SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP)
SZABÓ JÁNOS, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Örömmel teszem azt, hogy hozzászólok ennek a két törvényjavaslatnak az együttes vitájához, mert végül is egy igazságszolgáltatási alapelv kérdésében rendelkezik a törvényjavaslat, illetve rendelkeznek a törvényjavaslatok, és azt gondolom, a helyére teszi a kérdést, ahogy ez a demokratikus jogfejlődésünkkel arányban álló, és azzal pariban lévő lesz.
Amikor a törvényességi óvásról nekrológot mondunk, akkor engedjék meg, hogy stílszerűen hadd utaljak arra, hogy a törvényességi óvás intézménye igazában a régi uralkodó elitnek biztosított egy lehetőséget arra, hogy bármilyen is legyen első- és másodfokon az a bírói döntés, akinek módjában áll, akinek összeköttetésében áll, az a Legfelsőbb Bíróságtól kérhesse, és esetleg sikerrel kérhesse, hogy ügyében számára kedvező döntés szülessen.
Nagyon helyesnek tartom a törvénynek azt a szűkítő értelmezését, hogy csak kifejezetten törvénysértés esetére rendeli ezt az intézményt a jövőt illetően, és az ún. megalapozatlanság esetét elveti. Mert melyik ítélet a megalapozatlan? Többé-kevésbé az, amelyikre az illető bíró rámondja, lévén, hogy fölötte már csak a mindenható van, ha a Legfelsőbb Bíróság döntött ebben az ügyben.
Több mint negyedszázada gyakorló ügyvédként nagyon sok törvényességi óvás iránti kérelmet benyújtottam, azonban az egyik kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor találta úgy az a két arra jogosult személy, nevezetesen a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész, hogy valóban a törvényességi óvást benyújtja a Legfelsőbb Bírósághoz.
Ilyen értelemben nagyon helyes és nagyon üdvös az, hogy a törvény a Legfelsőbb Bíróság kötelezettségévé teszi azt, hogyha törvénysértésről van szó, akkor igenis köteles az ügyben eljárni, nem pedig úgy, mint ahogy eddig volt, hogy ennek a két embernek a diszkrecionális jogkörébe tartozott, hogy törvényességi óvást emel vagy nem a Legfelsőbb Bíróság előtt.
A kérelmek nagy része, legyen bár törvénysértés, az amelyik miatt panaszt emelt, azzal a formaszöveggel jött vissza, hogy panaszát megvizsgáltam, de a törvényességi óvás benyújtására alapot nem találtam. Ehhez mérten úgy gondolom, hogy talán a jövőt illetően a megoldás más lesz, és az eredmény is más lesz, amikor a törvényességi óvás helyett a felülvizsgálati kérelem során valóságos törvénysértéssel állunk szemben, akkor remélhetőleg olyan intézkedés fog születni, amelyik végül is ezt a törvénysértést orvosolni fogja.
Hogy mennyire ki volt téve a Legfelsőbb Bíróság elnöke, illetve a legfőbb ügyész döntésének az ügyben az ember, hadd mondjak el egy olyan példát, amikor szinte százszázalékosra lehetett venni – vagy én legalábbis mertem arra venni –, hogy az ügyemben törvényességi óvás benyújtására kerül sor. Arról volt szó, hogy hogyan kell értékelni a mai bíróságnak azt, ha valaki egy vételárat annak idején még pengőben kifizetett, hogy kell ezt átértékelni, a forint megfelelője mi. Nagy örömömre találtam egy precedenst, amelyikben a Legfelsőbb Bíróság kedvező módon döntött, mint ahogy az én ügyfelemnek az igénye is azt megkívánta volna. Tutira véve benyújtottuk a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez a törvényességi óvás iránti kérelmet, azonban az eredmény elutasító volt. Azt sem tudom az ügyfelemnek megmagyarázni – mutatván neki korábban azt a másik döntést mint precedenst – hogy az ügyünkben miért nem született kedvező döntés.
Reméljük, a jövőben ilyenekkel nem fogunk találkozni.
Most hogy együttes vitája van a két törvényjavaslatnak, azért mégis engedjék meg, hogy miután teljes egészében nem mosható össze a két törvényjavaslat, kicsit az egyikről beszéljek, majd ezt követően a másikról.
A büntetőeljárással kapcsolatosan örvendetes körülmény az, hogy a Legfelsőbb Bíróság, ha törvénysértést észlel, akkor legyen bár a vádlott terhére bejelentve a törvényességi óvás, pontosabban a felülvizsgálati kérelem, mégis a vádlott javára is megváltoztathatja a bíróság az ítéletet. Mondom önöknek, hogy sajnos előfordult ennek a fordítottja is.
