MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hosszú, hosszú idők óta vártunk arra, évtizedeken keresztül, hogy megtörténjék ez a nemes gesztus, amit ez a robusztus, kedves orosz elnök, Borisz Jelcin megtett itt, a Parlament színe előtt. És különösen kedves volt az, hogy kiment a 301-es parcellába – újabb kori nemzeti emlékhelyünkre –, ahová évtizedeken keresztül csak lopva járhattunk, mert a rendőrség ellenőrizte, és elkergette azokat, akik ott virágokat akartak letenni. És akkor Oroszország elnöke meghajtotta fejét a mártírok előtt, és nagyon későn, de elégtételt nyújtott mindnyájunknak.
Sokan nem érték meg ezt az elégtételt, sok milliárdan, akik erre vártak, többek között apám és nagybátyám is, barátaim: Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, vagy Péterfy Miklós, aki velem egykorú lenne most, szintén halálra ítélt, szintén műszaki egyetemi hallgató, az újpesti Nemzeti Bizottság egyik irányítója, aki harmadik infarktusába 1983 áprilisában belehalt. Az újpesti temetőben néhány százan voltunk, amikor megemlékeztünk róla.
(11.00)
Forradalomnak neveztük a forradalmat, és kinyilvánítottuk azt, hogy a történelem csavarmenete előbb vagy utóbb kiássa eltemetett igazságainkat. Nem sokkal később bevittek a rendőrségre, izgatásért eljárást indítottak, s megkérdezték: hogy gondolom én ezt a kiásást, hogy a történelem csavarmenete kiássa eltemetett igazságainkat. Akkor jegyzőkönyvbe vették – azt mondtam –: úgy gondolom, hogy a Szovjetunió népei és vezetői be fogják látni, hogy nemcsak bűnt követtek el 1956-ban, hanem történelmi hibát is, saját embereik, saját népük, saját társadalmuk ellen is hibát követtek el – ami politikai életben súlyosabb lehet, mint a bűn –, mert megakasztottak egy folyamatot, egy elinduló demokratizálási folyamatot. Egészen másképp nézett volna ki ennek az úgynevezett szocialista tábornak a képe, hogyha akkor hagynak minket a magunk útján járni.
Hadd mondjam el azt is, hogy 1988-ban a Corvin moziban tartottuk közgyűlésünket – mármint a Szabad Demokraták Szövetsége –, és ott egyperces néma felállással adóztunk a hősöknek, akik '56-ban harcoltak a szabadságért, és ugyancsak ott, egyperces néma felállásban emlékeztünk meg azokról a szegény kis orosz katonákról, azokról a kis 17-18 éves srácokról, akiket idetereltek, akiket oktalan módon feláldoztak a diktatúra oltárán, holott szívük szerint – ha tudták volna, hogy miről van szó – velünk harcoltak volna, mint ahogy át is szöktek szovjet kiskatonák és a mi sorainkban voltak, a mi sorainkban harcoltak is.
Úgy gondolom, hogy nem lehet Borisz Jelcin itteni megnyilvánulásait kizárólag csak '56-ra korlátozni. Sokkal hosszabb ideje kerültünk konfliktusba egymással, mármint a magyarság és Oroszország. Nemcsak a múlt századi, 1849-es intervencióra gondolok, hanem arra is, hogy 1944–45-ben a szovjet csapatok – amelynek a zömét az oroszok képviselték – szabadították fel Magyarországot, és igenis ki kell mondani ezt a szót: a náci uralom és az őrült magyar fasiszta nyilas uralom alól.
Mécs László nagybátyám akkor írt egy verset, s azt írta, hogy "Legyőzték a germánt, én is így gondoltam, mégsem így gondoltam." S itt van a tragédia, ebben a "mégsem így gondoltam"-ban. '45 és '47 között megindult a magyar demokráciának a bimbózása, fejlődése, és ha az oroszok a békeszerződés után kivonulnak Magyarországról, akkor történelmünkben rendkívül pozitív szerepet töltöttek volna be, úgy is vonultak volna be a történelemkönyvünkbe. Elfelejtettük volna a "davaj csaszi"-t meg a többi dolgot, mert lehetővé tették, hogy Magyarország szakítson a múltjával és végre demokráciát építsen. Erről sem szabad elfeledkezni.
Úgy gondolom, én megtehetem, hogy erre is felhívom az önök figyelmét, hogy volt egy ilyen gesztusa is Oroszországnak, és ennek a tükrében azt hiszem, hogy nekünk is másképp kell az 1941-es hadbalépést és a mi intervenciónkat vizsgálni.
Úgy gondolom, nagyon helyénvaló ez a határozati javaslat, amit beterjesztettek. Talán szerencsés és jobb ízű lett volna, hogyha ezt valamennyi frakciója a Parlamentnek és a függetlenek együtt terjesztik be, mint ahogy az 1956-os Emlékéremnek a törvényjavaslatát is 120 képviselő terjesztette be a Parlament valamennyi padsorából.
Azt hiszem, ez igazi össznemzeti ügy, de örülök neki, és azt hiszem, hogy új fejezet kezdődhet Oroszország és Magyarország kapcsolatainak a történetében. Emelt fővel foghatunk kezet – mint ahogy ez meg is történt itt Borisz Jelcin látogatásakor. Rendkívül nagy jelentőségű, hogy ezzel a hatalmas országgal, amely ugyanott van, mint 10 éve, 100 éve vagy 1000 éve, s mi is ugyanott vagyunk. Nekünk szükségünk van egymásra, és próbáljuk az elmúlt évtizedek keserveinek az emlegetése helyett megkeresni azokat a pozitívumokat, amelyekre építhetünk. Például nagyon gyakorlatiasan gondolkodva: óriási kapcsolatrendszerünk épült ki Moszkvával és az orosz vállalatokkal, orosz gazdasággal – hasznosítsuk ezt. Most már ezt tiszta szívvel megtehetjük.
A másik gondolat: valóban nagy szükség van történelmi igazságtételre. Úgy gondolom, hogy a múltunknak a megvizsgálása, amelyhez többek között Borisz Jelcin is hozzájárult, hogy néhány értékes dokumentumot a rendelkezésünkre bocsátott – megvizsgáljuk a múltunkat és levonjuk abból a tanulságokat.
A cél az, hogy a nemzet, a társadalom tanuljon a múltjából, mert azzal értékesebbekké válunk, azzal nemesedünk. Nem az a lényege, hogy rámutogassunk másokra és bűnbakokat keressünk, hanem az, hogy a saját múltunkat nézzük meg. Az a cél, hogy mi legyünk jobbak, ez a társadalom, ez, amelyben élünk, ez, amely annyi sérelmet szenvedett, ez, amelynek oly sok baja van, de amelynek azért nagyon sok értékes tulajdonsága is van. Nemesítsük meg önmagunkat, hogy valódi történelmi igazságtétellel foglalkozunk.
Még egyszer: örömmel üdvözlöm ezt a határozati javaslatot, és ajánlom a tisztelt Háznak elfogadásra. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
