PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Igyekszem nem túl hoszszú időn keresztül igénybe venni a Házat, annak ellenére, hogy nyilván egy rendkívül terjedelmes és a magyar gazdaság, társadalom szempontjából meghatározó törvénytervezetről van szó. Nem gondolom, hogy többször vissza kellene hivatkoznom a Parlament előtt már korábban elhangzott felszólalásokra, azok közül azokra sem, amelyekkel egyetértek, vagy amelyeket nagyon vitatok. Egy valamit azonban – és itt sem a személynek, hanem éppen a gondolatának szólóan – meg szeretnék említeni.
Rott Nándor képviselőtársam körülbelül egy órával ezelőtt valahogy úgy kezdte bevezető gondolatait: igaz, hogy rengeteg probléma van ezzel a költségvetéssel, nem is túl jó – de nem erre helyezem a hangsúlyt, hanem mondatának arra a gondolatára, hogy nincsen ma egyetlen olyan pénzügyi szakember sem, nincs ma ebben az országban olyan politikai erő vagy bármi más, ami ebben a kényszerű, objektíven nehéz helyzetben valami jobbat, szakszerűbbet tudott volna az asztalra letenni.
Azt hiszem, valóban kiviláglik ennek a költségvetési törvénytervezetnek az előkészítéséből ez a fajta hozzáállás, úgyhogy ezt jól megérezte Rott Nándor képviselőtársam. Azt azonban nem hiszem, hanem meg vagyok róla győződve, hogy ez egy rendkívül hibás, rengeteg kárt, társadalmi, politikai és szakmai kárt okozó felfogás. Azt gondolom, nincs olyan kérdés, nincs olyan kihívás, nincs olyan probléma, amelynek ne létezne egy esetleges jó megoldásnál is jobb megoldása. Ha az előterjesztők, akik készítik, abban a nyugodt állapotban leledzenek, hogy az ő számukra nem kell, hogy kihívást jelentsen, nem kell, hogy esetleg megkeressenek egyes problémákra olyan szakembereket vagy olyan embereket, csoportokat, társadalmi erőt vagy bármi mást, amely egy jobb, egy kezelhetőbb megoldást kínál valami rosszra, akkor annak csak sikertelenség, csak – a mai társadalmi helyzetben igenis megfigyelhető – számos kiábrándultság, és egy rendkívül gyenge törvénytervezet lehet a végeredménye. Egyetlen szakma sem engedheti ezt meg magának. Azt gondolom, akár azt is állíthatjuk, hogy ez nem egy gondolat, hanem egy nagyon régóta megfigyelhető, a történelem során rengetegszer zsákutcát jelentő, bár nem újdonságerejű hozzáállás.
Innen lehetnék optimista is a költségvetési törvénytervezetünkkel kapcsolatban, hiszen mondhatnék róla néhány előnyt – és ezt esetleg korábban nem feltétlenül lehetett így megtenni.
Mondhatnám azt, hogy bár nem a szakmailag indokolt időben, de a magyar jogszabályi környezet által előírt módon, beterjesztésre került – ez némiképp újdonság. Amikor elhatároztuk, hogy mikor kell törvényeinket a Kormánynak benyújtani, azt megelőzően is, azt gondolom, annak a vitájában is hozzászóltam, elmondtam, hogy szakmailag ennél egy sokkal korábbi idő indokolt. De ez már legalább a törvényi követelményeknek eleget tesz.
Ez egy pozitív irányú folyamat, tehát a pozitívumban kifejezhetném azt a reményemet, hogy idén a formának megfelel, jövőre talán tartalma is lesz. Az már csak egy szépséghiba, hogy jövőre a kormányzat valószínűleg nem a saját maga számára fog költségvetést előterjeszteni.
A másik előnye ennek a költségvetésnek, a törvénytervezetnek – és talán ezt még komolyan is gondolom –, hogy akár el is fogadhatjuk. Akár el is fogadhatjuk, mert végül is jó egy országnak, ha van költségvetése. A nagyvilágban igazán senkit nem érdekel annak a belső tartalma. Az nem vet jó fényt egy országra, ha az látszik, hogy az adott társadalomirányítás nem tud egy elfogadható költségvetést letenni a Parlament asztalára.