A zászlók itt előttünk azt mutatják, hogy 1956 mártírjaira és hőseire emlékezünk. Szabad legyen elmondanom önöknek, hogy annak idején sajnos, született egy olyan rendelkezés, hogy amikor az '56-os elítéltek ügyében a vádlott vagy a védője enyhítésért jelentett be fellebbezést, ha a bíróság úgy látta, bizony a terhére változtatta meg az ítéletet. Rettegett a védő is, rettegett a vádlott is, hogy jelentsen-e be egyáltalán enyhítés végett fellebbezést.
Reméljük, mindez a múlté, és a jövőben ilyen eset nem fordul elő. Sajnos, ha az ember egy ügyben másodszor szól hozzá, akkor már egy kicsit abban a helyzetben van, hogy aki először hozzászólt, több mindent elmondott, és esetleg neki már csak a morzsák maradnak. Custer tábornok jut eszembe, aki azt mondta, hogy "Aki másodszorra ér oda a csatába, az olyan, mintha nem is ment volna."
(17.50)
Ennek ellenére azért, miután Szigethy István képviselőtársam már elmondott dolgokat, mégis szabad legyen – ami maradt ebből – felvetnem azt a problémát; szerintem se helyes, hogy a Be-ben a jogi képviselő intézményéről beszél a törvény. Kétségtelen, hogy a magánfélnek megvan a lehetősége arra, hogy jogi képviselőt fogadjon, megvan a magánvádlónak is, de úgy gondolom, hogy itt a főcsapás iránya nem ez, hanem hogy a terhelt hogyan védekezhet, és ebben a vonatkozásban szerintem a "védő" kifejezés a helyes, nem pedig a "jogi képviselő" determinációjának az ide való behozatala.
Üdvözölni tudom azt is, hogy a magánvádló is benyújthat a terhelt terhére felülvizsgálati kérelmet. Azonban kicsit következetlennek tartom itt a törvényt, mert nem lép egy lépéssel tovább, és nem engedte meg ezt a magánfélnek is, természetesen a polgári jogi igénye tekintetében. De ha egyszer már a büntetőbíróság felvállalja azt, ami egyébként diszkrécionális jogkörébe tartozik, hogy a kártérítési kérdésben is dönt, akkor megítélésem szerint akkor teljes a jogosultsági lehetőség a magánfél vonatkozásában, ha ő is abban a helyzetben van, hogy amikor törvénysértés esete áll fenn a polgári jogi igény tekintetében, akkor igenis ő is élhessen a felülvizsgálat lehetőségével.
Ugyancsak az ügyfélegyenlőség elvéből kiindulva hiányolom azt, hogy a terheltet csak értesíteni rendeli a törvény a tárgyalásra ahelyett, hogy ugyanúgy az ő esetében is az idézést alkalmazná, mint például a védő és az ügyész tekintetében.
A másik dolog: kézenfekvő, hogy összehasonlítsam a törvényjavaslatot a polgári perrendtartásra vonatkozó törvényjavaslattal, ahol – bár szűk körben, de – a felülvizsgálati eljárás keretében megengedett a bizonyítás, nevezetesen amiről Szigethy István képviselőtársam is beszélt, hogy okiratot lehet csatolni. Nem tudom, valójában az, hogy okiratot lehet csatolni ott a polgári eljárás keretében is, elégséges-e a bizonyítási lehetőségeket illetően. Például – gondolok valamire –: ha előállítok egy tanút, vajon annak a meghallgatása veszélyezteti-e az eljárás gyorsaságát? Megítélésem szerint nem, a bíróság nyomban dönthet arról, hogy kihallgatja, nem hallgatja. Mindenesetre itt ebben a vonatkozásban most csak arra szeretnék rámutatni: az lett volna – szerintem – a tökéletesebb megoldás, ha a bizonyítási lehetőséget a büntetőeljárásban és a felülvizsgálat során az okirati bizonyításra ki lehetett volna terjeszteni.
Azt is tudom, hogy ennek a büntetőeljárás keretében talán nincs olyan gyakorisága, nincs olyan ügydöntő jelentősége, mint – mondjuk – egy polgári eljárásban, de szerintem a teljesség kedvéért ezt a kérdést is fel kellett volna venni ebbe a témakörbe.
