HEGEDŰS ISTVÁN (FIDESZ)
HEGEDŰS ISTVÁN (FIDESZ)
HEGEDŰS ISTVÁN (FIDESZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A fideszes offenzíva utolsó felszólalójaként még egyszer szeretnék visszatérni a külügyi költségvetés, tehát a 14. számú fejezet problémáihoz.
Először egy gyors idézet, mégpedig, ha megtalálom… (Az iratai között keresgél.) "Önmagunkat csapjuk be, de mindenekelőtt önmagát csapja be a kormányzat." Ez a mondat a tavalyi külügyi költségvetési vitában hangzott el, és azt hiszem, hogy azóta semmi nem változott, ugyanitt tartunk.
Arról van ugyanis szó, hogy mindenki tudja, hogy a külügyi költségvetés alultervezett. Ennek az indokát a Külügyminisztérium kiegészítő jelentése a következőkben foglalja össze, amit a külügyi bizottság tagjai megkaptak: az előirányzatok nem szakszerű tervezéssel, nem a szükségleteknek megfelelően kerültek kialakításra, hanem utasításon alapulnak. Itt arról van szó, hogy a Pénzügyminisztérium és a Külügyminisztérium tárca közötti egyeztetése nyomán alakult ki az a helyzet, hogy a Külügyminisztérium mechanikusan visszavette az előzetesen általa tervezett kiadásokat, tehát nem racionális alapon terveztek, hanem ugyanúgy bázisszemlélettel, mint ahogy az régebben szokás volt, semmi újdonság nincs az egész tervezési mechanizmusban, és ez igencsak sajnálatos. Ráadásul nem arról van szó, hogy tárcaközi egyeztetés után a Külügyminisztérium lemondott volna bizonyos területekről, racionálisan karcsúsította volna költségvetését, hanem egységesen minden egyes területről, amennyit csak lehetett, lényegében bázisszemléleti alapon, hasraütésszerűen el-elvont bizonyos tételeket, hogy kijöjjön az a végösszeg, amit a kormányzati egyeztetés és a Pénzügyminisztérium a Külügyminisztériumtól kíván.
Egy ilyen módon összeállított költségvetést természetesen a külügyi bizottságban is nagyon kevesen tudtunk támogatni. Ez egy olyan mechanizmus, ami egy ördögi kört jelent, mindenki tudja, hogy ezt a tervezett költségvetést a Külügyminisztérium – akárcsak 1992-ben, tehát az idén – jövőre is túl fogja lépni. Erről van tehát szó. Amikor ezt a helyzetet úgy jellemeztem, hogy önmagát csapja be mindenki, a kormányzat is önmagát csapja be.
Egyetlenegy példát hadd mondjak erre, ami megvilágítja talán még jobban, hogy miről is van szó. Ez pedig a nemzetközi tagdíj-befizetési kötelezettség. Tavaly, illetve bocsánat, az idén, tehát 1992-ben 190 millió forintnyi devizahiánnyal számolt eleve a költségvetés. Jövőre ez az összeg… Elnézést, rosszul mondtam. Az idén van ez a 140 millió forintnyi devizaösszeg, jövőre, tehát '93-ban lesz 190 millió forintnyi devizáról szó. Ez a teljes összkötelezettségnek 20%-a, tehát nem akármilyen kis összegről van szó. Nyilvánvaló, hogy a Magyar Köztársaság alapvető érdeke, hogy a nemzetközi tagdíj-befizetési kötelezettségeit teljesítse. Amennyire tudom, és Genfben diplomatáink elmondták, az ENSZ megfelelő szakosított intézményeiben például valóban teljesítjük is ezeket a nemzetközi tagdíj-befizetési kötelezettségeinket, mégpedig különösebb tartozás nélkül. Gondolom, ez ugyanígy lesz jövőre is, hiszen ez nagyon fontos az ország nemzetközi megítélése szempontjából. Akkor szinte érthetetlen, hogy miért tervezi a költségvetés eleve azt, hogy 190 millió forintnyi hiányunk lesz, 190 millió forintnyi tartozással zárnánk a jövő évet. Mondom még egyszer: önmagunkat csapjuk be.
