GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
GADÓ GYÖRGY (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Némi fájdalommal tölt el, ha most körülnézek a teremben, és azt látom, hogy mintegy nyolcvanan ha vagyunk itt jelen – és ebből arra lehet következtetni, hogy ez a törvényjavaslat nem keltett valami különösebben heves vitákat. Igaz, ebből a jelenségből itt talán nem lehet messzemenő következtetést levonni, annál inkább lehet viszont az e törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványok bizottsági sorsából. Ahogy itt a bizottsági előadóktól is hallottuk, bizony, a közel negyven módosító indítványból alig egy-kettő akadt, amelyik a bizottságok támogatásában részesült. Ezt igen elgondolkodtatónak tartom, különös tekintettel arra, amit itt az előttem szóló Szigethy István és Schiffer János képviselőtársaim is említettek.
Szeretném ezért az általuk javasolt módosításokat egyben támogatva is, arra fölhívni a figyelmet: itt nem egyszerűen egy szociális intézkedésről van szó, nem egyszerűen egy olyan javaslatról, amelyiknek költségvetési kihatásai vannak, hanem egy elsőrendű politikai és erkölcsi jelentőségű törvényjavaslatról. Amikor a magyar Országgyűlés e korábban már meghozott kárpótlási törvények során a különböző politikai előjelű önkényuralmi rendszerek okozta sérelmeket kívánta jóvátenni, akkor nem elsősorban anyagi, hanem mindenekelőtt erkölcsi jóvátételt célzott. Hogy ez a jóvátétel épp erkölcsi tekintetben menynyire volt alapos, az Országgyűlés e törvényekben megfogalmazott törekvései mennyire sikeresek, az, persze, vitatható – annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy az az egész koncepció, amely a különböző kárpótlási törvényekben, valamint a most tárgyalt törvényjavaslatokban is együttesen jelentkezik, nem kellően átgondolt koncepció, politikailag és erkölcsileg nem kellően átfogó és megalapozott koncepció.
Ebből következik a jelen törvényjavaslatnak az a felemás volta, ami az elhangzott hozzászólásokban is megmutatkozott, amikor egyes hozzászólók – főleg a törvényjavaslat szociális jellegét emelték ki, más hozzászólók pedig azt a politikai jellegét, ami az elmúlt korszakokban bekövetkezett jogtiprások jóvátételével függ össze. Való igaz, hogy ez a törvényjavaslat nem kárpótlási törvény: ez szociális gondoskodást kíván biztosítani bizonyos, sérelmet szenvedett állampolgárok számára. Az is igaz azonban, hogy ezt a szociális gondoskodást nem lehet a politikai és erkölcsi kárpótlás gondolatától függetlenül kezelni, mert hiszen itt egyrészt olyan emberekről van szó – és ezek száma még ma is, három-négy évtized elteltével is több tíz-, sőt több százezerre rúghat –, akik a különböző önkényuralmi rendszerektől jogtalanságokat szenvedtek el, sőt, ezek következtében életüket vesztették. Másrészt olyan emberekről is szó van, akik a jogtipró rendszerekkel szemben, a becsület és tisztesség parancsát követve, az ellenállás útjára léptek. Mind a sérelmet szenvedettek, mind az ellenállók kellő megbecsülése elsőrendű politikai és erkölcsi kérdés.
Épp ezért lehetetlen – lehetetlen volna és lehetetlennek kell lennie –, hogy ezeket az ügyeket a költségvetés pillanatnyi szűkös helyzetéből kiindulva ítéljük csak meg. Nem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy mivel ma a költségvetésnek nincs kielégítő előirányzata ilyen célokra, azért –, hogy magyarán beszéljek – aprópénzzel fizessük ki azokat az embereket, akik tízezer számra és évtizedek óta várnak bizonyos méltányos elbánásra.
Ezért kifogásolnom kell mind az összegek megállapítását ebben a törvényjavaslatban, mind pedig azt, hogy az összegek kifizetésének rendjét tekintve nincs biztosíték arra nézve, hogy ezek az összegek a pénzromlással arányosan emelkednek majd: a valorizációra itt nem történik semmi intézkedés.
Kifogásolnom kell azt is, hogy a javadalmazottak körét szűkkeblűen állapítja meg a törvényjavaslat.