Végül arra szeretnék hivatkozni, hogy az egész büntetőeljárás és az egész polgári eljárás keretében a felülvizsgálat során nem vagyok megelégedve a pénzösszegek meghatározásának a kérdésével. Nevezetesen itt, a polgári eljárás keretében a felülvizsgálatnál azt mondja: felemeli a bírság mértékét ötezer forintról maximálisan ötvenezer forintra. Ugyanakkor azonban következetlen, amikor nem emel a bírság alsó határa tekintetében. Kérem, ismerjük a bíróság gyakorlatát. A bíróság akkor, amikor esetleg kiszab egy bírságot, mert nem tud megfelelőképpen eljárni az ügyben amiatt, hogy valaki zavarja a bíróság munkáját, vagy nem jelenik meg, amikor aztán az illető legközelebb eljön, akkor a bírságot általában elengedik, általában azt teszi – szerintem túlzott humánumból –, hogy maga kéri fel, illetve szólítja fel, hogy kéri-e esetleg a bírság elengedését az illető, természetesen miért ne kérné, sőt. Akkor általában a bíróság ezt elengedi.
Hogy ez most helyes vagy nem helyes, ezzel nem kívánok vitatkozni, de mindenesetre a bírság alsó határát is szerintem meg kellene jelölni, és ha tízszeresére emelte a felső határt, talán akkor járnánk el helyesen és következetesen, ha az alsó határt is megemelné tízszeresen, ami még mindíg csak ezer forint. Ennyit a büntetőeljárás kérdéseiről.
A polgári perrendtartás vonatkozásában a felülvizsgálat ügyében szeretnék egy-két dolgot ugyancsak megemlíteni, hogy azokat a sarokpontokat, amelyek vitára adhatnak okot, megvizsgáljuk.
Nem tartom helyesnek azt a javaslati állásfoglalást, amelyik szerint az I. fokon jogerőre emelkedett ítélet tekintetében nem lehetséges a felülvizsgálati kérelem benyújtása. Álláspontom szerint ez kollízióban van a Pp. 3. § (1) bekezdésével, ahol a bíróság feladatává teszi a törvény az igazság kiderítésére való törekvést. Ha ezzel az alapelvvel összevetem ezt a rendelkezést, akkor szerintem ellentmondás van, és úgy gondolom, hogy egy erősebb, a törvény első részében megjelölt jogi alapelvnek kell érvényesülni, ha úgy tetszik, következetesen a felülvizsgálati eljárás keretében is, én a magam részéről elhagynám ezt a megszorítást.
Visszatérve, nem túl nagy jelentősége van, de mégis beszélek a pénzösszegek összegszerűségének a szabályozásáról. A mai világban, amikor a piacgazdaság felé törekszünk – bátran kimondom –, szerintem az az értékhatár, ahol vált a bírói hatáskör, nevezetesen az a 10 millió forint, azt gondolom, hogy kevés. Ha tehermentesíteni akarom a megyei bíróságokat, akkor – figyelembe véve azt, hogy gomba módra elszaporodtak örvendetes módon a gazdasági társaságok, amelyek nagyon sok munkát adnak a bíróságoknak, azonkívül az egyéni vállalkozók is nagyon sokan abban a helyzetben vannak, hogy nagy pénzekkel dolgoznak – szerintem 30 vagy 50 millió forint lenne az a helyes értékhatár, ami esetén a bíróságok valóban abba a helyzetbe kerülnének, ahogy azt a törvényalkotó megcélozta. A 10 millió forint szerintem nagyon szerény összeg ehhez.
A bírságnál ugyanaz a helyzet, hogy ha 50 ezer forintot jelölünk meg maximumként, akkor ne legyünk olyanok, hogy alsó határról nem rendelkezünk, mint ahogy a Pp. jelenlegi szabályozása nem rendelkezik erre vonatkozóan. Szerintem itt is meg kellene valami minimumot jelölni.
Visszatérve a vállalkozók kérdéséhez, nagyon helyesnek és örvendetesnek tartom, hogy az egyéni vállalkozó alkalmazottja is képviselheti a vállalkozót. Ezzel tulajdonképpen egy érzékenységet tanúsított a javaslat a mai átalakult gazdasági körülmények iránt.
Végül még arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fizetési meghagyásnál – ahol eddig kizárólagosan 5000 forint értékhatárig lehetett fizetési meghagyással érvényesíteni az igényt – úgy gondolom, hogy az 50 000 forint itt is kevés. Hasonlóak az indokok, mint amit elmondtam a hatáskör kérdésében: ott a 10 millió forint kevés.
A magam részéről már részben adtam is be módosító indítványokat, részben még fogok is beadni erre vonatkozóan, s azt gondolom, a korrekciók figyelembevételével mind a két törvényjavaslat olyan, hogy szükségszerű – az Alkotmánybíróság rendelkezése folytán –, hogy megváltoztatásra kerüljön, de szerintem azoknak a kívánalmaknak, amelyek velük szemben fennállnak, többé-kevésbé meg is felelnek. Ezért azt indítványozom, és kérem a tisztelt Országgyűlést: szíveskedjék azokat a korrekciókkal együtt megtárgyalni és elfogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)
