IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ)
IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ)
IVÁNYI GÁBOR (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hallgatva a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól alkotandó törvény általános vitájának nagyszerű vezérszónokait, két érzés kerít hatalmába. Az egyik az, hogy valóban ünnepélyes pillanatok ezek. Én nem helytelenítem a tervezet emelkedett mondatait, hiszen az elmúlt évszázadok megannyi sérelme és fájdalma után végre – remélem – megadni készülünk a nemzeti és etnikai kisebbségeknek azokat a jogokat, amelyekkel valóban otthon érezhetik magukat itt, azon a helyen, amelyet valamennyien szülőföldünknek nevezünk, és amelynek szeretetéről, felejthetetlen szépséggel vallott Petőfi – korábban Petrovics – és Radnóti – bocsássák meg, nem jut eszembe, hogy korábban mi volt a neve – is.
Nem véletlenül ragaszkodom a szülőföld kifejezéshez, ugyanis ki kell jelentenünk, hogy ebbe a hazába mindenki behozta a maga nyelvét és kultúráját. Ezek a becses értékek tehát nem itt sarjadtak. Legfeljebb itt terebélyesedtek ki, s egyikük hamarabb, másikuk tömegesebben hozta azt, ami az övé.
De valamennyien bevándorlók vagyunk, egyforma jogunk van ehhez a földhöz, történelmünk jórészt közös, és hasonlóak a jövőbeni érdekeink is.
A másik gondolatom az, hogy vajon értik-e az érintettek, hogy miről van szó, s hogy az ő helyzetük csakugyan megváltozik-e a törvény elfogadása által, mert közülük csak kevesen értik, mit is jelent a szabad identitásválasztás, de érzékelik, ha megbántják, és azt is, ha elfogadják, netán befogadják őket.
Nagyon fontos ezért, képviselőtársaim, hogy éppen olyan légkörben folyik e törvényjavaslat vitája, amikor a felbomló szovjet birodalom helyén vajúdva születő utódállamok egyik legkeservesebb és legszégyenteljesebb nyavajája a nemzeti türelmetlenség, a másság iránti gonosz türelmetlenség. Sokan nem tudják, hogy egy ország ereje többek közt éppen abban mutatkozik meg, hogy miként bánik kisebbségeivel, jövevényeivel.
A Szentírás egyenesen azt várja, hogy szeressük a jövevényt. Mindezt azért kívánja, mert tudatosítani akarja, hogy valamennyien jövevények, átutazók vagyunk ebben az életben. Szűkebb hazánkat illetően is jövevények voltunk, ismerjük ennek az életformának a kereteit, keserveit, harmadszor pedig, valamenynyien, sajnos lehetünk jövevények. A példaadás, az egyértelmű magatartás ezért teljes joggal elvárható tőlünk.
Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy éppen most, ebben a Házban legmagasabb szinten és leghatározottabban hangozzék el: a nemzeti, etnikai, faji megkülönböztetésnek semmilyen, még tréfás formáját sem fogadjuk el vagy támogatjuk. Sőt, nagyon határozottan szembefordulunk vele, bárhol és bárki részéről érkezzék is az. Ma, az acsarkodásoknak ebben a szégyenteljes légkörében, mikor amúgy tisztességesnek látszó embertársaink beszélnek uszító csacskaságokat, ennek felbecsülhetetlen értéke lenne.
Nem fogadható el semmilyen szinten emberek hátrányos megkülönböztetése színük, nyelvük, szokásaik alapján.
Ami engem illet, alapvetően abból indulok ki, hogy Isten minden embert a maga képére formált. Én a magam ábrázatán az isteni vonásokat csak tükör által és homályosan vélhetem felderengeni, az istenarcú visszatükröződést ezért valóságosabban más arcokon látom, szerb arcon, szlovák arcon, magyar arcon, cigány arcon, pigmeus arcon.
Nagyon sok publikációra, nagyon élénk odafigyelésre, egyértelmű állásfoglalásokra várok. Ebben a kérdésben is időszerű igazság, hogy ne szóval, deklarációkkal, csak jogszabályokkal szeressünk, hanem cselekedettel, egyértelmű magatartással, valósággal. Kivételes ajándéknak tekintem, hogy elődeim révén legalább négyféle, a Kárpát-medencében hazát lelt néppel ápolhatok rokonságot. Boldog vagyok, hogy papgyerekként apám hívei tanyáján szlovákul dalolgathattam, tangóharmonika és furulyaszó kíséretével a tranoszciuszból, s később már magam is lelkipásztorként imitt-amott cigányul mondhattam híveimmel a miatyánkot.
Hogy mit jelent a másik oldal nyitottsága, hazaszeretete, ragaszkodása, arra hadd idézzem fel két emlékemet. Kis szabolcsi faluban a lelkipásztorkodás mellett olykor korrepetálgattam kis roma barátaimat. Egyiküket egyszer arra kértem, hogy olvasson valamit nekem az olvasókönyvéből, s ő Petőfihez lapozott, s hadarta lelkesülten – a magyarok istenére esküdve –, hogy "rabok tovább nem leszünk".
A másik emlék a budapesti gettó felszabadulásának egyik évfordulóján ért, s bár a törvényjavaslat a hazai zsidóságot nem sorolja fel a nemzeti kisebbségek között, mégis a problémáról szólni illik és kell. Az ünnepség végeztével felbúgott a hatalmas orgona, s a Dohány utcai gyülekezet énekelni kezdte a Himnuszt, mely ugye úgy kezdődik: "Isten, áldd meg a magyart.", s úgy éreztem, a hegyi beszéd elevenedik meg, s mindazok a sérelmek, amelyek ezt a népet érték, íme most, egy ilyen hatással, egy ilyen gesztussal zárulnak: "Isten, áldd meg a magyart."
A törvényjavaslat kapcsán tehát még egyszer csak azt akarom megerősíteni, hogy mindazok mellett a dolgok mellett, amelyeket magában foglal ez a javaslat, igen nagy szükség lenne arra, hogy mi magunk szándékaink szerint és cselekedeteinkben elfogadókká és befogadókká váljunk, tisztelve – s ki merem mondani –, szeretve a másságot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