A második probléma, amiről szeretnék beszélni, a nagykövetségek helyzete. Erről már részben esett szó, korábban kormánypárti és ellenzéki képviselők is beszéltek erről a problémáról, és tavaly is sajnos, ugyanezzel a kérdéskörrel kellett foglalkoznunk. Azóta alig történt változás. Jelenleg Magyarországnak 75 működő nagykövetsége van, és akkor még nem beszéltem a főkonzulátusokról és más hasonló intézményekről, és természetesen nem beszéltem a kereskedelmi kirendeltségekről egyáltalán.
Ez a 75 nagykövetség azt jelenti, hogy ez egy akkora szám, mint 1962-ben az akkori Szovjetunió, amely világpolitikai jelentősége szempontjából épp a csúcsponton állt, az akkori Szovjetunió tartott fenn 75 nagykövetséget a világban. Valójában a rendszerváltás óta alig történt komolyabb változás a nagykövetségi struktúrában.
(18.10)
Ma is meglepő módon, és ezek nem csekély összegek, igen jelentős diplomata-létszámmal Bagdadban, Tripoliban, sőt Phenjanban és Hanoiban is működik nagykövetségünk. Arról van tehát szó, hogy ezt az egész nagyköveti rendszert egyszer már komolyan át kellene gondolnunk, hogy egy ilyen kis ország, mint Magyarország, meg tudja-e teremteni azt a forrást, hogy ennyi nagykövetséget tartson fenn a világ összes táján.
Nem arról van szó természetesen, sőt éppen arról szeretnék beszélni, hogy a környező országokban kellene nagykövetségeinket megerősíteni, ha kell, új épületeket venni és kulturált körülmények között fenntartani a diplomáciai szolgálatainkat. Természetesen, és erről a külügyi bizottság ülésén szó volt, én azzal egyetértek, hogy a nagykövetségi struktúra átalakítása elsősorban nem a költségvetés szempontjából kellene, hogy felvetődjön, de mivel sajnálatos módon különösebben erről a kérdésről szakmai körökben sem sikerült beszélgetnünk sem a külügyi bizottság ülésén, politikai szempontból nem gondoltuk még egyszer sem át, hogy mi lenne megfelelő a magyar külképviseleti rendszer optimális működtetése szempontjából, ez a kérdés évről évre idekerül a költségvetés vitájába is, és ha másképp nem, akkor a költségvetési vitán keresztül tudunk erről a problémakörről beszélni.
Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik több szabaddemokrata képviselő indítványa, mégpedig a 7338-as számú indítvány. Ebben az SZDSZ-es képviselők a kambodzsai és a Costa Rica-i nagykövetség bezárását javasolják. Az az érzésem, hogy ez egy nagyon esetleges válogatás. Ha szabályos koncepció mentén haladnánk, valószínűleg más nagykövetségeket is be lehetne zárni. Lehet, hogy nem éppen azokat, hanem másokat, de valójában megértem az előterjesztő szándékát. Éppen arról a problémáról próbálnak ők is így beszélni, amely problémáról eddig én szóltam. Arról tehát, hogy érthetetlenül sok nagykövetségünk van, nagyon távoli országokban is. Nem akarok belemenni ebbe a konkrét indítványba, mert nem a mi előterjesztésünk, hanem csak a probléma általános szintjén szeretnék érvelni amellett, hogy a külügyi bizottságban és máshol, akár plenáris ülésen is térjünk vissza erre az egész problémakörre, mert végre megoldást kellene találnunk.