Van egy kis szépséghibája, persze, ennek a pozitív állításnak, hogy "akár el is fogadhatjuk" – ez volna a harmadik pont –, mégpedig az, hogy ez a törvénytervezet valószínűleg semmilyen befolyást nem fog gyakorolni az 1993-as év gazdasági és társadalmi folyamataira – egyébként éppen úgy nem fog gyakorolni, mint ahogy az 1992-es költségvetés sem gyakorolt az ez évi kormányzati és büdzsépolitikára, mert semmi összefüggés nincs a törvényben leírt folyamatokkal, az abban felvázolt előírásokkal. Soha, egyetlen percig, a kormányzat egyetlen területét, egyetlen munkatársát – legfelülről vagy legalulról kezdve – nem befolyásolta mindennapi lépéseiben – szerintem nem is ismerte –, hogy számára az 1992-es költségvetés mit írt elő.
Ez a költségvetés is elkészült – valószínűleg sok matematikus, számítástechnikus kolléga dolgozott rajta, adtak hozzá ismérveket –, de hogy nincs összefüggésben sem a bevételi, sem a kiadási oldalán azzal, ami 1993-ban Magyarországon le fog zajlani, abban egész biztos vagyok.
Aminek egyébként örülök, az az, hogy a társadalmi folyamatok valószínűleg jobban fognak alakulni, és a spontán fejlődésük sokkal több előnyt fog bemutatni, mint amihez egy ösztönző erőként akár, ez a törvénytervezet segítséget adhatott volna.
Hogy miért nincs összefüggés az 1993-as költségvetés törvénytervezete – amit benyújtottak ma – és a '93-as valóság között, annak megválaszolására persze vissza kell nyúlni: mert egy költségvetés akkor tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy részese, háttere, kiszolgálója lehessen az 1993-as év társadalmi és gazdasági folyamatainak, ha például egy kormányprogramon, egy kormányelképzelésen vagy pedig – és ehhez kapcsolódóan – egy jól megszerkesztett államháztartási törvény elvein alapszik. Sajnos, nekünk nincs államháztartási törvényünk. Nincs – állítom ezt nemcsak most, hanem annak idején a törvényi szavazáskor is –, annak ellenére sem, hogy ilyen nevű törvényt ugyan fogadott el a Parlament… Annak a vitájában is, azt gondolom, nemcsak én mondtam el, hanem több képviselőtársam is – sőt maga az előterjesztő miniszter úr is elmondta annak idején–, hogy két nagyon fontos feladata van az államháztartási törvénynek: egyrészt, hogy meghatározza, a Kormánynak, a végrehajtó hatalomnak, az intézményrendszernek meddig terjed a mozgástere a társadalmi és gazdasági folyamatokban, meddig terjed kötelezően, és mi az, amin keresztül már nincs feladata, tehát hol, milyen mozgástérrel, milyen keretek között kell mozogni. Elhangzott annak idején is az, hogy sajnos, a politikai folyamatok, a politikai egyezkedés még nem jutottak el arra a szintre, hogy ez meghatározható legyen, így nincs olyan államháztartási törvényünk, amelyik az egyik leginkább meghatározó feladatot megfogalmazta volna a költségvetés előterjesztésének, vagyis azt, hogy az államnak hol, milyen szerepe van 1993-ban. Enélkül a társadalmi folyamatokkal összhangban lévő költségvetést szakmailag megalapozottan valószínűleg nem is lehet készíteni.
A másik feladata lett volna annak az államháztartási törvénynek, annak a törvényi előírásának, a garanciáinak a beépítése, hogy ne pénzügyi folyamatokhoz illesszünk fejlesztési és gazdasági és társadalmi programokat, hanem egy társadalomnak fejlődnie kell, saját koncepciójának, komplex programjának, saját kitörési pontjainak, saját fejlődési mechanizmusainak kell lennie; ennek a fejlődésnek vannak meghatározott igényei, ebből a fejlődési szakaszból levezethető, hogy melyek azok a terhelési maximumok, amelyek a versenyképességét – legyen az a kultúra, sport, gazdaság vagy a szociálpolitika, vagy az állampolgár, vagy a gazdaság szereplői –, fejlődési lehetőségeit biztosítani lehessen. Meg lehet mutatni, hogy akkor hogy alakul az osztozkodási arány a képződő jövedelmekben.
