PÁL JÓZSEF (MDF)
PÁL JÓZSEF (MDF)
PÁL JÓZSEF (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim!
Engedjenek meg két előzetes megjegyzést. Az egyik az lenne: szeretném emlékeztetni képviselőtársaimat arra, hogy ez a napirendi pontunk immáron két alkalommal csúszott ki a tárgyalási menetidőből, tekintve, hogy napközben olyasmivel foglalkoztunk, ami – véleményem szerint – időnként méltatlan volt a Parlamenthez.
A második megjegyzésem: ugye, ismerik önök is azt a szólást, hogy a fiúk pedig a bányában dolgoznak. Hát ahogy szétnézek itt a padok között, az a benyomásom, hogy ez a mondás a távollevőkre talán érvényes, hogy a fiúk a bányában dolgoznak.
Képviselőtársaim! Senki előtt nem lehet kétséges, hogy a bányászatról szóló törvényjavaslat tárgyalásával ismét súlyos kérdés került a jogalkotás asztalára. Mint ismeretes, kivételes és sürgős eljárásra tett javaslatot a beterjesztő. A Ház másként döntött, ragaszkodott az általános és részletes vitához, és ezzel kiemelte a tervezetet a szűkebben vett szakmaiság keretei közül. Magam is azok közé tartoztam, akik erre a megoldásra szavaztak. Sőt, frakcióülésünkön kifejezetten kértem képviselőtársaimat, válasszuk inkább a jelenleg folyó eljárásmódot.
Az általános vita eddigi hozzászólásait hallgatva, majd a jegyzőkönyvi szöveget tanulmányozva az a benyomásom, helyes volt annak szorgalmazása, hogy térjünk el az előterjesztő javaslatától. Ezzel senkit sem kívántam bosszantani. Egyedül és kizárólag a nógrádi szénmedence nyomasztó gondjai vezéreltek. Személyes tapasztalataim, élményeim, gyakran megrázó emlékeim itt nem részletezhető tartalmain túl az is építi felelősségem bázisát, hogy tanúja voltam annak a társadalmi megrázkódtatásnak, amely az 1966–'73 között lezajlódott nagyarányú bánya-visszafejlesztések következtében egész egyszerűen sokkolta a nógrádi iparmedencét. Ennek hiteles történetét – persze, mint annyi másét – máig nem írták meg, pedig tanulságos történet kerekedne ki belőle.
Mivel nem helytörténeti konferenciáról van szó, hanem jogalkotási processzusról, kezdjük mindjárt a vitában eddig már sokat hivatkozott 1960-as törvénnyel, amelynek politikai és ideológiai felhangjait sokan szenvedéllyel bírálták. Szűcs István képviselőtársam a kegyelemdöfést is megadta neki. Míg Szalay Gábor kellő iróniával még arra is rámutatott, milyen kérkedően és minden jogtörténeti alap nélkül, nevetséges módon nevezték ezt a törvényt az első valódi magyar bányatörvénynek. Nos, több hozzászóló is ennek a törvénynek politikummal és ideológiával való telítettségét hosszabbította meg, s úgy nyilatkozott, mintha a bányászok rendkívüli kivételezettsége és magasra ácsolt piedesztálja szinte a legutolsó évekig fennállt volna.
Az eddigi vita ilyen irányú hangoltságát meg kell kérdőjeleznem éppen a bányászok becsületének érdekében. Tájhazámban szerzett tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a szénbányászatban dolgozók sokat emlegetett különleges társadalmi helye már hosszabb ideje legföljebb papíron létezett. Valóságos volt viszont, és ma is az, a létbizonytalanság. Bekövetkezett az életvezetés és az életstratégiák egyéni és családi tervezhetőségébe vetett hosszú távú hit összeomlása. Valóságos volt, és ma is az, hogy a kereső népesség körében végbement jövedelmi átrendeződés nem éppen a bányászokat tartotta topon. Inkább ellenkezőleg, lecsúszásuk mind nyilvánvalóbbá vált. A hetvenes évek elejére megroppant valami a bányászkodó népesség körében. Valamikor az idő tájt múlt ki az a törvény, amit most akarunk felváltani. A nógrádi szénbányászat – nem elszakíthatóan az országos helyzettől – azóta vegetál egyik válságtól a másikig. Az utóbbi négy-öt évben pedig elmondható róla, hogy kómában van.
