomgató géppé a képviselőket a mai törvényalkotási igények mellett, amikor egy nagy horderejű törvény elfogadásának eseményét egybemossa jelentéktelenebb beadványok tömegének kiselejtezésével?
Van-e fogalma a kívülállónak, hogy az ülés alatt folyamatosan jelen- vagy legalábbis közellétet igénylő rossz – mert előreláthatatlan –, szavazási rend miatt mit nem tud egy képviselő elintézni vagy megtudni minisztériumokban, hivatalokban, könyvtárakban vagy éppen beszélgetéseken? Próbált-e már rajtunk kívül valaki végigülni 6-8-10-45 órás üléseket, TV-kamerákkal folyamatosan szembenézve, kandi fényképészek rajtaütésekor vagy rajtunkütésekor ásításunkat jól vagy rosszul elnyomva? Magyarázandó-e, hogy a hiányzás többnyire nem lógást jelent, hogy külföldi utazásainkon nem a bevásárlás a cél, hogy ott jobbik ruhánkat és legjobb modorunkat öltjük, és nem egymás lejáratásán fáradozunk, hanem karöltve képviseljük közös ügyeinket?
Ha elmondjuk, hogy a képviselői tiszteletdíj bruttó 32 500 forint, nettó nem egészen 21 ezer forint, és ezt még a költségtérítés és a bizottsági díj tetézi meg, egyénenként változóan, körülbelül megduplázva az összeget, és ha tudatjuk, hogy első összehívásunk óta nem emeltük magunk fizetését, vajon nem kapjuk-e magunkba újra és újra a szociális érzéketlenség vádját, azért, mert nem minden pillanatunkban és minden erőnkkel és pénzünkkel az elesettek, a kisnyugdíjasok, a munkanélküliek, a sokgyermekesek gondjait enyhítjük, hanem szájuk elől esszük el az állami falatot?
Ildomos-e megjegyezni, hogy a családunktól távol töltött idő némelyikünk számára pénzben nem viszonozható, mert nem transzparenseken szeretjük látni a családot sem. Mit kezdhetünk mi, hátsó padosok akkor, ha a Ház kiemelt helyéről, az emelvényről hangzik el, hogy az Országgyűlés lehetetlen helyzetbe került különböző okok miatt, és "az elnöklőnek nincs lehetősége, hogy helyreállítsa az Országgyűlés méltóságát"? Az idézet az Országgyűlés jegyzőkönyvének 13953. oldaláról, a költségvetési vitából származik.
Hogyan vitatkozhatunk az olyan, ugyancsak kiemelt tisztségviselőktől származó erkölcsi ítélettel, hogy az Országgyűlést megszégyenítették a költségvetési vita során, és ezen erkölcsi ítéletnek törvényi alapját is olvashatjuk, lásd a Népszabadság január 6-ai számának címoldalát? A megszégyenítőket ez esetben a kormánytöbbség padsoraiban kell keresni, a cikk értelméből ez következik védhetetlenül.
Az ember ugyanakkor – azt is el kell mondjam – nem tudja néha, hogy mikor követett el nagyobb vétséget: amikor egyáltalán ide merészkedett, amikor esetleg kormánypártiként a Kormánnyal szavaz, vagy amikor megpróbál megállni az időnként az arrogancia és az infantilizmus ránkzúduló áradatában; szándékosan használtam idegen szavakat.