(11.30)
Ez meghatározza azt a bevételi forrásmaximumot, amivel terhelhető ez a folyamat anélkül, hogy károsodna a növekedési lehetőségünk, és ez a bevétel meg kell, hogy előzze azt a kiadási struktúrát, amelyet csak ezután lehet feldolgozni, és amelyet csak ennek következményeképpen lehet korszerűen, vagy valós költségvetési törvénytervezetben előterjeszteni. Ennek a garanciáit kellett volna az államháztartási törvénybe beépíteni – nem épült be.
Így gyakorlatilag a két fő szakmai folyamatnak, a szakmai előírásnak a hiánya is mutatja azt, hogy nincs államháztartási törvénytervezetünk vagy törvényünk. Az államháztartási törvény hiánya nem papír hiánya, hanem egy következménye annak, hogy nincs szakmailag megalapozható, kezelhető, elemezhető 1993-as költségvetési törvénytervezet sem ebben az országban.
Azt gondolom, hogy akinek módjában állt – akár magának, akár szakértőkön keresztül – ezt a nem kevés oldalt legalábbis átlapoznia, az egésznek a vitáját végigfigyelnie, az az előző gondolat szerves folytatásaként láthatta, hogy a költségvetés előttünk lévő törvénytervezete nem készülhetett másképpen. Benne van a logikájában, benne van minden mondatában, minthogy a különböző tárcák megfogalmazták igényeiket, elgondolásaikat, elvárásaikat, ezt benyújtották a Pénzügyminisztériumnak, majd a Pénzügyminisztérium ezeket meghúzta, meghúzogatta, nyilván az objektív lehetőségei gyanánt. Méghozzá főképp azon elven – és ez látszik az előterjesztésben –, hogy mik azok a halasztható kiadások, mik azok a halasztható finanszírozások az egyes tárcáknál, amelyeket esetleg egy év múlva, majd ha jobb helyzet lesz, meg lehet valósítani, most azonban csak – ha úgy tetszik – a válságmenedzselésre, csak a minimumok megfinanszírozására futja.
Tehát a gazdasági emberek, ha úgy tetszik, üzletemberek számára, de gondolom nemcsak az ő számukra – ha jól be van mutatva, mindenki számára – nyilvánvaló, hogy ennek a folyamatnak nincs pozitív vége. Ez ugyanis egyszerűen azt jelenti, hogy sehol nem kerül sor pozitív áttörésre, sehol nem kerül sor egy dinamika megindulására, ami majd a következő évben, mondjuk '94-ben, '95-ben vagy bármikor egy más összetételű koncepciót tenne lehetővé. Hiszen mindent elhalasztott, ami a fejlesztésre lehetőséget ád.
Ezeket momentumként szakmailag is ki lehet emelni az anyagból, hiszen csak meg kell figyelni, hogy a költségvetés egyik bevétele, hogy az állami tulajdon után az Állami Vagyonügynökség, amikor elvonja az osztalékot, teljes mértékben a költségvetés hiányát, ha úgy tetszik, a költségvetés forrásait kell 100%-ban biztosítsa. Mit jelent ez?
Ez a legrosszabb tulajdonos viselkedését jelenti, hiszen az ő számára mondja azt, hogy nekem ma nincs más feladatom, mintha van még véletlenül működőképes vállalatom, amely még véletlenül képes valamilyen eredményt kihozni, akkor az én egyes számú és egyértelmű, 100%-os axiómám az, hogy az ebből elvont pénzt elvonom és a mindennapi kiadásaimra fordítom. Fel sem merül bennem, hogy az ő fejlesztésére vagy egy újabb vállalkozás beindítására, az egész bővítési folyamat visszafektetésére, visszainvesztálására fordítsam. Ezért ha ma még véletlenül versenyképes volt a gazdaságban vagy a világon, holnap vagy két év múlva egész biztos, hogy nem lesz az, hiszen mindaddig, amíg versenyképes és eredményt hoz, elveszem, ha veszteséges lesz, azt természetesen nem tudom pótolni, mert nincs miből, azaz felszámolom.
