FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Aki nem hallotta volna, az államtitkár úr azt mondta, semmin sem csodálkozik, pedig én arra gondolok, hogy jó lenne utánanézni, hogy valahogy más megoldások is születhetnek a tanulók érdekeltté tételére, s én erről a másik megoldásról beszélek. Nem eleve a tandíjat utasítanánk tehát el, csak ezt a mértéket, és ezt a fajta kompenzációt, hiszen ennek a későbbi életjövedelemből fedezett tandíjnak a forrása csakis egy központi hitelalap lenne, amelynek feltöltésére az eddig el nem költött, és ki tudja kamataival együtt hová tűnt milliárdok adnák meg az első lökést.
A hitelalap lenne csak képes arra, hogy a hallgatónak ne a felvett forint összege után, hanem jövedelme meghatározott arányában kelljen a hitelt viszszafizetnie. Ha a Kormány pontosan kidolgozott volna egy ilyen elvekre épülő technikát, akkor ez valóságos megoldást jelenthetne. De az ún. előtakarékossági formák, amelyek megjelennek a költségvetéssel kapcsolatban is, amelyeket a minisztérium javasol, erre teljesen alkalmatlanok. Javaslatot fogunk tenni ennek a kétezer forintos tandíjnak most az eltörlésére.
Tisztelt Ház! A kulturális intézmények számára már az 1992-es folyamatok is rosszabb helyzeteket teremtettek, így az erre a bázisra tervezett támogatás is eleve hendikeppel indítja ezeknek az intézményeknek a gazdálkodását.
Könnyű belátni, hogy ezek után az eddig nulla áfa-kulccsal számított szolgáltatásoknak még csak 8%-ra történő emelése sem elfogadható egy művelődési ház vagy egy múzeum számára, s akkor még nem szóltunk arról a képtelen helyzetről, amely elé a könyvtárak kerülnek, ha az emelt árú könyvbeszerzésekre gondolunk. Márpedig ez a tény, hogy a könyvtár csökkenti vásárlásait, az irodalom vonatkozásában veszélyes, mert a következmények lavinaszerű visszaesést indítanak meg. Nem csupán arról van szó, hogy sem a szakkönyvek, sem a szépirodalmi könyvek árát nem tudja a közönség megfizetni, ez önmagában csak azt eredményezné, hogy a kereslet a könyvtárak felé fordul, s ez önmagában még nem baj, sőt bizonyos szempontból kívánatos is. Hanem arról van szó, hogyha a könyvtárak nem rendelkeznek ezzel az igényelt kínálattal, a kiadók, nem látván piacot, egyáltalán nem adnak ki kockázatot jelentő könyveket, és ez már a jövőt is elbutulással fenyegeti.
A hanglemezkiadásban a szolgáltatások és anyagok árának emelkedése elsősorban a kis példányszámban megjelenő komolyzenét, és ezen belül a mai magyar zeneszerzőket érinti, következésképpen az amúgy is szűk fizetőképes kereslet további szűkülését lehet prognosztizálni.
Külön gondot jelent, hogy a Kormány néhány kivételtől eltekintve, mint például a filmalapítvány és a könyvalapítvány, a mai napig nem volt képes megteremteni azt a struktúrát, amely lehetne akár a több éve hibernált Nemzeti Kulturális Alapítvány, vagy akár ágazati alapítványok rendszere – tehát rendszere! –, amely alkalmas lenne arra, hogy a kulturális termelésben, szolgáltatásokban, forgalmazásban képződött szerény nyereséget visszaforgassa a kultúrába.
Nem volt tehát képes, és a költségvetésből az tetszik ki, hogy ezután sem akarja megoldani azt a gondot, hogy a kevesebb szellemi értéket hordozó, de keresett produktumoknál képződő hasznot a kisebb piacot jelentő, de a kultúra egésze szempontjából alapvető, értékes alkotások teremtésére, és lassan bővülő körben történő terjesztésére fordíthassuk.
Azok az érdekérvényesítő szervezetek, amelyek segítenék vagy legalábbis továbblöknék a Kormányt ezekben a döntésekben – ezen a szakmai társadalmi szervezetek támogatásának relatív csökkenése, pl. az Írószövetség vagy a Magyar Színész Kamara megoldatlan támogatása – ellehetetleníti ezeknek az érdek-képviseleti szervezeteknek a működését, és ez óhatatlanul rossz pozícióba hozza a kultúra teremtőit és közvetítőit.
