EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Mielőtt elnök úr elhagyná az elnöki széket, engedje meg, hogy kifejezzem elismerésemet és köszönetemet, amiért nem szakította félbe Pál László képviselő urat. Pál László ugyanis – saját hibáján kívül – egy általános vitába tartozó előadást tartott nekünk. Ennek, azt hiszem, az volt az oka, hogy a bizottsági előadók részéről elmaradt a bizottsági vita ismertetése, és ezt Pál László – mint pártfrakció nevében fölszólaló képviselő – volt kénytelen helyettesíteni. Ezért, azt hiszem, jól tette elnök úr, hogy ezt lehetővé tette számára. (Derültség. – Az elnök fejbiccentéssel nyugtázza az elismerést, és átadja helyét Szűrös Mátyásnak.)
Úgy tűnik – és ezt a véleményemet már hangoztattam az általános vitában is, és csatlakoznék Pál László úrnak az e tekintetben elmondott véleményéhez –, hogy ezt a törvényjavaslatot mintha nem kísérné a Parlament részéről olyan figyelem, mint amilyen figyelemnek valójában meg kellene illetnie ezt a törvényjavaslatot. Valóban, az a szempont, hogy a törvényt a Parlament minél gyorsabban fogadja el, úgy tűnik, megelőzi azt a szempontot, hogy olyan törvényt fogadjunk el, amelynek alapján a tartós állami tulajdonban maradó vagyonok fölött megfelelő rendelkezéseket hozzunk.
Hogy milyen súlyú törvényjavaslatról van itt szó? Hadd ismételjem meg, ezzel kapcsolatban elhangzott egy szám: szakértői becslések szerint 2000 milliárd forint értékű vagyon. Hogyha egy nagyon rövid számtanpéldával élünk: ha egy háromszobás lakás építési költsége nagyipari módszerekkel 3–4 millió forint, akkor ebből az összegből 6–700 ezer darab lakást lehetne felépíteni. Ez azt jelenti, akkora vagyonról van itt szó, amelyből egy közel budapestnyi méretű metropolisz teljes lakásszükségletének a finanszírozását el lehetne végezni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy hihetetlenül nagy jelentőségű ez a törvény, amelyről itt szólunk.
Magam – az SZDSZ néhány képviselőjével együtt és Palotás János független képviselő úrral együtt – valóban benyújtottam egy csomagot a Háznak. Azt hiszem, az időkorlát nem teszi lehetővé, hogy az egész csomagot ismertessem a Házzal, ezért engedjék meg, hogy csupán két módosító indítványra térjek vissza.
Az egyik módosító indítvány lényege abban foglalható össze, hogy annak a vagyonnak a körét, amelyet a Kormány a törvényjavaslatában az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság alá kíván betenni – a törvényjavaslattal szemben –, ne a Kormány határozza meg, hanem mi azt javasoljuk, hogy ebben a kérdésben az Országgyűlés döntsön.
Szeretném fölhívni képviselőtársaim figyelmét arra, hogy a törvényjavaslat általános vitájában számtalan kormánypárti képviselő egyetértett ezzel a felfogással, és maguk is azt javasolták, hogy ebben a hihetetlenül fontos kérdésben ne a Kormány döntsön, hanem a Parlament. Nemcsak ellenzéki képviselők, hanem kormánypárti képviselők is benyújtottak erre vonatkozóan indítványt – hadd hivatkozzak Rott Nándor úrra, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőjére, és, ha jól emlékszem, Dragon Pál is hasonló értelemben nyújtott be módosító indítványt.
Ha jól értem, hogy kormánypárti képviselők – vagy pontosabban: a kormánykoalíciót támogató képviselők – azt az álláspontot foglalják el, hogy ebben a kérdésben nem szabad a Kormánynak meghagyni a döntés jogát, hanem a Parlamenthez kell helyezni ezt a kérdést, akkor ebből joggal vonok le olyan következtetést, hogy a kormánykoalíció padsoraiból is számtalan képviselő… hát, … nem támogatja az eredeti kormányjavaslatot.
Nagyon szeretném, hogyha a Kormány képviselői odafigyelnének erre a kérdésre, mert feltételezem, hogy azok a kormánypárti képviselők, akik egy ilyen fontos kérdésben indítvánnyal éltek, hogyha a Parlament nem fogadja el az ő javaslatukat, abba a helyzetbe kerülnek, hogy nem lesz módjukban elfogadni végül az egész törvényt, hiszen egy ilyen fontos kérdésben a Parlament velük ellentétben foglalt állást.
Még egyszer fel kell hogy hívjam a Kormány figyelmét arra, hogy ha ebben a kérdésben nem tanúsítanak kompromisszumkészséget, és nem fogadják el azt, hogy a Parlament döntsön ebben a kérdésben és ne a Kormány, akkor ezzel azt kockáztatják, hogy a Parlamentben nem lesz meg a többségük ahhoz, hogy a törvényt végül is elfogadják. Gondolom legalábbis, hogy a kormánypárti képviselőtársaim ezért nyújtottak be indítványt, mert azt szeretnék, ha a Parlament ezeket elfogadná.
Szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy végül is mi a különbség aközött, hogyha a Kormány fogadja el a tartós állami vagyonba kerülő állami vállalatok körét vagy pedig ha a Parlament.
Gondolják végig, tisztelt képviselőtársaim: a különbség nem az, hogy milyen döntés születik, hiszen a Kormánynak stabil háttere van a Parlamentben – tehát azt az elképzelést, amelyet a Kormány kialakít ebben a kérdésben, a Parlament nyilvánvalóan meg fogja szavazni – kormánytöbbsége ebben támogatni fogja. Nincs tehát különbség abban, a kormányhatáskör és az országgyűlési hatáskör egybevetésével, hogy milyen döntés születik.
Mi a különbség tehát aközött, hogy a Kormány határozzon ebben a kérdésben vagy pedig a Parlament, miért kardoskodik az ellenzék és miért kardoskodnak egyes kormánypárti politikusok is azért, hogy ebben a kérdésben ne a Kormány, hanem a Parlament döntsön. Azért, tisztelt képviselőtársaim, mert a kettő közötti különbség alapvetően a nyilvánosságban rejlik. Hogyha a Kormány dönt egy kérdésben, akkor azok az érvek és ellenérvek, amelyek egy kormánydöntést megalapoznak, nyilvánvalóan nem kerülnek ki a nyilvánosság elé: a széles közvélemény, a jogalkalmazók onnan tudják meg, hogy a Kormány ebben a kérdésben hogyan döntött, hogy a postás kézbesíti számukra a Magyar Közlönyt, és ott elolvashatják, hogy a Kormány hogyan döntött. Ezzel szemben, hogyha a Parlament hozza meg a döntést, akkor minden érvet, pro és kontra érvet, amelyet amellett hoznak föl, hogy egy fontos vállalat tartós állami vagyonban maradjon, vagy kerüljön privatizálásra, a közvélemény megismerhet, és a közvélemény véleményt formálhat: a saját véleményével képes befolyásolni a Parlament döntését is.
A parlamentarizmus egyik lényege a nyilvánosság. Hogyha ebben a – hangsúlyozom – rendkívül fontos kérdésben nem a Parlament fog dönteni, hanem a Kormány – ahogy azt a Kormány előterjesztése tartalmazza –, akkor a nyilvánosságot fosztjuk meg attól, hogy ebben a kérdésben pontos információkat nyerjen.
Nagyon szépen kérem önöket, hogy támogassák ezt az indítványomat. Kérem, hogy az MDF és más kormánykoalíciós pártok annak idején meghirdetett programjának megfelelően fogadják el azt a koncepciót, hogy ilyen, az életünket alapvetően és hosszú távra befolyásolni képes kérdésben a döntést ne a Kormány hozza meg, hanem a Parlament.
A másik indítványom, melyről szeretnék szólni, azzal kapcsolatos, hogyan oldjuk meg a törvényben a politikai finanszírozás kérdését. Amikor ezzel kapcsolatban az általános vitában szóltam, emlékszem, Bethlen István képviselőtársam, a Magyar Demokrata Fórum szakértője, élénken bólogatott. Tudjuk róla, hogy ő életének jelentős részét nyugaton élte le, olyan demokráciákban, amelyek jócskán Magyarország és a régió előtt járnak a demokratikus intézmények kidolgozásában és a demokráciában való együttélésben. Mindannyiunk által ismeretes – és Bethlen István bólogatása számomra ezt erősítette meg –, hogy a politikai finanszírozás kérdése egy olyan, rendkívül kényes kérdés, amely néha még a nálunk sokkal fejlettebb nyugati demokráciákban is rendkívül súlyos problémákat tud okozni, és gyakran ténylegesen okoz is.
(11.40)
Mindenféleképpen olyan szabályozást kell nekünk kialakítani, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a kormányzati hatalmával élő bármelyik párt, legyen az a most hatalmon lévő párt, legyen az bármelyik jövőben hatalomra kerülő párt, az állami vagyont saját politikai céljai finaszírozására tudja fordítani.
Nagyon sokat tűnődtünk azon, hogy hogy lehetne ebben a kérdésben egy megnyugtató megoldást találni, és azt találtuk ki, hogy a törvényben megtiltjuk azt, hogy az állami vállalatok, a tartós állami tulajdonban maradó vállalatok alapítványok részére fizetést eszközölhessenek. Miért találtuk ki ezt a megoldást?