Ez egy teljesen öngyilkos filozófia. Én csak egyet vezettem le a több tucatból, ha úgy tetszik, ami itt a költségvetés törvénytervezetében a különböző bevételi ágakon megfigyelhető. De ez mutatja, ez igazolja azt a koncepciót vissza, hogy szó sincs itt arról, hogy a Kormány rendelkezett volna egy gazdaságfilozófiával, egy gazdasági gondolkodásmóddal, egy társadalmi programmal, a kultúra fejlesztésén, az oktatás, vagy a szociálpolitika, vagy a társadalombiztosítás területén bármilyen fejlesztési elképzeléssel. Azt mondta volna, hogy ennek ezek a kihívásai 1993-ra, ezeknek az áttöréseknek, bővüléseknek, hogy elinduljon a valóságban – és nem az újságban nyilatkozgatva –, elinduljon valóban egy általam is gerjesztett fejlesztési folyamat, hogy ne egy hit legyen, hogy '93-ban túljutunk a nullaponton, és már esetleg pozitív növekedések is megindulnak a gazdaságban, hanem én ezért teszek is!
Tehát ezeknek a kihívásoknak a meghatározása után nem gazdasági csúcsminisztériumként, hanem költségvetési hivatalként kellene elkészíteni azt a költségvetési törvénytervezetet, amely azt mondja, hogy ezt kérem ilyen határig, ilyen módon és így tudom kiszolgálni. Ez egy olyan szerepzavar, amit amíg nem fogunk feloldani, addig a valóságban a fejlődésünket segítő gazdaságpolitikát biztos, hogy nem fog tudni egyetlen kormányzat sem bemutatni. Tehát ez nem kizárólag a jelenlegi kormányzatnak szól, de most az övé a beterjesztés és a felelősség is, hanem mindegyiknek, amely nem tudja felvállalni azt, hogy milyen indíttatásból, milyen feladatmeghatározásból kell részesévé válnia a jövőnek.
Azt gondolom, persze, hogy kell néhány részterületről is szólni, már szóltak talán néhány ponton előttem is. Én azt hiszem, hogy '93-ban is azt fogjuk olvasgatni az újságokban, hogy a társadalombiztosítás egyetlen problémája, hogy nem tudja behajtani a kintlévőségeit azoktól a vállalatoktól, vállalkozásoktól egyébként, akiktől minden többleteredményt minden esetben elvonnak, és ha bármilyen pozitív végeredményük lenne, azt elvonták, tehát már csak a veszteségeik maradnak a kötelezettségek teljesítésére. Azt gondolom, hogy ezt fogjuk hallgatni 1993-ban is, mélyen hallgatva arról a kötelezettségről, hogy ebben az évben, az előzőben és az azt megelőzőben is ezek a magas társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékok bizony pozitív szaldóval zártak volna, azaz a társadalombiztosításnál a felhalmozott alapok növekedtek volna, eleget tudott volna tenni a kötelezettségének abban az esetben, ha a költségvetés finanszírozta volna azokat a kiadásokat, amelyek nem a társadalombiztosítás szakmai terhei közé tartoznak, amelyet nem a biztosítással alapoztak meg, amelyet, ha úgy tetszik, kegydíjként lehet kezelni, ha úgy tetszik, szociális juttatásként, amelynél egyébként én vitatkozva Solt Ottiliával, úgy gondolom, hogy a társadalomban ilyen mértékű irigységfaktor nincs jelen. Tehát igenis szükség van erre azokon a területeken, ahol nem képződött szociális biztonság az elmúlt évtizedekben, és ahol van egy állami feladat- és állami szerepvállalás, mert nem engedheti meg az állam, hogy valaki átzuhanjon azon a bizonyos szociális védőhálón, nincs vele szemben ilyen irigység.