Kómában van – ismétlem –, eddig a vészes állapotig jutott. Jutott? – kérdezem. Itt most nagy levegőt kell vennem és azt kell mondanom: juttatták. Kemény szó ez, mert a szándékosság, a tudatos tönkretétel is benne foglaltatik. Megkockáztatom, valóságosan is ez az igazság. A vezérszónoki körben Szűcs István képviselőtársam ebben a vonatkozásban is fontos kijelentést tett. Pernahajderekről beszélt, akikre eddig nem jutott idő, mármint arra, hogy a körmükre nézzünk. Majd így folytatta: akik pedig alaposan gyanúsíthatók a tekintetben, hogy picit talán vétkesek a hazai bányászat ilyen értelmű padlóra küldésében.
Keserűségbe foglalt eufemizmus ez, mégis magam is így fogalmaznék. Ugyanakkor szívemmel hiába értek egyet Szűcs Istvánnal, tapasztalataim alapján az eszem azt mondatja, hogy a felelősség firtatása személyekre lebontva, amikor bányászatunk sanyarú helyzetéről beszélünk, legföljebb retorikai fordulat lehet, s legkevésbé azok veszik komolyan, akik sok tekintetben valóban felelősek. De ki vonja őket felelősségre, és mikor?
A mi kis rendszerváltoztatgatásunk viszonyai között már talán csak a jó Isten a megmondhatója, hogy a történelmi igazságtétel szorgalmazása helyes-e, véghezvihető-e, s egyáltalán a korszakos léptékű gazdasági balfogások esetében felvethető-e gazdasági bűncselekménynek minősítve, ami például a szénbányászattal történt. Azt hiszem, az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz felelőseit sem fogják belátható időn belül gyilkosságra való felbujtással vagy tömeggyilkossággal vádolni; és annak a napnak a tömény iszonyatához képest hol maradnak a gazdasági bűncselekmények puha vétkesei, bocsánatos bűnei, a szocialista bányabárók úrhatnámsága.
Jómagam igyekeztem ezen túltenni magam és távolabbra tekinteni. Nemcsak azért, mert a gazdaságpolitikai döntések negatív következményeinek büntetőjogi szintre emelését a sztálinista berendezkedésű államok követhetetlen gyakorlatának tartom egy modern jogállamban, hanem azért is, mert térségünk, tájhazám válsághelyzete mást követel.
Ebben a munkában fontos határnak tartottam, hogy kezdeményezésemre és szervezésemben a gazdasági bizottság nehézfiúi még 1990 novemberében a helyszínen, nagybátonyi kihelyezett ülésükön élhették – élhettük – át a helyzet tragikumát. Rövid idő elteltével Szűcs István képviselőtársunk javaslatára Szalay Gábor volt szíves a Parlament nyilvánossága elé tárni tapasztalataink lényegét. Már akkor, idestova két évvel ezelőtt azon a nagybátonyi, őszintén tényfeltáró szakmai eszmecserén sokat emlegettük a végre már előttünk fekvő törvénytervezetet, valamint a már úgyszintén beterjesztésre került energiapolitikai elképzeléseket. Vagyis azt, ami törvényhozóként valóban reánk tartozik, ami a mi felelősségünk.
Innentől akár egyénileg, akár Tóth Sándor kereszténydemokrata képviselőtársammal koalíciós öszszefogásban bármit kezdeményeztünk, vagy sűrűn felvállalt közvetítő szerepünket gyakoroltuk, állandóan azt kellett tapasztalnunk, új, korszerű, a már meglévő gazdasági törvényekkel is koherens bánya- és energetikai törvény kell.
Mindemellett az érdekviszonyok hihetetlen kuszáltsága is nyilvánvalóvá vált. Az általános vita eddigi menetében is kiütközött ez utóbbinak, mármint az érdekviszonyok zavarosságának roppant hatása.
(19.20)
Miből fakad mindez? Nem kis részben abból, hogy a letűnt rendszer hatalmi centrumainak egyik-másik maradványát is érinti. Ezeken a helyeken pedig valóban profikról van szó. A vita figyelemmel kísérői például a Földtani Intézettel és a bányafelügyelettel kapcsolatban megnyilvánuló éles véleménykülönbségek által kaphattak erről rejtjelezett üzenetet. Ezt a kérdéskört nevezik például "szakmaiságnak", amiért rendkívüli eljárást kellett volna alkalmazni. Kellett volna… Kimondta valaki eddig, hogy mi van e mögött? A válasz ott lappang a jegyzőkönyvekben. Nyíltan is szól majd erről esetleg valaki? A válasz, gondolom, ott lehet majd a jegyzőkönyvekben.
