SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter:
SURJÁN LÁSZLÓ, DR. népjóléti miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Előterjesztők gyakorta hivatkoznak arra, hogy a megtárgyalandó törvénytervezet korszakos jelentőségű. Úgy érzem, mostani témánk jelentőségét sem lehet eltúlozni.
Voltak évek, amikor hazánkban lényegesen több művi abortusz volt, mint szülés. A fogamzásgátló módszerek elterjedése ugyan a több mint 200 ezres csúcsértékről levitte az évenkénti abortuszszámot 90 ezerre, 1956 nyara óta mégis jóval több mint 4 millió magzat pusztult el mesterséges beavatkozás miatt.
Társadalmunkban több nézet él egymás mellett az abortusz mibenlétéről. Nem ismeretes azonban egyetlen olyan nézet sem, amely szerint az abortusz ne lenne rossz dolog. Még azok, akik szerint a kérdés nem igényel törvényi szabályozást, mert a nő egyedül jogosult dönteni, még azok sem mondják jónak, hanem szükséges rossznak a beavatkozást.
Nézzünk tehát szembe a kérdéssel. Valóban szükséges volt ez a tömeges magzathalál? A nemzetközi adatok fényében a kiugróan sok abortusz alapján sajnos ki kell mondanunk, hogy az előző kormányok – az 1973-as tiszteletre méltó, de kevéssé eredményes kísérlettől eltekintve – vajmi keveset tettek az élet védelmére vonatkozó alkotmányos kötelességeik teljesítéséért.
Ennek a területnek a szabályozása különösen kényes feladat. Magánélet és társadalom, magánérdek és közösségi szemlélet ütközik, eltérő világnézetek csapnak össze. Mindannyian tudjuk, hogy milyen szenvedélyes viták zajlanak és mennyire megosztott a társadalom e kérdésben világszerte, és így Magyarországon is. Érdemes tudatosítanunk, hogy ebben a kérdésben az eltérő álláspontok nem pártok szerint helyezkednek el a Parlamentben. Magzatvédő gondolat és a szabad abortusz lehetőségének támogatása a Ház mindkét oldalán megjelenik. Éppen ezért szeretném, ha ennek a nehéz és kényes témának a tárgyalásakor nem szabadulnának el az indulatok; jó lenne, ha nem érzelmek csapnának össze érzelmekkel, hanem érvek ellenérvekkel, s tényekre alapozott, szakszerű vita után kiegyensúlyozott és előbbre vivő jogszabályt alkotnánk.
Örömmel mondhatom, hogy eddig a bizottsági viták jellege megfelelt ennek a követelménynek, s ez alapján bízvást remélhetem, hogy a most megnyíló plenáris vita is ebben a légkörben zajlik majd.
Ha elismerjük, hogy nagy feladat áll előttünk, felmerül még az is, hogy: éppen most kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel? Túl sok minden okoz feszültséget, túl sok minden osztja meg a társadalmat, kell most ezt a konszenzus reményét fel nem csillantó kérdést előhoznunk? Ha egyetértünk abban, hogy hazánkban nagyon sok a művi abortusz, ha egyetértünk abban, hogy az abortusz a nők egészségét károsító, testileg-lelkileg ártalmas beavatkozás, mindannyiunk fontos kötelessége, hogy ezzel a kérdéssel felelősen foglalkozzunk. Tehát nem csak az Alkotmánybíróság határozata az egyetlen oka annak, hogy ez a kérdés most tárgysorozatunkon szerepel, bár meghatározó oka. A mai társadalom és az eljövendő nemzedék iránti felelősségünk is arra késztet, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk az abortuszok számának radikális csökkentése érdekében.
Társadalmunkban három eltérő nézet él egymás mellett. Az egyik felfogás szerint a meg nem született élet védelme mindennél előbbre való, ezért a művi abortusz soha nem megengedhető beavatkozás, lényegében a kivégzéssel megegyező jogi megítélést kíván. Egy másik felfogás szerint az abortuszhoz a nőnek alanyi joga van, és a kérdés semmiféle jogi szabályozást nem igényel. A harmadik felfogás e két előbbi nézet között foglal helyet; elismeri az állam korlátozási jogát, s csak bizonyos körülmények esetén engedélyezi a terhesség művi megszakítását.