De ha azt nyugdíjnak nevezik, tehát ha azt ugyanannak nevezik, mint amit a másik állampolgár – ha úgy tetszik – ott vidéken biztosítással, biztosítási díjjal támasztott alá, akkor bizony van félreérthetőség, akkor bizony az emberek önmagukat figyelik, és valószínűleg nem a másikat.
Tehát ebben az évben is, nemcsak az elmúlt évben maradt el az azt megelőzően komolyan előterjesztett javaslat, hogy legalább néhány tízmilliárdos értéket vállaljon át a költségvetés a társadalombiztosításból azokon a területeken, ahol ehhez semmi köze nem lenne a társadalombiztosításnak. Idén már szóba sem került, hogy először megígértük volna, aztán az előterjesztésből kimaradt, idén már meg sem ígértük.
Ezért lehet számítani 1993-ban valóban ismét a lefosztott gazdaság egyéb teherviselő képességén túlmenően arra, hogy bizony komoly feszültségekkel, hiányokkal, hitelfelvevési kényszerrel fog küszködni a társadalombiztosítás.
Azt hiszem, hogy külön szólni kell a költségvetési törvénytervezettel közösen benyújtott adótörvényekről – különösen talán a legélesebben az általános forgalmiadó-törvény tervezete vetődik fel, annak a kétkulcsos áfa-jellege, annak a hatásai.
Figyelemmel kísérve az eddig elhangzottakat, akár a médiákon keresztül benyújtott gondolatokat, szeretném valamire felhívni a figyelmet. 1988-ban az adóreform idején is rengeteg közgazdász szakember, rengetegen követelték, vetették fel, szakmailag szerették volna elérni, hogy minél szűkebb, ha lehet inkább kétkulcsos általános forgalmi adó kerüljön bevezetésre.
Felvetették és azóta is folyamatosan mondják, hogy ez a korszerűbb megoldás. De ebből azt a gazdasági megalapozottságnak a minimumával sem rendelkező állítást levonni, hogy a mostani beterjesztésnek e szakmai követeléshez a legkisebb köze is van, azt gondolom, ennek a szakmának a megcsúfolása.
Annak az állításnak egyetlen igazi, fő gondolata volt, ez pedig az, hogy túl nagy lesz a magyar általános forgalmi adóban a szélső érték, ha egy nagy tömegű fogyasztás, szolgáltatás, árucikk a nullakulcsos kategóriába tartozik, egy igen kis tömeg, a szolgáltatások köre a 15%-osba, akkor az általános forgalmi adótól elvárt bevétel nagyságrendje generálni fog egy olyan 25%-os kulcsot, amely túlzottan nagy szélső érték, amelyet így a gazdaság versenyképességébe való durva beavatkozásnak kell tekinteni, hiszen attól függően, hogy az egyik termék hová van sorolódva, a versenyképessége a gazdaságban egészen más lesz.
(11.40)
Eltér, vagy a használati értékén van a hangsúly, vagy pedig a valós értékén, akár a jövedelemtermelő képességén, hiszen a 25% mint szélső érték, egy nullával szemben rendkívül nagy szám. Ezért nemzetközi és szakmai gyakorlat a két kulcsnak az egymáshoz igen közel tartása, s az akkori javaslatok között szerepelt az Európában talált átlagként legjobban indokolható 8, 17%-os kulcs bevezetése, tehát nem nulla, hanem 8, elviselhető lett volna esetleg 1988-ban. Nem jelenik meg a 25, hanem 17, és a 8 és a 17 között pedig teljesen fölösleges egy harmadik, csak bonyolító, csak lobbyzási célokat stb.-t szolgáló, a szolgáltatások egy körére kivetett 15 vagy 17%-os kulcs bevezetése.