Ezzel szorosan összekapcsolódik az a probléma, hogy az NGKM külön külképviseleti rendszere félig függetlenül a Külügyminisztérium nagykövetségeitől, a Magyar Köztársaság nagykövetségeitől önálló életet él. Erről Varga Mihály képviselőtársam már hosszabban beszélt. Én csak megemlítem, hogy én is teljesen egyetértek azzal, hogy a kettős külképviseleti rendszer hosszú távon értelmetlen, felesleges, a kettőt minél gyorsabban egységesíteni kellene. A harmadik problémakör, amiről röviden még szeretnék beszélni, az, hogy elképzelhető lenne egy olyan külügyi költségvetés, amely sokkal jobban orientálná a parlamenti képviselőket, de a szélesebb közvéleményt is arról, hogy a magyar külpolitikának milyen valódi céljai vannak. Egyelőre egy igencsak rövid, alig részletezett költségvetés az, amely rendelkezésünkre áll. Igazából semmilyen összefüggést nem látunk a magyar külpolitika orientációja, céljai és az elénk benyújtott külügyi költségvetés számadatai között. Azt hiszem, elképzelhető lenne egy olyan külügyi költségvetés-tervezet, amelyből világosan kiderülne, hogy azok a külpolitikai prioritások, amelyeket a Kormány vall, és amelyek mögött többnyire hatpárti konszenzus is van, ezek mögé a prioritások mögé milyen számadatok és milyen nagyobb tételek tehetők oda.
Gondolok például olyan kérdésekre, mint hogy az Európai Közösséghez való csatlakozásunk előkészítése érdekében a Külügyminisztérium milyen osztályokon milyen terveket, milyen stratégiát kovácsol, és emögött milyen osztályok és milyen pénzek szerepelnek. Erről semmit nem tudunk. De beszélhetnék arról is, hogy azt a felfogásunkat, hogy a visegrádi csoportot és minden más regionális együttműködést támogatnunk kell, ezt a felfogást nem tükrözi a külügyi költségvetés, hiszen erről egyáltalán nem beszél, hogy mondjuk a visegrádi csoport működtetése érdekében milyen költségvetési kereteket kívánna felhasználni a magyar külpolitika. Egy teljesen új szemléletű külügyi költségvetésben, egy sokkal részletezettebb külügyi költségvetésben, ahol nemcsak a dologi kiadásokról és a bérkiadásokról esne szó, ilyen problémákról is beszélhetnénk, mindenki sokkal jobban értené, hogy a szavakban megfogalmazott prioritások mögött valódi tettek és valódi számok is, kiadások is állnak-e.
Röviden szeretnék a török vízum problémájáról is beszélni, hiszen ezt a problémakört már többen érintették, és ez a kérdés is előjött már a tavalyi vitában. Akkor már többünknek az volt az álláspontunk, hogy nem fair, nem etikus, ha a Magyar Köztársaság költségvetése előre betervezi azt, hogy a jugoszláviai háború következtében török vendégmunkások nagy számban utaznak haza, elsősorban Németországból Törökországba, és ezeket az esetleges vízumbevételeket kalkuláljuk be a magyar költségvetésbe. Hiszen minden célunk az, hogy ez a háború, ez a konfliktus végre végetérjen déli határainknál. Nagyon rosszízű tehát, és ebben nagyon sokan egyetértenek kormánypárti képviselők közül is, ha ezt eleve betáblázzuk a magyar költségvetésbe. Ennek következtében én támogatom azt az ötletet, hogy ne a török vízumdíjakat építsük be a magyar Külügyminisztérium költségvetésébe, ráadásul ezek kiszámíthatatlan és bizonytalan költségvetési tételek. Mondom: lehet, hogy számszaki szempontból ez egy pozitívum, hogy ezzel is lehet számolni, politikai szempontból azonban ez óriási hiba. Hanem a török vízumbevételek folyjanak be a nagy költségvetésbe, ha lesznek ilyenek. A költségvetés pedig automatikusan biztosítsa azt a maradék 900 millió forintot, ami még a Külügyminisztérium költségvetéséből hiányozna. Ebből a szempontból nyújtott be Csapody Miklós módosító indítványt. Ezt a módosító indítványt azonban nem tudom támogatni, hiszen – és erről már volt szó – ő a televíziótól vonna el forrást. Erről a kérdéskörről már nem kívánok többet mondani, hiszen Molnár Péter előttem éppen erről beszélt hosszan, hogy ez milyen politikai hiba.
