TARDOS MÁRTON, az SZDSZ képviselőcsoportjának elnöke
TARDOS MÁRTON, az SZDSZ képviselőcsoportjának elnöke
TARDOS MÁRTON, az SZDSZ képviselőcsoportjának elnöke : Elnök Úr! Tisztelt Ház!
Ma láthatóan nincs botrány a Parlamentben, mert a legfontosabb parlamenti döntési kérdésről tárgyalunk, és éppen nem olyan időszakban tárgyalunk róla, amikor ennek alapján valaki várhatóan felvetné a pénzügyminiszter leváltásának szükségességét. Tárgyszerű kérdésekről akarunk tárgyalni – egy olyan kérdésben, amely annyi pénz fölötti rendelkezés ügyében dönt, amennyi az összes magyar család egyéves háztartási költségeinek értéke.
Ha meggondoljuk, hogy hány család ül össze naponta-hetente-havonta tárgyalni arról, hogyan használhatja fel a jövedelmeit, milyen fontos emberek, milyen tanult állampolgárok hányszor hány órát foglalkoznak azzal, hogy mit csinálnak a saját pénzeikkel, akkor furcsának tekinthetjük azt, hogy a Parlament viszonylag üres padsorokkal tárgyalja ezt a kérdést, ha pártok vezérszónokainak felszólalása idején a pénzügyminiszter is hiányzik!
(11.00)
A polgári államokban, ahol tradíciója van a parlamentnek, ezt a vitát tekintik az éves politikai viták leglényegesebb vitájának, az a bizottság, ami ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, a legfontosabb bizottsága a parlamentnek, és ha folyik lobbyzás, érdekérvényesítés ezekben a parlamentekben, akkor ez az érdekérvényesítés elsősorban a költségvetési kérdésekkel kapcsolatos.
Nálunk úgy látszik, csak akkor izgalmas a költségvetési vita, amikor egy-két óra alatt döntésre kell jutni a kérdésekben, amikor várhatóan botrányok vannak. Ha nincsenek botrányok, hanem az ország lényeges kérdéseiről beszélünk, akkor az érdeklődés sokkal kisebb. Örülök, miniszter úr, hogy megérkezett.
Az új Országgyűlés már kétszer átesett az ilyen vitákon. Ahhoz a helyzethez képest, amit '90 végén, '91 végén, illetve '92 végén, bocsánat, ez a '92, '90 és '91 végén átéltünk, ahhoz képest ma egy nyugodt helyzet van, és ennek örülnünk kell. Az öröm avval kapcsolatos, hogy elfogadtuk az államháztartási törvényt, és sikerült az államháztartási törvény előírásainak megfelelően a tárgyalási anyagokat megkapnunk, a pénzügyminiszter sikeresen benyújtotta ezeket az anyagokat, ma ezekről tárgyalhatunk. Kisebb kisiklásokról nem is érdemes említést tenni, és remélem, hogy a vitára nem az lesz jellemző.
Az örömhöz egy üröm is tartozik. Nevezetesen, hogy ezekhez a botrányos korábbi költségvetési tárgyalásokhoz képest a mai nyugodt költségvetési tárgyalásunk egy sokkal rosszabb helyzetben lévő ország költségvetésének az ügyét tárgyalja, és sokkal nagyobb problémákkal kell szembenéznünk, mint az elmúlt két évben.
A helyzetre alapjában véve a költségvetés várható deficitje, hiánya utal. De nem ez az egyedüli jelenség, amin keresztül lemérhetjük a társadalmi, a politikai, s a gazdasági feszültségek növekedését a költségvetéssel kapcsolatosan. Ugye, a '90-es, lényegileg egyensúlyban lévő költségvetéshez képest évről évre 100 milliárdos nagyságrenddel nőtt a deficit, és ez az összdeficit, ami 180, illetve másképp nézve 240 milliárdos nagyságrendű, már a társadalmi termelésnek olyan jelentős részét teszi ki, amely a csúcsszínvonalhoz közeledik a világ átlagában, a leginkább eladósodó államháztartások csoportjába viszi be a magyar gazdaságot.
A baj azonban nem egyszerűen a deficit, mint ahogy előbb mondtam, hanem az, hogy a költségvetéssel finanszírozott tevékenységek: az iskolaügy, az egyetemek ügye, a kórházak ügye, és sok más közszolgáltatás, tehát – még egyszer ismétlem – a költségvetésből élő intézmények rendje – mint mindnyájan tudjuk – folyamatosan és egyre mélyülő válsággal néz szembe.
