KÁLMÁN ATTILA, DR. (MDF)
KÁLMÁN ATTILA, DR. (MDF)
KÁLMÁN ATTILA, DR. (MDF) Köszönöm. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Amióta felismerték a sugárzott információk szinte felmérhetetlenül hatásos voltát, azóta egyetlen ország sem mondott le arról, hogy ezt mind a politika, mind a kultúra területén felhasználja. Ahol pedig az állam nem élt ezzel a lehetőséggel, ott mindig azonnal akadtak hatalmi vagy kereskedelmi csoportok, amelyek birtokukba vették az elektronikus médiát saját érdekeik szolgálatára. Tudomásul kell vennünk, hogy abszolút semleges média nincs, egy adott médium semlegessége az őt irányító hatalom demokratikus szabadságfokának, minőségének függvénye, azt tükrözi.
Ebben az értelemben ha egy rendszer valóban demokratikusan működik, akkor a hozzá tartozó média is elérheti azt az objektivitást és pártatlanságot, amelyet elvárunk tőle. Médiatörvényre pedig éppen azért van szükség, hogy ennek az ideális állapotnak a lehetőségét megteremtsük és folyamatosan biztosítsuk. Tehát ha a törvény tilt valamit, akkor a demokratikus elveket védi, ha pedig valamit deklaráltan elvár a médiától, akkor ezek az elvárások a demokráciát szolgálják. A következőkben nem kívánok a média politikai és gazdasági információközlésével foglalkozni, csupán kizárólag művelődési és közoktatási lehetőségeivel, szerepével és feladataival.
Hogy ezeket a jelenben és a jövőben a lehető legtisztábban lehessen megfogalmazni, szükséges, hogy először egy rövid történelmi visszapillantást tegyek, 1948-tól, tehát az állampárt hatalomra jutásától napjainkig. Ezek az évek nagyon határozottan két szakaszra oszthatók, és az azokat elválasztó vonal természetesen 1956 ősze. Az első szakasz vizsgálatával nem kell részletesen foglalkoznom. A Rákosi-korszak rádiózása csak úgy, mint az ország életének minden területén, természetesen a moszkvai modellt követte. A műsort elöntötte a szovjet és azon belül dominánsan az orosz művek áradata, gátlástalan, túllihegett tömjénezése. Az európai és a magyar kultúrának csak azok az alkotásai maradhattak meg, amelyek belefértek, vagy különböző belemagyarázatokkal bele lehetett gyömöszölni ennek a torz kultúrának a Prokrusztész-ágyába. Hogy ez meddig fajult, arra csak egy példa: Bartók is sokáig a nem kívánatos szerzők közé tartozott. Bár már ezek az évek is nagy torzulásokat okoztak az országlakosok egyetemes kulturális tájékozódásában, szükségképpen létrehoztak két pozitív momentumot is. A szovjet modell olyan otromba, nem európai módszerekkel sulykolta a saját és a magyarságtól oly idegen vélt értékeit a hallgatókba, hogy ezzel egyre növekvő ellenérzést, ellenállást gerjesztett. Minél harsányabb volt a propaganda, annál inkább vesztette hitelét. Ugyanennek az oknak a következtében pedig megnőtt – természetesen titokban – a Magyaroszágot megcélozó nyugati adók hallgatottsága.
A forradalom leverése utáni szakasz nemcsak sokkal hosszabb, de sokkal bonyolultabb is volt, károsító hatása pedig majdnem végzetesnek bizonyult. A pártállam levonta a maga számára a tanulságokat, és igyekezett a manipuláció finomabb módszereivel élni, tegyük hozzá, igen sikeresen. Az alapstratégia ugyanaz volt, mint általában a politikai életben. Elhitetni a puha diktatúráról, hogy az a demokrácia, méghozzá hogy ez az igazi, a nyugati demokráciák vadhajtásai nélkül. A valódi kulturális hatalom – kevés kivételtől eltekintve – igyekezett kihúzódni a látótérből és onnan mozgatta feddhetetlen demokratáknak feltüntetett figuráit.
Álvisszavonulásait, a hatalom lazítását úgy állította be, hogy azok mindegyike a reformokat óhajtó egyének vagy csoportok érdemeiként, győzelmeként legyenek elkönyvelhetők. Nagyon nehezen rajtakapható manőverezés volt ez, ami a tömegek jó részének feltétlenül egy hamis sikerélményt sugallt: "X vagy Y jól megmondta a magáét. Lám, harcolunk, lehet harcolni a hatalom ellen". Csak azt nem vették észre, hogy kik tehették ezt és milyen témakörökben, hogy bizonyos kérdések éppúgy tabuk maradtak, mint az 50-es években. Kivirágzott a politikai karabé a mikrofon előtt, a képernyőn, Kádár János majdnemhogy törzsvendége volt a Mikroszkóp Színpadnak.
