GALI ÁKOS, DR. (független)
GALI ÁKOS, DR. (független)
GALI ÁKOS, DR. (független) Elnök Úr! Csatlakozom azokhoz, akik azt állítják, hogy vannak olyan Parlamenten kívüli történések, amelyekre nem szégyen a Parlamenten belül válaszolni. Egyben becsülettel közölnöm kell elnök úrral, hogy nagy valószínűséggel túl fogom lépni a házbizottság ajánlásában szereplő időt egyrészt a téma érzékenysége miatt, másrészt azért, mert nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést, harmadrészt pedig én igyekeztem reggeli beszélgetésünk óta rövidíteni a beszédemen – kérem megértését ebben a tárgyban.
Tisztelt Országgyűlés! A hétvégi sajtóból szereztem tudomást egy olyan sajtótájékoztatóról, amelyet a FIDESZ tartott, és amelyen a Debreceni Tanítóképző Főiskola – korábban a Református Főgimnázium – tulajdonjogát rendező kormányhatározatról volt szó.
A sajtótudósításokból szomorúan kellett megállapítanom azt, hogy megalapozatlan feltételezések mellett téves, sőt a nyilvánosságot megtévesztő kijelentések hangzottak el. Mivel én voltam az az országgyűlési képviselő, aki a Tiszántúli Református Egyházkerület felkérésére szerény képviselői eszközökkel közbenjártam a Kormánynál ennek a döntésnek az érdekében, kérem, engedjék meg, hogy egy rövid, vázlatszerű visszatekintéssel felidézzek néhány tényt, s ezeknek a megemlítésével próbáljak meg helyrehozni valamit abból a roncsolásból, amit ez a nem kellően átgondolt sajtótájékoztató az érdeklődő közvéleményben okozhatott.
Mondandómnak három rétege van: egy jogi, egy ezzel összefüggő történeti, politikai, és végül óhatatlanul van egy – nem tudok jobb szót találni rá magam sem – egy afféle mélymagyar rétege.
Elsőként arról a jogi kérdésről, hogy valóban adásvétel útján került-e a magyar állam rendelkezése alá a főgimnázium. Nos, ezzel kapcsolatban egyetlen irat mutatható fel, egy 1974. június 3-án kelt – megjelölése szerint – tulajdonjogi átvállalási okirat. Ez még akkor is furcsa, ha nagyon jól tudjuk, hogy egy szerződést a tartalma szerint, s a keletkezési körülménye szerint eléggé biztonságosan minősíteni lehet.
Itt azonban jogászi, szakmai szempontból több olyan tényt lehet megemlíteni, amelyek akár konkrétan az adásvételi szerződéssel kapcsolatban, akár a szerződésekkel szemben általánosan támasztott követelményekkel kapcsolatban ellentmondásosak. Ilyen például az, hogy az irat nem tartalmaz vételárat, ami a Legfelsőbb Bíróságnak az adásvételi szerződések minimális tartalmi követelményeire vonatkozó állásfoglalása szerint is meglehetősen lényeges tartalmi kellék. De ha meg is jelölték volna egyébként azt a vételárat, amely más forrásokból ismert, akkor is azonnal feltűnő lenne az az értékaránytalanság, amely e között és az épületek értéke között megnyilvánul, és amely az ingatlanokat ismerők számára teljesen nyilvánvaló. Ingatlanokat említek, hiszen egyidejűleg a református egyháznak nemcsak a főgimnázium épületétől, hanem az úgynevezett egyetemi templom épületétől is meg kellett válnia, tehát így a főgimnáziumra eső állítólagos ellenérték még kisebb, még feltűnőbb az aránytalanság. Emiatt is megtámadható volna tehát a szerződés, ha lenne ilyen szerződés. Az pedig nem is megtámadási, hanem egyenesen semmisségi ok, hogy a szerződésben nem szerepel a tulajdonos, márpedig nemo plus iuris – ahogy első évfolyamon tanítják a jogi egyetemeken: csak tulajdonostól lehet tulajdonjogot szerezni. További semmisségi ok az, hogy nem jogosulttól származó aláírások szerepelnek ezen az okiraton, s megjegyzem, hogy ezekre a semmisségi okokra egyébként határidő nélkül lehet hivatkozni.
Mindezekhez még hozzá kell tennem egy súlyos aggályt, amely az egyház szerződéskötési szabadságát érinti az adott időpontban – erre majd később utalok. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a földhivatali bejegyzés állami tulajdonbavétel jogcímén történt meg, ez pedig nem az adásvétellel kapcsolatos bejegyzési jogcím, hanem bizony államosítási jogcím. Ennyit egyelőre a jogról, hadd szóljak a történeti, politikai körülményekről.
1948-ban, amelyet az én korosztályom a fordulat éveként tanult meg, a már nyilvánvalóan rákosista politikai vezetés több egyházzal úgynevezett vagyonjogi egyezményt kötött, így 1948. október 7-én a református egyházzal is. Ebben tételesen meghatározták azoknak az oktatási célú ingatlanoknak a körét, amelyek az egyház fennhatósága alatt maradnak. A rendszerváltozás pillanatában a református egyház ezen ingatlanok jó részével már nem rendelkezett. Hogyan történhetett mindez meg?
Példának okáért a főgimnázium esetében úgy, hogy megszegve a megállapodást, a főgimnázium épületébe egy állami általános iskolát, a kollégium épületébe pedig egy állami diákotthont telepítettek. Ez a kis túszejtő akció szinte sugalmazta az egyházi vezetés számára, hogy mondjatok le a főgimnáziumról, és akkor tiétek lehet egészen a kollégium épülete.