Mit tehetünk olyan alkalmakkor, ha egy helyi érdekű, de százezerhez közeli példányszámú napilapban, mely olvasóinak száma esetleg eléri a most média előtt ülő vagy azt hallgató emberek számát, egy ilyen cikket olvashatunk, csak néhány idézetet el kell olvassak belőle: "Pedig akárhogy is" – ez egy dél-dunántúli helyi érdekű – "bizonyos posztok köteleznek, és ha már az urak, akik az elvtársak köpenyéből bújtak elő, magukkal szemben nem túl igényesek. Kifelé úgy kellene csinálniuk, mintha…"? … "Ha már valaki többet szerepel a képernyőn, mint a tévémaci X millió lakásba betolakodva, az mégis tartsa magát valamiféle, ugyan nem létező, a tévében szereplő normális felnőtt személy 12 pontjához. Igaz, még csak tanuljuk a demokráciát, de mégse képzeljék a parlamenti padsorokat iskolai padnak." – Ezek mi vagyunk. – "Ne uzsonnázzanak hatalmas összeragasztott kenyeret zsíros szalvétából, ha már épp a felszólaló padszomszédját veszi totálban a kamera, és újságot se olvasson ide-oda hajtogatva a lepedőket, még akkor sem, ha róluk szól a vezércikk, hogy hogy pofozza ki este a gyerekét, a szívén viselt magyar ifjúságot, ha óra alatti evésért hoz beírást. És különben is nem való, a magyar ember beszéd közben nem eszik, vagy mi a szösz. Annyi év, évtized során és ma is, számlálatlan sok ember áll elénk naponta, a fáklyavivők, akik szájunkba rágják, miképp forog a világ kereke, nyelvükről, mint pléhdarabkák hullanak a szavak, ellágyuló tekintettel megtépik egymást, arcuk zsírosan fénylik." – Ezek mi volnánk. – "Bezizegik, besugározzák a szobákat, az idegpályákat, az egyikből kiszorítják a szuszt, a helyébe ugrik egy másik, édesapáink, tanítóink. Ők ott a választottak, s mi leghűségesebb tanítványként itt bokszolunk a buszon, böködjük egymást esernyővel, káromkodunk, fütyörészünk." A nevét nem örökítem meg a jegyzőkönyvben a magyar ugar eme zsurnalisztájának.
Megmosolyognak esetleg akkor, hogyha elmondom azt, hogy találkoztam olyan vélekedéssel is, hogy a képviselők ilyenkor, mikor eléjük tesznek egy poharat, akkor egy stampedlit kapnak tulajdonképpen, és pálinkát rendelnek maguknak. Komoly emberektől hallottam ilyen feltételezést. Kérem, iszom az egészségükre (Derültség.) jó budapesti csapvízből!
Nem szabadkozom, elnézésüket kérem ugyan, hogy kiszabott időnk egy nyugalmasabb szögletében, a rendkívüli és a rendes ülésszak határán szükségét éreztem annak, hogy mindennapi hátsópados szemlélettel fárasszam a választók és az önök figyelmét. Nem beszéltem sok közhelyes közítéletről, arról, hogy ezek csak beszélnek, ezek csak vitatkoznak. Nem fárasztottam az időbeosztásommal, s nem traktáltam önöket azzal, hogy – mondjuk – mióta Pestre járok, egyetlen színházba nem volt időm elmenni. Nem beszéltem elvektől, törvényekről – ami a dolgom volna –, rendkívüli eseményről sem. Szakszerű sem voltam, a legkevésbé sem. Szándékoltan az volt a véleményem, hogy jobb belátásra bírjam a közvéleményt magunkkal szemben, ugyanakkor biztosítom képviselőtársaimat, hogy semmiféle érdekképviseletet nem kívánok nyitni, a terep adott.
Valahol azt tanultam, hogy ne szisszenjek ugyan minden kis szilánkhoz, de mikor a gircses-görcsös ág ismét lesújtani készül, akkor azért fel kell emeljem – úgy érzem – a hangomat.
Végezetül egy – ugyancsak az angol parlamentben hallott – hátsópados bölcsességgel hadd zárjam a mondandómat. Ha a választók úgy gondolják, vagy netán ez is visszás hangot szül, amit itt most elmondtam, hogy más embert kell a Parlamentbe küldeni, erre vonatkozólag hadd mondjam el, hogy "Az az ember, aki nem vesz részt a politikában, megérdemli azt, hogy nálánál hitványabb emberek kormányozzák."
Köszönöm szépen a szót. (Taps.)