Az első felfogást általában a vallásos emberek nézetének szokták feltüntetni, gyakorta emlegetik, mint idejétmúlt, életidegen szemléletet, sőt némelyek konzervatív katolikus felfogásnak tüntetik fel. Ez utóbbi beállítás ellen nemcsak azok a nem katolikus vallásos emberek tiltakoznak, akik a katolikusokkal együtt a magzatot is teljes értékű embernek tekintik, hanem az emberi élet minden formáját tisztelő és védő nem hívő polgártársaink is. Erre a magzatvédő következtetésre ugyanis a vallásos gondolkodástól független természetjogból is el lehet jutni.
A másik felfogás semmiféle alapjogból le nem vezethető állítás, törvényerőre emelése roppant veszélyeket is rejt magában. Ha ugyanis egy emberi lényről – jogképességének törvényes szabályozásától függetlenül – mások döntik el, élhet-e vagy sem, beláthatatlan, tragikus folyamatokat indítunk el. Ez a felfogás – megítélésünk szerint – nem is egyeztethető össze az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatával.
A közbülső felfogást támogatja viszont – a közvélemény-kutatások tanúsága szerint – a legtöbb állampolgár.
Mi indoka lehet az államnak, hogy ha már egyáltalán lehetővé teszi a magzatelhajtást állampolgárai számára, azt mégis szabályozza, és a beavatkozás gyakoriságának csökkentésére törekedjék? Elsősorban az államnak azt a kötelességét kell kiemelnem, ami az állampolgárok egészségének védelmét írja elő. Az abortusz ugyanis nemcsak a védtelen magzat életét szünteti meg, hanem – még az úgynevezett kíméletes technikák esetén is – károsítja a nő szervezetét, és csökkenti egy későbbi időpontban a nő által kívánt terhesség kihordásának esélyeit. Magyarországon az abortuszok száma rohamos növekedésének a méhnyakelégtelenség és a koraszülések számának növekedése is következménye lett.
Azok a törekvések, amelyek ki akarják iktatni az abortuszt a születésszabályozás mindennapos gyakorlatából, nemcsak az éppen megfogant életet védik, hanem a következő gyermek megszületésének esélyét is.
(10.30)
Ebben a felfogásban már benne van a népesedéspolitikai vonatkozás egyik lényeges eleme. Az a gondolat azonban, amely szerint a magzatelhajtás teljes tilalma a népességszám növekedését eredményezi, tudományosan nem támasztható alá. A szaktudomány tapasztalata alapján kimondható, hogy az abortusz sem pozitív, sem negatív irányban nem népesedéspolitikai eszköz.
Tisztelt Ház! A tervezet – mint tudják – nemcsak az abortuszkérdéssel foglalkozik: a bevezető részben szereplő fontos kiindulási pontok rögzítése után számos olyan intézkedést sorol fel, amelyek a magzatok fokozott védelmét szolgálják. Nem tér ki azonban a tervezet néhány fontos kérdésre, amelynek itt lehetne a helye: elsősorban a modern biotechnológia kihívásaira gondolok, mint például az úgynevezett in vitro fertilizáció – köznapi néven: lombikbébiprogramok –, vagy az ezzel részben összefüggő béranyasági kérdések kívánnak törvényi szabályozást. Ezeken a területeken azonban még csak a szakmai előkészítés folyik, így a jelen tervezet benyújtásával nem késlekedhettünk: az Alkotmánybíróság határozata sürgetett. Alkalmas időben – akár ennek a törvénynek a kibővítésével, akár egy átfogó egészségügyi törvény keretei között – e területek is törvényi szinten szabályozhatók lesznek.
A továbbiakban azokat az alapvető elveket foglalom össze, amelyek törvénytervezetünk szemléletét teszik világossá.
A büntető törvénykönyv a magzatelhajtás büntetéséről rendelkezik. A tervezet nem helyezi hatályon kívül ezt a rendelkezést. Az ellentmondásnak, amely a büntetendő magzatelhajtás és az azt olykor mégis lehetővé tevő jelen tervezet között található, az a feloldása, hogy a törvénytervezet megengedő részeit olyan esetek felsorolásának tekintjük, mely esetekben a Btk. alapján járó büntetést nem hajtják végre. Ez a szemlélet annak az előbb már mondott állításnak felel meg, mely szerint az abortusz mindenképpen rossz dolog. Ebben az értelemben tervezetünk nem engedélyezi, hanem tűri bizonyos meghatározott esetekben az abortusz végrehajtását.