(12.20)
Itt nem csak arra gondolok, hogy a leszármazottak tekintetében csak azokat kívánja kedvezményben részesíteni vagy ellátásba bevonni, akik árvaellátásra jogosultak. Ez magában is szinte komolytalan intézkedés, hiszen tudni való, hogy a sérelmet szenvedettek életkorát figyelembe véve már a leszármazottak is igencsak túl vannak ezen az árvaellátásra jogosító életkoron. Ezt tehát úgy kell tekinteni, mint egy üres gesztust, ami mögött alig van tényleges tartalom.
De még inkább kifogásolható az, hogy a kedvezménybe bevontak, illetőleg az ellátásba bevonandók körét a házastársak tekintetében szintén olyan módon állapítja meg a javaslat, illetőleg olyan ellátást kíván számukra biztosítani, ami távol esik minden méltányosságtól. És itt nemcsak arra gondolok, hogy kimaradnának azok, akiknek a házastársa mint deportált vagy munkaszolgálatos belföldön vesztette életét a jogtiprások következtében, hanem főleg arra, hogy az az elv szenved itt komoly sérelmet, amelyet az előző kárpótlási törvény vitájában jómagam is kifejtettem, és mások is osztották álláspontomat. Ez az elv úgy hangzik, hogy a holtak között nem lehet különbséget tenni, nem lehet a meggyilkoltakat egymás rovására előnyben részesíteni.
Márpedig, ha figyelembe vesszük, hogy az előző kárpótlási törvény az életüktől jogtalanul, jogellenesen megfosztottaknak csupán egy csoportját, illetve azok jogutódait kívánta egymillió forintos kártérítésben részesíteni, ehhez képest az itt, az életüket vesztettek jogutódai, özvegyei számára kilátásba helyezett havi 2500 forint messze nem arányos öszszeg, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy az előző kárpótlási törvény az életüket vesztettek jogutódai számára bizonyos csekély összegeket szintén előirányzott. A kettő együttvéve is elmarad a méltányos összegtől, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy akik ma az e törvény elfogadása után esedékes havi 2500 forintokat megkapják, mintegy 30 alatt sem jutnának ahhoz az egymillió forinthoz, csak hozzá mérhető összeghez sem 30 év alatt. De vajon az érintettek közül hánynak van még hátra 30 éve? Ez tehát abszolute méltánytalan elintézési mód.
Magam is szeretném hangsúlyozni a törvény hatálya alá vont jogsérelmek időhatárának a problémáját. Teljesen elfogadhatatlan az az álláspont, hogy csak 1944. március 19-ével kezdődjék el az itt figyelembe vehető időszak. Itt Schiffer János és mások álláspontjához kell csatlakoznom, továbbá rá kell mutatnom ennél a pontnál – és más módosító indítványoknál is, amelyeket itt most nem akarok részletezni – arra, hogy hat parlamenti frakció, valamint a pártonkívüliek, illetőleg a függetlenek csoportja néhány képviselője – összesen kilenc képviselő – olyan indítványokat terjesztett be, amelyek e törvényjavaslat bizonyos méltánytalanságait orvosolni igyekeznek.
Az indítványozók az Antiszemitizmus Elleni Interparlamentáris Csoport magyarországi tagozatát képviselik, azonban érdemes rámutatni arra, hogy javaslataik nem csupán a magyarországi zsidó állampolgárok által elszenvedett sérelmek orvoslását szolgálják, hanem általában a legkülönbözőbb önkényes intézkedések, politikai intézkedések kárvallottjainak a javára szolgálnak.
Amikor minderre rámutatok, azért kell befejezésül kérnem a tisztelt Országgyűlés figyelmét és komoly megfontolását, mert úgy hiszem, ezzel a törvénnyel lezárul majd a kárpótlással összefüggő vagy vele rokon célzatú törvényjavaslatok sora, és ha most nem hoz a törvényhozás olyan törvényt, amely minden tekintetben morálisan és politikailag is kielégítő, akkor olyan adósságot hagy hátra, amit már többé nem is lehet orvosolni, nem is lehet többé rendezni.
Kérem tehát, hogy a mostani szerény mértékű figyelemmel szemben az Országgyűlés sokkal határozottabb és erőteljesebb figyelemben részesítse ezeket a módosító indítványokat, és a bizottsági eljárások ellenére fogadja el, hozzunk olyan törvényt, amely a várakozással felénk forduló állampolgárok tíz- és tízezreit végre erkölcsileg is megnyugtatja, és anyagilag viszonylag jelentős könnyebbséget biztosít majd számukra. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