A további következmények kiszámításánál nem elhanyagolható tényező, hogy ez a közel egymillió munkavállalót kitevő szellemi réteg, a közalkalmazotti törvény végre nem hajtása miatt nemcsak mint a kultúra fogyasztója kerül ki a kultúra megrendelőinek köréből, hanem mint a költségvetés egyik legnagyobb befizetői rétege is. S ez a költségvetés bevételi oldalát is erőteljesen érintheti. A rossz értelemben vett takarékosság ilyen módon további veszteségekkel jár.
Hogy egy példát hozzak: a magyar képzőművészek jövedelmi helyzete katasztrofális. Talán hihetetlen, és utána kellett hogy nézzek, de a képzőművészek csaknem egyharmadának bruttó jövedelme húszezer forint, de ez nem havi húszezer forint, hanem évi húszezer forint. Tessék utánanézni, ez az egyharmad, és mindössze 12%-a rendelkezik a hivatalos létminimumot meghaladó havi jövedelemmel. Kész csoda, hogy ezek után nem hagyták még el azt az országot, amely a havi kiadásoknak – egyébként szakmailag sem védhető – emelésével kívánja a térségben helyzetét stabilizálni, és eszébe sem jut a jóval szelídebb, de annál hatékonyabb, határokat átlépő, és mégsem pusztító, hanem teremtő kultúra fejlesztése. (Néhányan tapsolnak az ellenzék padsoraiban.)
Itt a muníció jóval szelídebb. A képzőművészetnél például az összeomlott műtárgypiac adózási kedvezményekkel történő feltámasztása.
2. A galériák létrejöttének alacsony bérleti díjakkal való elősegítése.
3. A nonprofit-szabályozás minél gyorsabb megoldása.
A színházaknál a látszólagos nulla fejlesztés, és ennek örülnek a színházak, hogy legalább biztosított a költségvetési pozíciójuk, de ez a nulla fejlesztés az árak következtében kiszámítottan 30%-os csökkentés.
(18.20)
A Színművészeti Főiskola mostoha helyzetére jellemző, hogy még a magyar nyelvű képzést folytató színművészeti főiskolák együttműködésére sem tudott pénzt szerezni. Hát hogyha ez nem nemzeti kulturális cél, akkor nem tudom, hogy micsoda. Mellékesen jegyzem meg, hogyha nem volna például a Soros Alapítvány, amelyik tényleg a 15 millió magyar alapítványa, akkor ma nem volna a marosvásárhelyi színművészeti főiskolásoknak videostúdiója.
A Kormány szóvívője célzott arra, hogy a médiaháború számukra kedvezőtlen alakulása miatt költségvetési retorziókat helyezhetnek kilátásba. És íme, pillanatokkal ezelőtt meg is történt ez, és azt hiszem, hogy a következő időszakban is ilyen egyszerűen meg lehet vonni elég nagy összegeket a televíziótól; és ez – figyelembe véve, hogy ez a zárolás így megtörtént – nem pusztán fenyegetés, ebből is látszik.
Még kevesebb eredeti rádiójáték és tévéjáték születik, és lassan már a színházi közvetítések is lehetetlenné válnak.
A háború – ha úgy tetszik – a két intézmény kulturális hátországára is kiterjed. Magyarul: most már a Magyar Rádió zenekara, énekkara és a gyerekkórus létét is veszély fenyegeti, és ami ezzel jár, a zenészek és zeneszerzők létét is veszély fenyegeti. Ha lehet, még rosszabb helyzetben vannak a vidéken lévő, illetve a fővárosi nem központi fenntartású művelődési intézmények.
Ez a 250 forintos normatív támogatás szégyenletesen alacsony. A tárca azon sem hajlandó gondolkodni, hogy milyen új finanszírozási modellben – mert nem biztos, hogy ebben a normatív támogatási modellben – kellene, de valamilyen módon segíteni kellene a kulturális alapintézményeket: lehetséges, hogy hasonlóan, mint az önkormányzati színházak megegyezésen alapuló támogatása, vagy a településeken lévő művelődési intézményeket – és ezt újra és újra el kell hogy ismételjük – az önkormányzatoknak juttatott nagyobb költségvetési részesedéssel lehet megmenteni vagy igazából szinten tartani. Ha ez nem történik meg, akkor igencsak tarthatunk attól, hogy ez az év lesz a kulturális oktatás radikális fogyókúrájának éve. Köszönöm. (Taps a bal oldalon.)