Ez volt az egyetlen indok, és ez igazolódott vissza az elmúlt négy év gazdasági folyamataiban; torzít ma is az általános forgalmiadó-rendszere két szélsőértékének a nagy távolsága egymástól. Ezért valóban szinte minden szakmai közgazdász várja, hogy kétkulcsos áfa kerüljön bevezetésre, egymáshoz közelebb álló, 8 és 17% körüli nagyságrenddel. Ezt az egyet várja. És egyetlen közgazdász sem várja, nincs olyan ebben az országban – kivéve, ha politikai elfogultságokkal is rendelkezik –, aki azt mondaná, hogy egy rossz társadalomirányítást, egy kezelhetetlen büdzsét, egy hiányos és mindennapjaiban ad hoc intézkedéseket hozó gazdaságpolitika kárait, veszteségeit pótoljuk úgy vissza, hogy az általános forgalmi adón keresztül a szélső értékek meghagyásával szép magasra, minél nagyobb elvonásra tegyen szert a gazdaság.
Azt gondolom, hogy ilyen szakmai követelés a szakmai oldalról soha nem vetődött fel. Én őszintén hiszem, hogy nem szabadott volna – akár itt a Parlamentben elhangzott egyetlen olyan ellenzéki megnyilvánulást sem így értékelni, amelyik azt mondta, hogy a kétkulcsos áfa bevezetésének a szükségességét látja esetleg kicsit később, kicsit nagyobb előkészítettséggel, mert mindegyik mögött a kétkulcsos áfa szakmai indítékai, és nem pedig a bevezetés módjában történő egyszerű többletpénz kivonása van a gazdaságból. Ez a többletpénz kivonása újabb fejlesztési forrásokat, újabb belső kereslet elvonását jelenti, amelyet meg lehet közelíteni szociális érzékenységgel úgy, hogy az embereknek egyre nagyobb hányada kerül a létminimum alá, és meg lehet úgy is közelíteni, hogy az esélyeinket, ennek a társadalomnak az esélyeit kezdi el a minimum felé csökkenteni, vagy lökdösi a minimum irányába azáltal, hogy lehetetlen beindítani úgy társadalmi-gazdasági pezsgő folyamatokat, hogy közben azt, akinek gyártanák, azt, aki a szolgáltatást venné igénybe, éhenhalásra ítélem, fizetőképtelenné teszem, megszüntetem a belső keresletét, mert azért nem érdemes céget létrehozni, nem érdemes munkahelyet teremteni. Ez egy öngyilkos folyamat.
Azt hiszem, hogy ezt mindenképpen legalábbis elmondani el kellett, még akkor is, ha a hatása jelenleg esetleg ennek kétséges, vagy egyáltalán kivált-e bármilyen érzelmet. Mégis úgy hiszem, hogy az a felelőség, ami a Parlament előtt van, igényli ennek a bemutatását.
Valóban igaznak tartom, '88-ban is nagyon sokan igaznak tartották, hogy a fogyasztás szférájában kell az adózásnak sokkal jobban megjelennie, mint a jövedelem képződésének helyén, hiszen ott nagyon könnyen válthat ki. Egyébként mindegy lenne, hogy hol jelenik meg. Mindegyiknek megvannak az adóigazgatás-eljárási lehetőségei. Ha olyan környezetet teremtek a gazdaságban, ahol érdemes adófizetési kötelezettségnek eleget tenni, ha az egész társadalmi képet tudom olyan pozitív folyamattá változtatni, hogy ezt meg is tegye, és nem egymást nem szeretjük, hanem egymással akarunk élni filozófiát tudunk megvalósítani, akkor bejön a jövedelemadó a képződés helyén is, bejön a jövedelemadó a fogyasztás helyén is.
Mégis, amiért érdemes a fogyasztás helyére áthelyezni a hangsúlyt, de nem úgy, hogy a képződés helyén meghagyom az elvonást és a fogyasztás terén megnövelem, mert az az előbb elmondott folyamatokhoz vezet, az sokkal inkább az, hogy a képződés helyén könnyebb belecsúszni olyan szakmai hibákba, amely érdektelenné teszi a képződésnél a további többletmunkát, a további többletteljesítményt. Hogy ott ne gátoljunk, hogy ott ez jobban bennmaradjon a szellemiségben, ennek az érdeke, hogy ott ne rontsunk véletlenül sem. Mindössze ez az az elv, ami miatt azt gondolom, hogy közgazdászok szívesebben ajánlják a fogyasztási szférában való adóztatást.