Azért, mert annak a törvényi kimondása, hogy a politikai finanszírozás tilos, nyilvánvalóan különösebb jelentőséggel nem bír, hiszen mindannyiunk által – gondolom – elfogadott tétel, hogy legalábbis nem illik közpénzekből politikai finanszírozást végezni. A kérdés azonban nem az, hogy ezzel tisztában vagyunk-e, a kérdés az az, hogy hogyan tudunk törvényi garanciákat is teremteni annak érdekében, hogy megelőzzük az ilyen típusú lépéseket?
Hogyha egy állami vállalat bármelyik pártnak közvetlenül pénzt utalna át a nyereségéből, ez kiderülne, hiszen a pártnak be kell számolnia évenként a bevételeiről; a Magyar Közlönyben olvashatnánk, ha bármelyik párt állami vagyonból pénzt kapna.
Tehát nyilvánvalóan nem ez a politikai finanszírozás módszere, hogy direkt utalnak pénzeket, hanem közbeiktatnak alapítványokat. Köztudomású, hogy mindegyik pártnak vannak – ha tetszik – hozzá közel álló alapítványai, amelyeknek ha pénzt juttatnak, az alapítványok képesek lesznek arra, hogy a pártoknak ezeket a pénzeket továbbjuttassák.
Amikor azt javasoltuk kimondani az indítványunkban, hogy az állami vállalat alapítvány javára ne eszközölhessen fizetést, akkor azt kívántuk ezzel biztosítani, hogy állami vállalatból, közpénzekből semmilyen politikai pártot ne finanszírozzanak.
Amikor ennek a módosító indítványnak a vitája folyt az alkotmányügyi bizottságban, a javaslattal szemben számtalan megfontolásra érdemes érv elhangzott, hadd hivatkozzam itt… nem látom Vékony Miklós képviselőtársamat, Balla Gábor Tamás képviselőtársamat, akik arról beszéltek, hogy az ő választókerületükben számtalan olyan szervezet működik, amelyek hogyha nem kapnak valamilyen támogatást, akkor nem képesek betölteni azt a rendeltetést, amelyre létrejöttek. Balla Gábor Tamás egy zenei szervezetről beszélt, de itt számtalan olyan egészségügyi, szociális és megannyi más szervezetről beszélhetünk, amelyek valóban saját bevételekből nem tudnák a működésüket megoldani. Ezért szükség van arra, hogy valahonnan pótlólagos forrásokhoz jussanak.
Nekem az a véleményem – tisztelt Országgyűlés –, hogy ezek a problémák valóban megoldásra várnak, de azt hiszem, sőt meggyőződésem, hogy az lenne a korrekt megoldás, hogyha ország-világ előtt nyilvánossá válna az, hogy mely társadalmi szervezetek kaptak közpénzekből támogatást és melyek nem. Elég a társadalmi szervezetek támogatásával kapcsolatos egyre nehezebben elbogozható vitára utalnom, hogy végül is úgy kell megoldanunk ezt a kérdést, hogy ország-világ előtt világossá váljék az, hogy az Országgyűlés mely szervezeteket kíván támogatásban részesíteni és melyeket nem kíván.
Nekem meggyőződésem, hogy azok a szervezetek, amelyekről akár Balla Gábor Tamás, akár Vékony Miklós képviselőtársam és képviselőtársaim többsége rögtön tudna említeni bármennyit, ezek kaphatnának költségvetésből támogatást akkor, hogyha a költségvetésben ezekre fedezet nyílik. Fedezetet pedig a költségvetés akkor tud képezni ezeknek a szervezeteknek a támogatására, hogyha az állami vállalatok, amelyek sikeresek, a profitjuk egy részét nem közvetlenül nyújtják társadalmi szervezeteknek, hanem mint profitot befizetik a tulajdonosának, az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságnak, ezen keresztül bekerül a költségvetésbe, és a költségvetési vita során Balla Gábor Tamás és más képviselőtársaim joggal védhetik meg azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeket ők meg kívánnak védeni.
Úgy vélem tehát, hogy arra a problémára, amely az én indítványommal szemben felmerült, megoldás található, ezt a megoldást én támogatom, csak azt javaslom képviselőtársaimnak, hogy azt fontolják meg, hogy az, hogy állami vállalatok közvetlenül finanszírozhatnak alapítványokat, az ezzel járó előny nem csekélyebb-e, mint az a hátrány, amely amiatt merül fel, hogy a közbizalom megrendül.
Arról van szó tisztelt képviselőtársaim, hogy kívánunk-e törvényi garanciát megállapítani arra, hogy politikai finanszírozás ebben az országban közpénzekből semmiképpen ne történhessék meg.
Az a véleményem, hogyha önök ebben elszántak, hogyha önök egyetértenek abban, hogy ezt meg kell teremteni, akkor el fogják fogadni ezt a javaslatomat, hogyha nem, akkor azzal kell számolniuk, hogy azok a vádak, amelyek már eddig is gyakran elhangoztak és valószínűleg a jövőben is el fognak hangzani, ezek nem nyerhetnek méltó cáfolatot. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