Ebben a körben van szó a letűnt törvény szociális vonatkozásairól is, az úgynevezett szociális blokkról. Vitatják, vitatjuk, vitatni fogjuk, miről is van itt szó. Szó van például, természetesen, szociális demagógiáról is. Mérlegelésem szerint azonban a parlamenti túlnyomó többség azzal ért egyet, hogy tiszta gazdasági-ipari törvények kellenek – vagyis helyes a törvényalkotói szándék: maradjon el a szociális blokk. Ám a helyzet ismeretéből fakadó szociális érzékenységem – amely még családi közegemből is táplálkozik – azt mondatja: álljunk meg itt egy töprengésnyi időre! Rendben van: ne legyen az ágazati törvényben szociális blokk – rendezzük másutt. Csak az a baj, hogy ez a "másutt" egyben "máskor"-t is jelent. Kérdés, mikor lesz ez a "másutt" és "máskor" – a gazdasági és szociális feszültségek ugyanis növekednek. Gazdaságit mondtam elsőként, mert tudatosítani kell, hogy egy lecsengett bányavidék nem a rekultiváció befejezésével szűnt meg létezni – különösen nem olyan, mint a nógrádi iparvidék. Két és fél évtizeddel ezelőtt csak a bányászok érzékelték, mi történik, most sorban, a felszabaduló munkaerőre települő volt Budapest-központú üzemek, és persze, az energiahordozóra épült hagyományos ipar dolgozói is.
Olyan dominóelv érvényesül itt, amelynek lapkái a késő-kádári rendszerben lassúlva dőltek, mint egy trükkfelvételen, az utóbbi másfél-két évben viszont a másik oldal érvényesül: a gyorsított dőlés – ebben viszont semmi trükk nincsen, jelen lehet viszont a gépész figyelmetlensége, tudniillik, a kormányzaté.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az a meggyőződésem, hogy még a bányatörvény előtt meg kellett volna születnie a regionális válságkezelő elképzelések törvényi szintjének, miként az iparpolitikai elképzeléseknek is. Egy depressziós térség gazdaságának szerves összefüggéseit látva mondom mindezt, amiben a bányászat gondja-baja lakmuszpapírként viselkedik. Ebben az összefüggésben tulajdonítottam figyelmet Vastagh Pálék régiós törvényjavaslatának, s várom, várom – az illetékes tárca bejelentése alapján – az iparfejlesztési koncepciót is.
Visszakanyarodva azonban a szociális blokk kérdésére, valamint az időtényezőre: dilemmámra Pál László képviselőtársam talált némi gyógyírt, aki a teljes szociális blokk elhagyásával keletkező űrt megkísérli kitölteni 7090-es számú indítványával. A magam részéről ehhez csatlakozom, és akár még annak is örülnék, ha együtt jegyezhetnénk.
Tisztelt Ház! Amikor az 1991. évi tavaszi ülésszakunkon meghoztuk a koncesszióról szóló törvényt, többen sürgetően emlegették az általános rendelkezésekben felsorolt gazdasági ágazatokra vonatkozó további törvények megalkotásának fontosságát. Azóta jóval több, mint egy év telt el, s aki a koncessziós törvény 1. §-ának (1) bekezdésében az a) tól m) ig sorjázó mintegy tizenhárom tevékenységi kört áttekinti, rögtön látja, meddig jutottunk. Hogy messzire-e vagy csak alig-alig, gondolom, teljes magabiztossággal legfeljebb egy ellenzéki képviselő állapíthatja meg, aki nyilván kijelentheti: késésben vagyunk. Mégis, az én véleményem is az övéhez állna legközelebb.
Az eddigieken túl magam is sürgetéssel lépek föl: vegyük mielőbb napirendre az energiapolitikánkra vonatkozó elképzeléseket is, hiszen különösen a szénre és a szénhidrogénekre vonatkozó energiapolitikai tervek döntenek majd arról, hogy a koncessziós törvény és a bányászatról szóló törvény biztosította lehetőségek valóban azok-e, és az ország mely térségeinek jelentenek kezdeményezési, egyúttal megélhetési lehetőségeket, munkahelyeket, jó szerencse esetén külföldi tőkét.
