PAP ANDRÁS (MDF)
PAP ANDRÁS (MDF)
PAP ANDRÁS (MDF) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Sokat gondolkodtam azon, hogy valójában mi is történt, illetve mi nem történt akkor, amikor Jelcin úr elmondta a beszédét itt a magyar Parlamentben.
Számtalan ellentét feszítette az elmúlt időszakban a magyar közvéleményt, számtalan belső ellentét, amely ide a magyar Országgyűlésbe is beszivárgott, és ezek az ellentétek időnként már-már a szétrobbanással is fenyegették az országot, s néha úgy tűnt, a magyar Országgyűlést is. Az alapkérdés talán az lehetett, talán az volt, hogy miként viszonyul Magyarország az idegen elnyomáshoz. Azt hiszem, az volt az egyetlen biztos pont az elmúlt rendszer értékrendjében, hogy ha az idegen elnyomáshoz való viszonyt, a Szovjetunió csapatainak jelenlétét, függő helyzetünket hozta valaki szóba bármely beszélgetésben, bármely témában vagy írásban, az ehhez való viszonyulás pontosan meghatározta azt, hogy valaki melyik oldalon áll. A legutóbbi időkig úgy érezhettük bizonyos gesztusok el nem hangzása miatt, hogy ezek a feszültségek, ezek a belső ellentétek mindmáig még itt az Országházban is megvannak.
Mi is történt, illetve történhetett volna itt az Országházban, amikor ez a beszéd elhangzott? Megtörtént az a gesztus, az a bocsánatkérő gesztus, amelynek az alapja, azt hiszem, az alázat, egy világbirodalom, vagy volt világbirodalom első számú vezetője részéről elhangzó alázatos szavak, ami nem azonos a megalázkodással, és amely alkalmas arra, hogy történelmi sebeket begyógyítson, és amely alkalmas arra, hogy a félelmet és a gyűlöletet – amely igenis jelen volt ebben az országban, és azt is mondhatom, hogy a két nép között is – feloldja és békévé oldja.
A kérdésem az, hogy vajon pusztán csak a technika ördöge-e az, amely ezt a közvetlen kapcsolatteremtést, amely ez esetben a Magyar Országgyűlésen keresztül következett vagy következhetett volna be, és azt a pillanatnyi élményt, amely azt hiszem, egyszeri és talán megismételhetetlen, amely adott esetben a televízió képernyőjén keresztül is megvalósulhatott volna, talán az ország lakosságának százezreivel való közvetlen kapcsolatteremtésben, a közvetlen tolmácsolás segítségével; vajon ez a technika ördöge nevű személy pusztán csak a véletlenben létezik valahol, vagy lehetséges-e, pusztán csak az ördögűző szándék-e az, amelyik valamiféle alantas szándékot is sejthet ezen véletlenek mögött? Egy drótnak, egy tolmácskészülék vezetékének az elszakadása lehet-e olyan véletlen, amely megakadályozza azt, hogy egy ország lakossága találkozzék ezzel az élménnyel? Találkozzék azzal az élménnyel, hogy egy összeomlott világbirodalomnak az első vezetője olyan szavakat mond, amelyekre történelmi idők óta szinte vár ez a nagyhatalmak árnyékában élő ország. Pusztán a véletlennek köszönhető-e az, hogy ennek az egyszeri és megismételhetetlen élménynek itt a magyar Országgyűlés képviselői sem lehettek részesei? Mert nem hallhattuk egyenes tolmácsolásban, csak a legjobb igyekezet ellenére is töredékes, és ezért az élményt igazában tolmácsolni nem tudó fordításban utólag ezeket a szavakat?
Itt voltunk, és meg kell mondjam, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és úgy láttam, hogy nemcsak egyedül voltam ezzel. Úgy láttam, így érezte magát elnök úr is ebben a szituációban, úgy láttam, hogy több képviselőtársam ugyancsak feszengve, talán a többség feszengve, kényelmetlenül-kelletlenül ült itt akkor, amikor nem értettük, hiába kotorásztunk az emlékeinkben, hiába próbáltuk felidézni az évtizedeken keresztül fejünkbe sulykolt orosz szavakat, de jó lett volna érteni most igazából egyenesben, hogy mit is mond Borisz Jelcin. De nem tudtuk megérteni. S valamikor a késő éjszakai órában a magyar televízió ugyan tudta közvetíteni ezeket a szavakat, de ez már nem volt azonos azzal igazából, és valószínűleg sokkal kevesebben is láthatták, és valószínűleg sokkal kevesebben is érthették meg igazán, hogy miről is van szó.
Elnök úr, én kérem és várom annak a vizsgálatnak az eredményeit, amely ennek a közvetítésnek a körülményeire a lehetőség szerint pontos fényt derít.
Ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy akár itt a Házon belül is lehetnek még olyan gesztusok, amelyek utalnak azokra, amelyek követik azt a gesztust, amelyeket Borisz Jelcin ebben a Házban tett. El tudom képzelni esetleg azt is, és talán szerencsés volna, hogy ezt a szöveget kiegészítsük azzal a gondolattal, amit Dénes János is javasolt, tehát nevezetesen az 1956. november 4-ére való utalással, hiszen elnyomatásunk attól a dátumtól folytatódott. Ha valakinek meg kell követni a nemzetet, akkor lényegében amiatt a dátum miatt, és azon kezdet miatt kell megkövetnie.
Végezetül hadd mondjam el: több személyes élmény hangzott itt el. Nekem az az élmény vagy lehetőség adatott még meg, hogy tavaly júniusban, a puccs előtt járhattam a Szovjetunióban parlamenti képviselőként, egy nyugat-európai delegáció részeként, ahol nyakkendős európéerként vagy európaiként a szovjet hadsereg tisztjeivel, az akkori Szovjetunió vezetőivel találkozhattunk.
(11.20)
És akkor már érezhető volt – nyilván jóval korábban is – az a reszkető bizonytalanság, amely egy összeomló világbirodalom utolsó lélegzetvételeit követte. Érezhető volt az a hallatlan feszültség, amely a puccs és az azt követő eseményekben megrázta ezt a világbirodalmat.
Akkor nekem megtanította a történelem, hogy valahol, valamilyen módon egyfajta történelmi logika megbicsaklott. Nevezetesen a nagyhatalmi logika az, amely – számunkra úgy látható – egyszer és talán mindenkorra, ebben a történelmi korszakban megbicsaklott. Vajon le tudjuk-e vonni ezt a következtetést valamennyien? Vajon rá tudunk-e látni arra a lehetőségre, hogy ma a nagyhatalmaknak más a szerepe a világtörténelemben? Nem kell megalázkodnunk, nem kell félnünk még a környezetünkben élő nagyhatalmaktól sem, nem kell félnünk más bilincsektől sem. Esetleg megadatik még az is, hogy netán más nagyhatalmak – netán, halkan mondom csak – Trianonért vagy esetleg '56-os megcsalatásunkért is valamilyen módon találnak gesztust, amelyért megkövessék ezt a nemzetet. És remélem azt is, hogy azok az üzenetek, amiket ebből az Országgyűlésből próbált először Borisz Jelcin közvetíteni, és most is próbálunk – egy kicsit szerencsétlenül, talán éppen a közvetlen tolmácsolás hiánya miatt – újfent interpretálni és kicsit magyarázgatni, ezek eljutnak a magyar közvéleményhez is, és megértik azt, hogy itt nem valamiféle újabb behódolásról van szó, nem az eddig gyűlölt ellenfélnek való valamilyen újabb behódoló gesztusról van szó, hanem egy gyökeresen új történelmi korszakba érkeztünk. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps.)