Erősödött a hamis illúzió, és éppen ez volt a cél: ezzel a hatalommal lehet vitatkozni, lehet kritizálni, néha még eredményeket is elérni. Demokrácia van! Ennek a korszaknak, amelyet egyesek már akkor is fridzsiderszocializmusnak neveztek, nagyon lényeges tömeglélektani vonása volt: a Nyugat-imádat; igen sok esetben nélkülözve a kritikai tartalmat. Alapjában véve egy vasfüggöny mögötti országban ez érthető is. Ezt használta fel a kulturális hatalom igen ügyesen arra, hogy elterelje a figyelmet a valódi kérdésekről, amelyekkel úgysem tudott és nem is akart mit kezdeni.
Ha növekedhet például – mint ahogyan nőtt is, először lassacskán, majd egyre gyorsabban – a nyugati, elsősorban az angol nyelvű könnyűzene mennyisége a műsorokban, míg végre a 80-as évekre naprakész szakértők kommentálhatták és propagálhatták a minden más nemzeti kultúrára nézve is halálos veszélyt jelentő világdivat hullámveréseit, ki törődik akkor azzal, hogy eme imázs tudatos kialakításával, divatba hozásával párhuzamosan csökken az értékes komolyzene és a népzene jelenléte azzal, hogy Kodály halálát követően nemsokára töredékére csökkenthették az iskolai ének-zene oktatást.
(16.30)
Ez pedig elsősorban nem az ifjúságnak a magyar népzenéhez való kapcsolatának a megváltoztatását jelentette, hanem az értékes, általános európai zenétől való elfordulását, a jövendő hangversenylátogató közönség elsorvasztását.
De hasonló példák sokaságát hozhatjuk fel az irodalomból is, ahol a nagy haditettként kiharcolt kétes értékű, vagy egyszerűen fölöslegesen különböző irányzatok megjelenése és preferáltatása, Shakespeare, Goethe vagy akár Tolsztoj megszólaltatásának gyakoriságát apasztotta, a magyar klasszikusok sorsát már nem is merjük említeni.
Amikor aztán a média a közönség jó része által még mindig ellenérzéssel fogadott vörös zászló helyett a szórakoztatás tarka lobogóját emelte a magasba, a puha diktatúra elégedetten sóhajtott fel, elérte célját. Megszűnt a veszély, hogy értékes műveken nevelődött embereknek nagy valószínűséggel értékesebb gondolatai lehetnek, netán olyasmin is elkezdenek gondolkozni remekművek láttán, hallatán, mint szabadság, demokrácia, nemzet, haza akár egy antik görög mű kapcsán, mert ezek mindegyike egy-egy puskaporos hordó. A homo politicus rémképe elhalványult, a puha diktatúrának valójában erre az emberfajtára soha nem is volt szüksége, és helyette a "kenyeret és cirkuszt" semlegesített tömege ült a képernyők, a hangszórók előtt. Éppen ezt akarták. A cirkuszt a médiák szolgáltatták, tisztelet a kivételnek, a kenyeret, a jóléti szocializmust pedig a nyakló nélkül felvett nyugati kölcsönök, amelyeket ma is nyögünk.
Ez volt a puha diktatúra öngyilkos, de ami ennél sokkal rosszabb, nemzettudatgyilkos, identitásgyilkos, a való etnikai, faji kérdéseket a szőnyeg alá söprő, az országlakosokat közömbössé züllesztő egyensúlya. Hangsúlyozni kívánom, tisztelet a kivételnek, mert akkor is voltak igen lelkiismeretes, színvonalas szerkesztők és műsorvezetők, mint ahogy most is vannak.
A médiumok tehát szórakoztattak, a Nyugat roszszabbik minőségű felét propagálták, amire semmi szükségünk nincs, csipkedték rendre a hatalmat, nemcsak megnyerve ezzel a nézőket, hallgatókat, hanem lassan, de nagyon tudatosan kialakítva a média képviselőinek ideális reformképét, gáncs nélküli bajnokait.
Az első szabadon választott Kormányunk ezt a képet, ezt a képletet örökölte. Adósságot, módszeresen szétvert, elsorvasztott egyetemes és nemzeti kultúrát, torz, mert mesterségesen torzított indulatokat, és egy olyan médiaközönséget, amely itt – mint sajnos sok más helyén a világnak – csak félig tanulta meg a médiumok manipulációinak a játékszabályait. Elvárja, mert ez volt egyetlen szórakozása, és ezért megszokta, mint a kábítószert, hogy az egyre szaporodó, mert kifizetődő foglalkozás, önjelölt tisztogatók most is jól odamondogassanak a hatalomnak, vagy legalábbis elhitetni velük, hogy ezt óhatják, mert éppen az odamondogatás a lényeg.