Jómagam mint olyan régió képviselője, ahol jelentős szénvagyon található, magától értetődően azt szeretném, ha mi is, ez a kallódó iparvidék, élhetnénk a bányatörvény biztosította lehetőségekkel, különös tekintettel a szénre – de van más ásványvagyonunk is.
Ha azonban az energiapolitikai koncepció keresztülhúzza a bányatörvény liberalizálásából biztosítható, ránk is kiterjedő helyi elképzelések lehetőségeit, és megfoszt bennünket minden reménytől, nekünk csak papír marad a koncesszióról és a bányászatról szóló – olykor kitűnőnek, mi több, a kor színvonalán állónak minősített – jogi szabályozás.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztában vagyok azzal, amire Pál László nyomatékkal felhívta a figyelmünket, hogy tudniillik, nem a bányászat vagy a bányák sorsa, még kevésbé egy középtávú bányászati elképzelés a döntés tárgya, hanem azok a szabályok, amelyek szerint bányák nyithatók, működtethetők és bezárhatók. Ez azért mégsem kevés – teszem hozzá –, éppen elég ahhoz, hogy az általa is emlegetett társadalmi várakozás felfokozott legyen. A nógrádi szénmezőkön ugyanis attól rettegnek, hogy mire új törvényi lehetőségek nyílnak, abból az állapotból, amit kómának minősítettem, a bonyolult központi és régiók közötti érdekharcok füstfelhője alatt a térség bányászatát euthanasiával átsegítik a nemlétbe – talán éppen az olyanfajta figurák, akiknek várható felelősségrevonásáról nyomatékkal szólt Szűcs István képviselőtársam.
Tisztelt Ház! Az általános vita eddigi menetét figyelve az a benyomásom, kissé egyoldalúra sikeredett a vita. Az eddigi hozzászólók a szenet, a kőolajat és a földgázt, legfeljebb még a bauxitot emlegették. Itt jegyzem meg: jó érzéssel hallgattam Getto József képviselőtársam hozzászólását, aki a teljes magyar ásványvagyonról beszélt a bizottsága nevében.
Jómagam is az előbb már emlegetett hangoltsággal indítottam a beszédemet, ám jó lenne, ha ez alkalommal a vita keretén belül szembenéznénk azzal a lényegi kérdéssel, ami a rendkívül rövid preambulumban szerepel: ásványvagyonunk és az e vagyonnal való gazdálkodás általános helyzetével és megítélésével. A hosszú távú elképzelésükről is szívesen hallottam volna a miniszteri előterjesztésben.
Mivel nemzeti létkérdésről van szó, a rendszerváltás parlamentjének egy ilyen törvény tárgyalásánál minimum a pontos leltár elkészítését is feladatul kell vállalnia. A komoly kutatói munkának köszönhetően ma jóval többet tudunk ásványvagyonunkról, mint amit az iskolai tankönyvek megfogalmaznak, és ami nemzedékek tudatába fészkelte be magát, hogy tudniillik: ásványi kincsekben szegény ország vagyunk. Az ellenkezőjét nehéz lenne állítani, de mint mondottam, a következetes kutatómunka szélesebb lehetőségeket tárt fel, mint ami a köztudatban gyökeret vert.
Távol álljon tőlem, hogy a kitűnő és szerencsés kezű régész, Zolnay László népszerűsítő munkája alapján "kincses Magyarország"-ról beszéljek, felidézvén középkori gazdagságunkat, vagy a még távolabbi múltból annak jelentőségét emeljem be napjaink viszonyai közé, hogy a tokaji hegységből kapta a neolitikum embere az obszidiánt. Arany- és ezüstkincsünk is a múlt valósága, és ha sókészleteinkről fogalmat akarunk alkotni, Bécsbe kell mennünk a természettudományi múzeumba: ott még megcsodálhatjuk azokat a magyar nyelvű feliratokkal ellátott, műtárgyértékű sóobeliszkeket, amelyek letűnt gazdagságunkról szólnak. Azt pedig a magyar gazdaság teherbíró képessége és technikai színvonala mellett jelenleg a fantázia birodalmába tartozónak vélem, hogy a szupermélységű bányászkodás révén a hazánk felszíne alatt az elérhetetlenségben meghúzódó, állítólag hihetetlenül gazdag nyersanyag-lelőlehelyeket hasznosítsuk.