Amikor ez sem hozott megoldást, akkor született meg 1966. május 10-én az akkori Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának határozata a főgimnázium épületének megszerzéséről.
Én nem ismerem az MSZMP belső működését, de alaposan gondolom úgy, hogy a Politikai Bizottság nem foglalkozott rutinszerű vagyonjogi ügyleteknek a jóváhagyásával. Mi szükség lett volna az akkori legmagasabb politikai döntéshozó fórumra, hogyha a református egyház rohanva, önként dalolva kívánt volna megszabadulni a legértékesebb tiszántúli ingatlanától.
Az előbbiekben utaltam az egyház korlátozott szerződéskötési szabadságára. Ez bizony politikai kényszer, az egyház mint szerződő fél szabad elhatározását még felvetni sem ildomos ebben a helyzetben. Ha az egyház valóban olyan könnyen vált volna meg ettől az ingatlantól, akkor vajon miért telt el a politikai bizottsági határozattól számítva még nyolc esztendő – idézőjelben mondom – "a lázas kapkodás" jegyében. Ez nem stimmel.
Ebben a körben végezetül meg kell említenem azt a megállapodást, amely 1990. március 19-én jött létre a magyar Kormány és a református egyház között, s amelyben a Kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy legalább az 1948-as állapotokat helyreállítja. Én nem firtatom, hogy miért éppen a '90-es választások előestéjén került erre a megállapodásra a sor, azonban tény, hogy határozatával az Antall-kormány pusztán a Németh-kormány ígérvényét váltotta be ebben az esetben.
Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy az a szemlélet, amely ezt a kormánydöntést a Kormány és állami tulajdon oldaláról, vagy hogy egy más témakörben született alkotmánybírósági határozat szóhasználatát ideidézzem: a hibátlan állami tulajdon oldaláról közelíti meg, az tényszerűen téves.
És most engedjék meg, hogy az általam jelzett harmadik rétegről is szóljak néhány szót. Nem könnyű manapság erről beszélni, az ember könnyen kaphat a fejére, de azért megpróbálom. Én nem hiszem, hogy a Parlament számára taglalnom kellene a református egyház szerepét a magyar történelemben, vagy akárcsak a magyar oktatásügy terén. Épp így nem hiszem azt sem, hogy a nem debreceni képviselőtársaim ne tudnának azokról a református szálakról, amelyek Debrecent, a kollégiumot, évszázadokon keresztül az európai és a magyar művelődés történetéhez kapcsolták.
De meg kell említenem a magyar reformáció egy máig le nem hámlott sajátosságát. A reformáció akkor vert gyökeret, kezd terjedni Magyarországon, a XVI. század közepén, amikor a középkori magyar államiság meginog, megroppan. Túl nem becsülhető jelentősége volt ekkor a nemzet megmaradása szempontjából a magyar nyelvű üzenetnek. (Dr. Tóth Albert: Így van! – tapsol.)
A református egyház soha nem szakadt el ettől a jellemzőjétől, ma sem. Ahogy a magyarság nem ér véget Lónyánál vagy Biharkeresztesnél, úgy a magyar reformátusság sem ér véget. És bár a református oktatási intézményeknél bőséges itthoni feladatuk van, például a református általános iskolák 80%-a a Tiszántúlon van, és tanítókra várnak ezek az intézmények, nem szabad elfeledkezni arról, hogy a határon túl a hitében megerősített ember a hovatartozásában is megerősített ember.
A református egyháznak ezt a létező misszióját és az ehhez nyújtott segítséget lehet támadni, lehet támogatni, de bizonyos politikai megnyilvánulásoknál ezzel nem számolni, azt nem lehet. Ezt a konkrét esetben az előző két réteggel együtt kell értékelni.
Elnök úr, túlléptem az ajánlott időkeretet, elnézést kérek, két megjegyzést még hadd tegyek a történtekkel kapcsolatban.
Először a titkosság kérdéséről. Amikor az ügyben interpellációt benyújtó képviselőként megismerkedtem a kormánydöntés formájával, magam is értetlenkedtem egy kicsit. Az azonban nem igaz, hogy az érdekeltek erről nem szereztek tudomást, hiszen akkor hogyan folyhattak volna nyár óta azok a konkrét átadás-átvételi tárgyalások, amelyek azóta már döntően le is zárultak.
(15.50)
A nyilvánosságot pedig hónapokkal ezelőtt, még júliusban közleményben tájékoztatta a Művelődési Minisztérium.
A másik megjegyzés arról, hogy mi okoz, az egyik tudósítás szóhasználatával élve, társadalmi békétlenséget? Kérem, az ilyen sajtótájékoztatók fokozzák, amelyek nem eléggé átgondoltak, tényszerűen nem megalapozottak, feltételezéseket, részinformációkat közölnek. Ez nem az általam egyébként nagyrabecsült FIDESZ-színvonal volt, ez – gondolok itt például olyan kijelentésre, amely méricskélte a kormányhatározat utolsó mondata és a miniszterelnöki szignó közötti centimétereket –, ez politikai bokaszínvonal volt, és higgyék el, hogy én ezt nagyon sajnálom.
Elnök Úr! Még egyszer elnézést kérek. Ígérem, annyit fogok ezután napirend előtt hozzászólni, mint eddig. Képviselőtársaim figyelmét pedig megköszönöm. (Taps.)