Az abortusz jogi szabályozásakor gondolkodásunk kiindulópontja megszabja, hogy milyen végkövetkeztetésre jutunk. A természettudomány mai ismeretei szerint az új élet keletkezésének pillanata a fogamzás. Biológiai szempontból értelmetlen lenne azzal foglalkozni, hogy a meg nem született lény ember-e vagy sem: ha a magzat él, élete nem lehet más, mint emberi élet – még ha ennek vannak is más életszakaszoktól eltérő sajátosságai. Aki ezt az egyszerű helyzetet megérti, illetve ebből indul ki, a magzat életéről nem rendelkezhet másképp, mint más emberek életéről. Minél védtelenebb és kiszolgáltatottabb egy ember, annál több védelmet érdemel. Ez a szemlélet tükröződik a törvénytervezet A-variánsában. Ez a megközelítés alkotmányos, s megfelel annak a gondolatnak, mely szerint a magzat személyiségi jogokkal rendelkező, jogképes tagja a társadalomnak.
Már volt szó arról, hogy a fenti felfogás él társadalmunkban, de nem általános. Ahhoz, hogy ennek a felfogásnak törvényhozási úton valóban érvényt lehessen szerezni, sok ember gondolkodásának kell átalakulnia – nem elsősorban itt a Parlamentben, hanem az egész országban. Amikor a másképpen gondolkodó állampolgárokra gondolok, nem szavazók kegyét keresem. Törvényhozó munkánk gyakori tapasztalata, hogy nem működnek azok a törvények, amelyek megvalósításához nincs meg a megfelelő társadalmi akarat. Amikor törvénytervezetünk szövegébe az A-variánstól lényegesen különböző B-variánst is beiktattuk, nem holmi rövid életű népszerűséget hajhásztunk, hanem olyan megoldást kerestünk, amely ismeri a társadalom mai gyakorlatát és gondolkodását, s megnyitja a lehetőségét annak, hogy hosszú és nehéz munkával ez a gondolkodás megváltozhassék.
Az előterjesztő – bár saját hitével és felfogásával csak az A-variánst tartja összeegyeztethetőnek – nem nyilvánítja lelkiismeretlennek, gyilkosnak vagy nemzetárulónak azokat, akik viszont csak a B-variánst tartják hasznosnak és megvalósíthatónak. Az A-variáns vagy esetleg egy annál még szigorúbb változat az elméletileg helyes megoldás. A B-variáns megvalósulása elősegítheti, hogy egy idő múlva társadalmunk nagy többsége kiiktassa – önként – az abortuszt a mindennapos gyakorlatból.
Kérem, képviselőtársaim gondosan mérlegeljék e két megoldás értékeit, s lelkiismeretükre hallgatva, a nemzet érdekében érzett felelősségüktől vezetve hozzák majd meg döntésüket.
Azok a polgártársaink, akik az úgynevezett szabad abortusz hívei, azt kívánják, hogy ennek jogosságát a törvény ismerje el. Világosan meg kell mondanom, hogy a jelen törvénytervezet ezt nem teszi meg. A B-variáns ugyan sokak számára lehetővé teszi, hogy éljenek ennek a beavatkozásnak a lehetőségével, de soha nem engedélyezi magát a beavatkozást, tehát nem veszi el a döntés felelősségét a beavatkozás kezdeményezőjétől. Nem lehet ugyanis arra törekedni, hogy egy mindenki által rossznak és elkerülendőnek tartott beavatkozást a társadalom helyesnek és méltánylandónak tekintsen.
Az évekkel ezelőtt működtetett úgynevezett AB-bizottságok nemcsak azért voltak rosszak, mert formálisan végezték a dolgukat, hanem mert az engedélyek mechanikus kiadásával magukra vették a döntés felelősségét, és mintegy szentesítették a fennálló gyakorlatot.