Mégis, kell lenni valamiféle középútnak. Ásványvagyonunk mérlegét, talán éppen e törvény kapcsán, meg kellene vonnunk. Talán még mindig nem késő, ha a bányászatról szóló törvény háttéranyagaként, mellékleteként a képviselők írásos tájékoztatást kapnak ásványvagyonunk mai ismereteink szerinti állásáról. Enélkül ugyanis a törvényhozóknak kevés fogalmuk lehet arról, hogy mi fölött, mekkora kinccsel való gazdálkodás fölött döntöttek.
Tisztelt Ház! Ha már ilyen lelkesen üdvözöltem a törvénytervezet általános vitájának lefolytatását, engedjék meg, hogy egy ellentmondásra felhívjam a figyelmet, amelyet már hallgatóként is észleltem, a jegyzőkönyvből pedig bizonyítottnak vettem. Úgy tűnt nekem – s ha tévednék, igazítsanak ki –, hogy a patkó egésze biztosította egymást az első körben a törvény hasznosságáról, és ki-ki a többieket konszenzusra való hajlandóságáról – csak éppen majd' mindenki másképp látja azt az alapkérdést, amin a törvény nyugszik, vagyis az ásványi nyersanyagok kizárólagos állami tulajdonának kérdését, és az erre épülő koncesszióba adás javasolt formáját.
(19.30)
Egyben előrevetíti mindenki saját módosító csomagjának körülményektől függő beadását eme fontos részletekben. Kérdésem tisztelt Ház: ennek elkerülésére kellett volna a kivételes eljárás? Hol itt a konszenzus? Ekkora koncepcionális különbség esetében nyilvánvalóan sehol. Mert nézzük csak, mit állít a szakszerűségben nehezen megkérdőjelezhető Szalay Gábor. Bányajogtörténeti fejtegetéseiből azt a következtetést vonja le, hogy a minden ásványra kiterjedő állami tulajdonlás, vagyis az állam tulajdonosi monopolhelyzete nem igazán XX. század végi megoldás. Hivatkozik ennek kapcsán osztrák és német példákra. Kósa Lajos a FIDESZ részéről megtoldja még Amerikával is a példatárat. Említett képviselőtársaim kifogásait megszívlelendőnek tartom.
A bányaszabadság rég kialakult bányajogi elvét, vagyis azt, hogy a bányászati jog megszerzését mindenki számára lehetővé kell tenni, fontosnak tartom megőrizni. Jelen törvény kapcsolódása a koncessziós törvényhez ezt lehetővé is teszi. A földtulajdonnak és az ásványi nyersanyagok tulajdonlásának szétválása is követhető történelmi folyamat eredménye. A két tulajdonlási forma azonban szívós küzdelmet vívott egymással. Koronként hol egyik, hol a másik volt nyertes.
Saját régióm szénbányászatának történetében némi jártasságot szerezvén már-már az volt a benyomásom, akkor állt jól a szénbányászat helyzete, ha az adott történelmi pillanat gazdasági klímájának megfelelő tulajdonforma kerekedett felül. Nem a geológiai viszonyok, nem a technikai színvonal számított. Róth Flóris hajdani bányamérnök, igazgató mondása ebben az értelemben mély és sokatmondó. Ő a következőt állította: "Rossz szén nincs, csak drága szén van." Ehhez mi annyit tehetünk hozzá az előttünk fekvő törvénytervezet tükrében, hogy az ásványvagyon tulajdonlásának és a bányászati jogosultságnak olyan viszonyrendszerét kellene megtalálnunk, amely a gyengébb minőséget is eladhatóvá teszi, serkenti a hazai kitermelést és nem intézi el a kérdést azzal, hogy olcsóbb az import.
Nagy kérdés, hogy az egyik oldal lát-e elmozdulási lehetőséget a kizárólagos állami tulajdonlás felől, és a Szalay Gábor által javasolt ásványfajtánkénti besorolást el tudja-e fogadni. Ehhez kellene tisztán látnunk a nemzeti ásványvagyon kérdésében. Ekkor tudnánk bármiféle besorolást értékként kezelni. És innen már más megvilágításba kerül, amiért szóba hoztam a kérdést, még beszédem elején.