Mondom, kizárólag az előző elvek szerint, és az már csak egy pikírt megjegyzés, hogy ez 1988-ban is rengetegszer elhangzott, akkor azért még inkább pénzügyminiszter urunk a jövedelemképződés helyén történő adóztatás mellett foglalt állást. Jelenlegi pénzügyminiszter urunk annak idején a médiákban inkább a képződés helyén való adóztatást tartotta szakmailag indokoltabbnak.
Ezt még mindenképpen úgy gondoltam, hogy az áfa kapcsán el kellett, hogy mondjam.
Észre kell venni azt is – és ezek talán már záró gondolatok lehetnek –, hogy a bevételi oldalakon szereplő számok nemcsak az elmondottak miatt, tehát nemcsak azért, mert nem a valós gazdasági folyamatok leképezését szolgálják, hanem egyszerűen szakmai hibái miatt is rendkívül gyengén megalapozottak. Kérem, észre kell venni, meg kell érteni például a kétkulcsos áfa rendszerében, hogy ha a ma 15%-os kulcsokkal terhelt szolgáltatások 20 vagy 25%-os kulcs nagyságrendjébe kerülnek, akkor az amúgy is elszegényedő társadalomban, ahol már ma a szolgáltatások területén tevékenykedő üzleti élet, akár legyen az állami, szövetkezeti vagy magánszektor, mindegyik azzal küzd, hogy nem tud rentábilis lenni, hiszen napi 2-3 fogyasztóval borzasztó nehéz fenntartani ezt a húzó ágazatot, amelyről talán mégsem szabadna lemondani.
Ha ebben a körben a forgalmi adó kulcsa elindul fölfelé, akkor szó sincs arról, hogy ugyanazokra az alapokra a következő évben egy magasabb áfa-bevétel történne. Nem, ez ennek a területnek a további szétesését jelenti, ezeken a területeken az áfa-bevétel csökkenése számítható. Ilyen és hasonló hatásai vannak a személyi jövedelemadóban javasolt változásoknak, ahol mondjuk a miniszter úrral egyetértek, az előterjesztéssel természetesen nem. Egyetlen szakmai érvelés sem tudja megmagyarázni, sőt nincs olyan szakmai érv, amelynek nem mond keményen ellent egy felső kulcs emelése, tehát legmagasabb személyi jövedelemadó-kulcs emelése, ellentmondva mindennek, hogy azonosnak kell lenni a vállalkozási nyereségadóval, hogy ennek csökkennie kell, hogy egyáltalán a számosságnak is be kell szűkülnie, hogy a nemzetközi átlag irányában kellene haladni. Mindennel – lehet mondani – ellentmond, de még eggyel ellentmond, hogy még az a bemutatott 3-5 milliárd forint is természetesen nem jön be. Természetesen nem jön be, mert ilyen a világ, hogy ha korábban néhány szakmai lépésnek is eleget tettünk, akkor például abban a körben, ahol a személyi jövedelemadót munkajövedelemként szerezték és megfizették a 40%-os adókulcsot, abban a jövedelemben kedvezőbbé válik az osztalék jellegű adóztatás, és elmegy, aminek aztán nem lehet társadalombiztosításibevételoldala, mert hiszen ha az osztalék területén megyünk, akkor nem munkajövedelem, nem kapcsolódik hozzá munkanélküli-járulék sem. Elindul egy másik irányba, megtalálja azt a túlélési pontját a gazdaság, amelyre egyébként szerencsére rutinja és szerencsére képessége is van, de természetesen nem alapozza meg azt a költségvetést, amire itt talán sok-sok napon keresztül, talán sok ezer oldalon keresztül, talán sok fölösleges számot is tartalmazó kiadványokon keresztül igen sok ember munkája alapul, és aminek kérem szépen, szerepe lenne 1993-ban. Szerepe lenne, de azt gondolom, hogy így nem lesz. Köszönöm. (Taps.)