Ám mint mondtam, ez csak a fele a jétéknak, mert a közönség nem veszi észre, hogy éppen ezzel manipulálják. A médiatörvény felelőssége óriási. Az elmúlt negyvenegynéhány év kultúrpolitikája jelentős károkat okozott az országnak, még ha ez a kár forintokban nem is kifejezhető. Hamarabb és könnyebben lehet eltüntetni a magyar föld utolsó kerozinfoltját, mint helyrehozni azt a lepusztulást és felszámolni azt a szennyezettséget, ami a személyiségeket, a lelkeket, a kultúrát érte.
Nagyon alapos és átgondolt stratégiával kell megteremteni azokat a módszereket és normákat, amelyek a médiumokat a leghasznosabb segítőivé teszik a gyógyulás, a gyógyítás folyamatának. A demokrácia helyes és konstruktív értelmezésével meg kell teremtenünk a médiának egy olyan kulturális struktúráját, amely minden országlakos számára méltányos és hasznos formában és arányokban tartalmazza mindazokat a valós, egyetemes és magyar értékeket, amelyek nélkül az ország szellemi újjáépítése, újrateremtése nem lehetséges.
Nem hiszem, hogy akad olyan felelős párt vagy politikus, aki e munkában ne építő szándékkal kívánna részt venni, hiszen saját országunk, saját gyermekeink jövőjéről van szó. Az Európába vezető utat belül, a fejekben is meg kell járni. Nem szolgaian átvenni másoktól, ami rossz és torz terméke századunk Európájának, hanem újra megtanulni örülni a kultúra, a kulturáltság magasztos érzésének, újratanulni a humánumot, a megértést és a megbékélést, a megbocsátást, mert csak ezek birtokában tehetjük teljes értékű emberekké e nemzet tagjait és a felnövekvő generációkat.
Ha ebben a vitában nem egy világnézet vagy egy eszme prioritását erőltetjük a többi rovására, hanem valamennyi méltányos és méltó arányát keressük és találjuk meg, akkor, és csak akkor lehet hasznos a munkálkodásunk.
A média működését olyan tevékenységnek kell tekintenünk, amelyik határozott és világosan megfogalmazott küldetéstudattal segíti és szolgálja a nemzet egészét, azon belül valamennyi etnikumot, népcsoportot és korosztályt a kultúra, a művelődés valamennyi területén.
Az európai kultúrát az tette olyan sokágú, erős törzsű fához hasonlatossá, hogy az egymás után munkálkodó generációk soha nem tévesztették szem elől az elődök tevékenységét és eredményeit, az új megteremtése mellett a régi értékek megőrzését és ápolását. A diktatórikus eszmék és rendszerek a múltat megtagadva mindig a nulláról akarják kezdeni, és csak amikor már akár burkoltan, akár nyíltan kiderül, hogy ez a szemlélet zsákutca, akkor csempészik be diszkréten a hátsó ajtón a haladó hagyomány meghatározást, mintha az mindig is jelen lett volna, természetesen a saját ideológiájukat igazoló válogatással. Vállalni és továbbvinni a múlt értékeit, ez is az igazi demokrácia egyik ismérve, sőt kötelessége. Tehát ha a média által sugárzott értékekről beszélünk, azok egy jelentős részének tartalmaznia kell az egyetemes emberi és nemzeti kultúra kincseit, méghozzá átgondolt és jól felmért arányban, meghatározott rendben és folyamatossággal.
Tapasztalhatjuk, hogy az európai közszolgálati médiumokat felügyelő országos hatáskörű intézmények ezt a kötelezettségüket igen határozottan fogalmazzák meg, és kérik számon a teljesítését. Az úgynevezett szabad média demagóg hangoztatása mögött minden esetben felfedezhetjük egy-egy érdekcsoport befolyását, éppen ennek leleplezésére szolgál a teljes szabadság, a függetlenség sztereotíp ismételgetése.
Nyilvánvaló, hogy a közszolgálati média képtelen munkáját teljesíteni az állam támogatása nélkül. Tehát az előfizetési díjon túl az adófizető polgárok pénze nélkül. Ez az általános európai modell. Mivel pedig az előállítási és sugárzási költségek mindenütt magasak, igencsak meg kell fontolni, hogy milyen tartalmakat hordozzanak és közvetítsenek a drága és dráguló műsorpercek.