A magam részéről megértéssel kezelem az állami bevételek körének vagy nagyságrendjének növelését. Mégis megkérdezem: biztos-e, hogy a rendíthetetlen állami monopólium szippant fel több bevételt a költségvetésnek ebben a nagyon konkrét esetben? Ugye, az is megkérdezhető, mit eredményezne egy átgondolt vagyonátengedés ásványkincseink esetében. Még további szempontból is fontosnak vélem az ásványvagyon állami tulajdonlásának átgondolt liberalizálását.
Ha nem felejtjük el a bányatelek és a földtulajdon történelmi küzdelmét, egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az óriási változást, amelyet bízván mondhatunk korszakosnak, amely a szemünk előtt, aktív ösztönzésünkre, az általunk hozott törvények alapján lezajlik. Természetesen a földtulajdon kérdésében beálló változásokra, valamint az önkormányzatiság elvének kiteljesedésére gondolok.
Vannak kisebb jelentőségű ásványok, ezek köre egy nemzeti ásványkincstabella alapján meghatározható, amelynek tulajdonlási joga talán minden további nélkül egybeolvadhatna a földtulajdonnal. Magánszemélyek és önkormányzatok járnának így jól. Az történne, ami a nemzeti liberalizmus jegyében mindannyiunk szándéka. Új magyar tulajdonosi réteg keletkezéséhez járulnánk hozzá ezáltal is. Valamint gazdaságilag megerősödő, nem a költségvetési leosztásra számító, hanem költségvetési befizetővé váló önkormányzatok megalapozásához. Ismervén magánszemélyek vállalkozói érdekeltségét bányászati ügyekben, vagy önkormányzatok eddigi tervezgetéseit, mindez nem a vágyálmok birodalma. Ötlet, kedv, szakértelem, munkahelyteremtő szociális felelősségérzet van. Több, mint gondolnánk!
Igaz viszont, hogy ezzel lényeges módosításokra kerülhet sor, és a jelenlegi törvénytervezet újabb bizottsági tárgyalásra szorulna, az általános vitában felajánlott összeműködésre. Ez azonban ne okozzon presztízsszempontú gondokat. Azt hiszem, mindannyian jobban örülnénk annak, ha a törvény nyomán keletkező gründolási láz foglalkoztatna mindannyiunkat, főként annak a XIX. század utolsó harmadában tapasztalt pozitív vonásaival, mintha a jövőben merev törvénykezési megszorításokat kellene majd rosszallóan emlegetnünk.
Tisztelt Ház! Röviden szólnom kell a bányajáradék kérdéséről is. Éppen Róth Flóris szellemében, akinek rossz szén nincs, csak drága szén van, előbb már idézett mondása talán kiterjeszthető a bányászható ásványkincs egészére is. A bányajáradék kérdéskörét is többen elemezték. Hozzájuk kívánok csatlakozni, amikor annak a vélekedésemnek adok hangot, hogy a jelenlegi formájában rendkívüli módon megdrágít bármely bányavállalkozást, így nem is igazán vállalkozásbarát, hanem inkább elidegenítő jellegű. Arról nem is beszélve, hogy eleve a földben hagyat jelentős nemzeti ásványkincset, mert nem tesz különbséget lelőhely és lelőhely között. Nekünk pedig – akiknek szinte mindenből kevés van – minden gramm hasznosítható ásvány a szó szoros értelmében kincs, amiről nem mondhatunk le.
Ez tipikusan olyan kérdés, amit nem vethetünk oda az úgynevezett piaci automatizmusoknak. Végezetül jelezni kívánom, hogy mint teljesen új vonásra, a környezetvédelmi kérdésekre néhány általunk hasznosnak vélt közös módosító indítványban reagáltunk Tóth Sándor képviselőtársammal. Szándékosan nem avatkoztunk be abba a többpárti szakértői, jobbítói együttműködésbe, amiről Szűcs István oly hitetően beszélt. Bízom benne, hogy ennek a munkának a végeredményeként ott fogunk liberalizálni és nóvumot hozni a magyar bányajog történetében, ahol ez valóban vállalkozásélénkítést jelent, netán külföldi tőkét, és ott leszünk hajthatatlanok, ahol ez elengedhetetlen. Ilyen törvényt magam is elfogadásra ajánlok és örömest megszavazok majd. Köszönöm a Ház figyelmét. (Szórványos taps.)