Ennek ellenére a külügyi bizottság többsége támogatta ezt a módosító indítványt, majd hozzácsatlakozva Fodor Attila újabb módosító indítványt nyújtott be, hogy kiküszöbölje ezt a problémát, hogy a forrás a Magyar Televízió költségvetése lenne. Ezt az indítványt később külügyi bizottsági közös indítvánnyá formáltuk át. Ennek ellenére a legtöbb ellenzéki képviselő tartózkodott, vagy ezt az indítványt is ellenezte éppen azért, mert nem önálló képviselői indítvány sajnos, hanem Csapody Miklós képviselői indítványához kapcsolódik. Egyébként, ha önálló képviselői indítvány lett volna, de hát ez már érdektelen, akkor támogatnánk, mert az ötletet magát kivitelezhetőnek tartjuk.
Végül pedig az Érdekegyeztető Tanács legutóbbi ülésén a megegyezés szerint, a megállapodás szerint a Külügyminisztérium költségvetéséből mintegy félmilliárd forintot elvontak. Ez természetesen nem örvendetes, és a külügyi bizottság legtöbb tagja, így a fideszes képviselők sem örültek ennek, de ezt valamennyire tudomásul kell vennünk. Ebből a szempontból kiemelném azt a javaslatot, amelyet kormánypárti képviselők nyújtottak be, és 300 millió forint megtakarítását jelentené ennek a módosító indítványnak az elfogadása. Arról van szó, hogy ebben a módosító indítványban a kormánypárti képviselők is arra hívták fel a figyelmet, hogy meg kellene teremteni az egységes külképviseleti rendszert, amiről már én is beszéltem.
Sajnálatos lenne, ha elsősorban költségvetési szempontok kényszerítenék a Magyar Parlamentet és a magyar kormányt, hogy végre megteremtse az egységes külképviseleti rendszert, de mégis, ha más nem, akkor legalább ez a szempont eljuttathat mindannyiunkat oda, hogy ez a közös rendszer kialakul, és talán az a gyanakvás, ami még tavaly a külügyi bizottság ülésén felvetődött, hogy bárki is az NGKM oly sikeresnek ítélt politikáját kívánja támadni, ez a gyanakvás végre megszűnhet, és előbb-utóbb eljutunk oda, hogy pártállástól függetlenül mindenki egyet fog érteni abban, hogy felesleges a párhuzamosság, felesleges, hogy az NGKM és a Külügyminisztérium is önálló külképviseleti hálózatot tart fenn.
(18.20)
Még egy legeslegutolsó megjegyzés, amit számszakilag nem tudok indokolni. Egy olyan pótlólagos külügyminisztériumi jelentést kaptunk, amely a külföldön dolgozó diplomaták és adminisztratív állományúak arányát mutatja be számunkra. Ez nagyjából elfogadható, tudomásul vehető.
A probléma azonban az, és ez egy megfontolandó szempont, hogy egyre több a Külügyminisztérium állományában dolgozó olyan első titkár, másodtitkár, tehát olyan első kategóriájú diplomata, akiknek a fizetése a nagykövetekével egyenlő. E mögött természetesen alighanem politikai szempontok is meghúzódnak, hogy miért duzzadt föl ez a fajta réteg a diplomataállományon belül. Ennek pontos arányát nem ismerem. Talán érdemes lenne erről is egyszer részletesebben beszélnünk.
De mindenesetre hibának érzem, hogyha azoknak a diplomatáknak, akik második, harmadik vonalban dolgoznak, az előrejutását nehezítjük, amikor jogosan panaszkodik a Külügyminisztérium arról, hogy tehetséges fiatal szakemberek elhagyják a minisztériumot, mert mások: nagyvállalatok, újonnan megalakult cégek, vegyesvállalatok sokkal nagyobb összegeket tudnak kínálni a szaktudásukért, akkor meg kell fontolni, hogy mi a fontosabb: ezeket a szakembereket ott tartani – főleg a fiatalokról van itt szó – a Külügyminisztériumban, avagy inkább kívülről behozott emberekkel földuzzasztani azt a nagykövetek alatti közvetlen réteget, amely politikai szempontból ugyan megbízható emberek behozatalát jelenti, de költségvetési és más szempontból is azért rendkívül nagy terhet jelent az ország számára és a Külügyminisztérium költségvetése számára is.
Elnök úr, köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