(16.40)
Ugyanakkor a közszolgálati média számára az elvárt kulturális teljesítések nem csupán kötelezettségek, hanem – és ez döntően fontos – az egyetlen út, hogy rangot, tekintélyt vívjon ki hallgatói előtt. Erre pedig mindennél nagyobb szüksége van, mert egyedül ez növeli hitelességét. Egy, a szubkultúrák termékeit hisztérikus hangon zagyváló műsorfolyamnak csak áldozatai lehetnek, partnerértékű hallgatói, befogadói nem. Ha pedig, ki tudja mennyire objektív közvéleménykutatás, és az azt saját érdekükben felhasználó, önmagukat felelős szakértőnek kikiáltott személyek, csoportok a kultúrát kívánókat alacsony nézettségi, hallgatottsági mutatókkal, tetszési indexekkel riogatják, sőt terrorizálják klasszikus értékű művek sugárzása esetén, akkor minden esetben egy torz, önös, elsősorban hatalmát és saját anyagi érdekeit körömszakadtáig védő szemlélettel állunk szemben. Ennek végzetes következményeit az elmúlt évtizedekben már tapasztalhattuk.
Tudomásul kell vennünk, hogy csak akkor remélhetjük, hogy igény támad az értékek befogadására, ha sugározzuk azokat. Akkor is, ha ennek eredménye csak hosszú távon mutatkozik meg. És azt is határozottan le kell szögeznünk, hogy egy igénytelenné manipulált hallgatóság kegyét azzal keresni, hogy egyre silányabb műsorokkal kábítjuk, az egyetemes művelődés számára életveszélyes, öngerjesztő folyamat. Ezt megteheti egy reklámpénzekből élő kereskedelmi adó, de a közszolgálati média semmiképpen.
Szó sincs arról, hogy a közszolgálati média határolja el magát a szórakoztatástól. De végre meg kellene vizsgálni e ma is sugárzott szórakoztatás minőségét. Azt, hogy mivel szórakoztat, és milyen burkolt vagy néha már nyílt cél érdekében. Mi a kapcsolata a politikai manipulációkkal, a trágársággal, a pornográfiával, és hogy a demoralizáláson kívül fel tud-e mutatni más eredményt. A közszolgálati média a szórakoztatás esetében sem mondhat le arról, aminek egyébként is egész tevékenységének minőségét jellemeznie kell, és ez az értékorientáltság.
Dönteni kell a közszolgálati média oktatási feladatairól is. Miért sorvad el, vagy sorvasztották el az Iskolarádiót? Sorsának okait elemezni ezúttal messze vezetne. De mert számos külföldi példáról van tudomásunk, ahol ezek a műsorok sikeresek és hasznosak, reméljük, hogy a törvényjavaslat vitája során ez még szóba kerül.
A közszolgálati média nemcsak kulturális értékek közvetítője, de azok egyik igen értékes bölcsője is. Az elmúlt évtizedekben – hol a hatalom ellenére, hol a támogatásával – olyan műhelyek tevékenykedtek mind a rádióban, mind a televízióban, amelyek mecénási feladatuk mellett értékálló produkciók sorát hozták létre. A média erről az oly fontos missziójáról a jövőben sem mondhat le.
Idetartozik az is, hogy az arra méltó előadóművészek, együttesek foglalkoztatásáról tervszerűen és rendszeresen gondoskodjék.
Megítélésem szerint a törvényjavaslat nem a kellő súllyal és mértékben foglalkozik az ifjúság kulturális informálásának, támogatásának kérdésével. Pedig ezt a törvényt sokkal inkább a jövő, mint a jelen számára kell megalkotnunk.
Végezetül szólnom kell a közszolgálati média hangvételéről, stílusáról, de erről már nem csupán a kulturális területen, hanem általános érvényűen. Irritáló és bomlasztó a közvetlenkedés, a felkészületlenségből adódó pontatlanság, pongyolaság, a közszolgálati média képernyőjén, hangszóróján keresztül pedig a kormányzat mindenáron való lejáratása. Az igazi demokráciához ez méltatlan.
Szabadjon a figyelmébe ajánlanom az e módszerekkel élőknek, hogy ezzel a stílussal önmagukat minősítik, és ha sikerül is ideiglenesen a demokratikus többségben a félelem mérgét és a szorongást elhinteni, az országlakosok nem olyan ostobák, mint képzelik. Ahogy felismerték és helyére tették a Rákosi-rendszer manipulációit, ebben a nehéz és még bonyolultabb helyzetben is előbb-utóbb ki fogják ismerni magukat és ki fogják nyilvánítani akaratukat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