A korábbiakban már érintettük azt a kérdést, hogy a jelenlegi mintegy 90 ezer abortusz mindenfajta felfogás szerint is igen-igen nagyszámú beavatkozás, s mind az egyéneknek, mind a társadalomnak az az érdeke, hogy mihamarabb a lehető legkisebb számra csökkenjen. Pusztán ellenpropagandával azonban alig lehet hatékonyan fellépni a mai, immár három és fél évtizedes gyakorlat ellen. A törvénytervezet korlátozó és megelőző elemeket egyaránt tartalmaz, és ezek alkalmazásától a mai káros és kóros gyakorlat megváltoztatása remélhető.
A különböző államok joggyakorlatában többféle korlátozási technika fordul elő. Tervezetünk ezeket egymás mellett alkalmazva arra törekszik, hogy előnyeik érvényesüljenek, hátrányaik visszaszoruljanak.
Az anya egészségének védelme indokolja azt a korlátozást, mely szerint abortuszra nem kerülhet sor bármikor, hanem csak a fogamzást követő meghatározott időszakban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minél közelebb van a szülés időpontja, annál több veszéllyel jár a beavatkozás. Ennek az időhatármodellnek az alkalmazása azonban nem látszik összeegyeztethetőnek az Alkotmánybíróság döntésével, szükség van arra is, hogy a Parlament határozza meg azokat az okokat – az úgynevezett indikációkat –, amelyek esetén sor kerülhet a beavatkozásra.
Tervezetünk ezenkívül bizonyos eljárásokat kíván azoktól, akik nem kívánják megszülni gyermeküket: kötelező várakozási időt és kötelező tanácsadást írunk elő. Ezek az elemek ugyancsak megvannak sok más ország gyakorlatában, nem sértik az emberi jogokat, hanem növelik a döntés felelősségét és egyben a lakosság ismereteit. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, sajnos nagyon egyoldalúan informálták ezekről a kérdésekről a lakosságot: eltávolították kórházi állásaikból azokat a szülész-nőgyógyász orvosokat, akik nem voltak hajlandók ezt a beavatkozást elvégezni; megakadályozták, hogy olyan szakcikkek jelenjenek meg a szaksajtóban, amelyek akár az abortusz ártalmaira, akár a gyermeknek az abortuszindikációnak akkoriban kikiáltott esetekben történő esetleges vállalhatóságára céloztak; még az is előfordult, hogy lelkészt kényszerítettek lelkipásztori munkájának feladására csupán azért, mert a szószékről hirdette az abortusz ártalmait és meg nem engedhetőségét. Nem állhatom meg, tisztelt Ház, hogy meg ne említsem: ez lett a sorsa a magyar Parlament épületét tervező Schulek Frigyes unokájának, Schulek Tibor evangélikus lelkésznek is. (Közbeszólások, zaj.)
(10.40)
Ilyen múlt után nem csoda, hogy akad olyan asszony is hazánkban, aki tizenhatodik abortusza után kórházi ágyszomszédjától tudta meg, hogy a védekezésnek más módja is létezik.
Tervezetünk ennek a lehetetlen helyzetnek a megszüntetésére törekszik. Remélhetőleg nem siker nélkül.
A tervezet által javasolt családvédelmi szolgálat bármely sikeres működése sem biztosítja azt, hogy a magzati életre, az egészségre ártalmatlan fogamzásgátló módszerekre vonatkozó ismeretek gyorsan és hatékonyan eljussanak minden érdekelthez.
A társadalom továbbra sem nélkülözheti azoknak az önkéntes egyesületeknek a munkáját, amelyek már eddig is sokat tettek a társadalmi tudat megváltoztatásáért. Remélem, hogy ezek az egyesületek a jövőben még hatékonyabban végezhetik munkájukat.
Fel kell hívnom arra is a figyelmet, hogy a tervezet nem ismeri az ún. szociális indikációt. Sokan hangoztatják, hogy ilyen jövedelmi viszonyok között, mint ami most van hazánkban, nem lehet elvárni, hogy az anyák szüljenek. Való igaz, megélhetési viszonyaink rosszak, de a jólét és a gyermekvállalási kedv között ha van összefüggés, az sajnos inkább fordított. A szociális helyzetre való hivatkozás semmivel sem objektívebb indok, mint a törvénytervezetben szereplő válsághelyzet. Ez utóbbi ugyanis lélektani szempontból mindig fennáll, s a jelenlegi szabályozás, ami most van érvényben még, a problémát nem kezeli. A hatályos alkotmány biztosítja mindenki számára a lelkiismereti szabadságot. Ez lehetőséget ad arra, hogy egyetlen egészségügyi dolgozót se lehessen lelkiismeretével ellenkező beavatkozásra kényszeríteni. A törvényjavaslatnak ez a része tehát nem tesz mást, mint a már meglevő jogot konkretizálja az adott esetben.
Sok felmérés tanúsította, hogy a születésszabályozás módszereire vonatkozó ismeretek igen fogyatékosak hazánkban. Szakértői vélemények szerint tágabb értelemben véve a szexuális kultúra alacsony foka is jellemző. A legutóbbi időkben ugyan megindult a családtervezés új és egészségre ártalmatlan formáinak terjesztése, de ezen a téren nagyon sok még a teendőnk. A törvénytervezet újabb lehetőségeket kíván adni azzal, hogy a családvédelmi szolgálatok felállításával olyan hálózat kialakulását készíti elő, amely nemcsak az abortuszt kívánó nők kötelező tanácsadását végzi, hanem a korszerű megelőzés oktatásának egyik bázisa lehet.
A szexuális életre való felkészítés nehezen megoldható gond a közoktatásban. A pedagógusnak nem szabad elfelejtenie, hogy a gyermek nevelése, világnézetének kialakítása elsősorban a szülő joga és kötelessége. A pedagógus nem kényszerítheti rá saját felfogását a tanítványokra, és különösen nem a tanítványok szüleire. A szexualitás kényes témakörében különösen veszélyes lehet a régebben gyakran emlegetett kettős nevelés. Van azonban a biológiának sok olyan témába vágó eredménye, amelyet az életkori sajátságok figyelembevételével úgy lehet a fiatalság tudomására hozni, hogy közben senkinek sem sértjük meg felfogását és nézeteit. Ilyen lehet például a magzat fejlődésének a jelenleginél részletesebb megismertetése.
Nem szabad azonban azokat a hibákat utánozni, amelyek több nyugati országra jellemzők. Hiba, ha a korai szexuális felvilágosítás fontosságára hivatkozva az idő előtti felvilágosítást erőltetik. Az iskolai szexuális nevelés, ha sikerül is az említett buktatókat elkerülnie, csak az új nemzedék számára adhat segítséget. A mai felnőttek gondjain csak a velük külön foglalkozni kívánó tanfolyamok, illetve a témakörrel behatóan foglalkozó népszerűsítő szakkönyvek segíthetnek. E tanfolyamok természetesen csak önkéntesek lehetnek, ingyenesek vagy csekély hozzájárulást kérők. Szervezésükben a családvédelmi szolgálatnak nagy szerepe lehet.
Bármennyire igaz, hogy a jólét és a szülési kedv nem vagy legfeljebb fordítva függnek össze egymással, az állam köteles hozzájárulni a gyermekek felnevelésének anyagi terheihez. Ez ma döntően a családipótlék-rendszer révén valósul meg. A magzat embervoltának elismeréséből parancsolóan következik, de a B-variáns elfogadása esetén is logikusan beilleszthető a jelenlegi ellátási rendszerbe egy, a magzatok után járó pótlék.
A törvényjavaslat ebből a gondolatból kiindulva vezeti be a várandósági pótlékot, megkerülve ezzel az ikerterhességekből vagy azok gyanújából fakadó adminisztratív nehézségeket. És oly korban adja oda ezt a pótlékot a családoknak, amikor az anya életvitele módosul és költségei növekszenek. A javaslat a negyedik hónaptól folyósítja ezt a pótlékot, amelynek következtében az eddigi anyasági segély helyett mintegy kétszer annyi juttatást kapnak a gyermeket vállalók. Azt, hogy nem a fogamzás pillanatától jár ez a pótlék, egyes-egyedül pénzügyi korlátok indokolják.
Tisztelt Ház! Végezetül arra szeretném felhívni szíves figyelmüket, hogy a most beterjesztett törvényjavaslat majd minden részeleme megtalálható valamely ország jogszabályaiban. Egy elem azonban tudomásom szerint sehol nem fordul elő, és ez a most említett várandósági pótlék.
Kérem önöket, hogy a beterjesztett törvényjavaslatot általánosságban és részleteiben vitassák meg, majd lelkiismeretükre hallgatva a legjobbnak tartott formában emeljék törvényerőre. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