Mindez természetesen avval magyarázható, hogy a társadalmi termelés csökken. Ha a társadalmi termelés csökken, akkor az újraelosztás lehetőségei korlátozódnak. S egy olyan ország, amely megörökölt egy túlelosztó, és a költségvetés által még fokozottan túlzott mértékben elosztó gazdálkodási rendszert, az különösen súlyos válságnak kell, hogy megélje a társadalmi termelés csökkenését.
Való igaz, hogy ennek a termelés-visszaesésnek az oka a rendszerváltás, és a rendszerváltással kapcsolatos nehézségek nagymértékben, de súlyos hibákat vétett az elmúlt két évben a Kormány, amely ezekkel a nehézségekkel nem mert, nem akart határozottan szembenézni, és ennek a gyöngeségnek, ennek a határozatlanságnak, ennek a gazdasági kérdésekben való bizonytalanságnak újabb jeleit, sőt esetleg fokozódó jeleit figyelhetjük meg a '93-as költségvetés benyújtott anyagában is.
Mi az az ígéret, amivel '90-ben, '91-ben, '92-ben találkozunk?
A helyzet kedvezőtlen, de nem fog válságba torkollni. A válság a lyukak foltozásával elkerülhető. És ezután elhangzik egy ígéret, hogy jövőre a süllyedésnek vége lesz, nullától 3%-os, 1-től 3%-os növekedés fog következni.
Az emberek, az állampolgárok nem ilyen költségvetésre várnak. Őszinte szót akarnak hallani, és ígéretet, s egyúttal átütő változás programját kívánják tőlünk.
Ma az ország minden állampolgára tudja, hogy Magyarország gazdasági teljesítőképessége süllyed, folyamatosan csökken a termelés, a nemzeti össztermék tavaly bő 10%-kal szűkült, az idén várhatóan 6-8%-kal esik vissza, a munkanélküliek száma folyamatos növekedés mellett mára meghaladja a 600 ezret, azaz elérte a munkaképes korú lakosság 12%-át, romlik a közszolgáltatások színvonala, és csökken a nemzeti vagyon. Alá szeretném húzni ezt az utóbbit, mert ez nem magától értetődő, és erre talán nem is igaz, amit az előbb állítottam, hogy minden állampolgár tudja, ezen el kell gondolkodnunk. De azok, akik közszolgálati vállalatokban dolgoznak, különösen akik részt vesznek azok vezetésében, ugyanígy azok, akik állami vagy átalakuló társasági vállalatokban dolgoznak, tudják, hogy a nemzeti vagyon fölélése nem egy lényegtelen jelenség, hogy a beruházások értéke csökken, hogy az amortizációt nem használják föl felújításra, hogy gyakran előfordul, hogy valamit, jelentős társadalmi értéket jelentő vagyontárgyat értékesítenek – telket, irodaházat, nyaralót –, és ebből nem beruházások lesznek, nem kapacitásfejlesztés lesz, hanem ebből fedezik a folyó költségeket. Ez pedig azt jelenti, hogy fölélik a nemzeti vagyont, hogy rontjuk gyerekeink és unokáink helyzetét.
Mikor ezt mondtam az állami szektorról, akkor hozzá szeretném tenni, hogy a növekvő, és sok esetben nagyon is sikeres magánszektor üzleti kilátásai sem kedvezők. Az agrárgazdaság, valamint a kohászat és a vegyipar mély válságban van, a KGST-piac összeomlása és a gyorsan növekvő megtakarítások miatt visszaeső belföldi kereslet olyan piaci kényszereket teremtett, amelyekhez a viszonylag kedvező helyzetben lévő feldolgozóipar vállalatai is csak nehezen alkalmazkodnak. A két év alatt lavinaszerűen felduzzadt költségvetési hiány ellenére a részben vagy egészben közpénzekből finanszírozott szolgáltatások, kórházak, iskolák, kulturális intézmények naponta azzal a fenyegetettséggel néznek szembe, hogy nem tudnak megfelelni a törvényben előírt kötelezettségeknek, illetve nem képesek alkalmazottaik ugyancsak törvényileg szabályozott béreit kifizetni.
(11.10)
Ilyen körülmények között a pénz továbbra is gyors értékromlásának ütemcsökkenését és az ország külpiaci fizetőképességének megerősödését nem lehet másnak tekinteni, mint ingatag alapokon álló félsikernek, átmeneti szélcsendnek a gazdaság viharos tengerén.
Ha a magyar gazdaság helyzetét egy családi példával szeretném illusztrálni, akkor úgy gondolom, arról beszélhetek, hogy a családi tanács előtt az apa, az anya, esetleg a nagyszülők jelenlétében meg kell tárgyalni azt az új helyzetet, hogy a család bajban van. A fizetések és a nyugdíjak összege nem teszi ki azt az összeget, amire a családtagok fogyasztása berendezkedett. Mit tud ilyenkor tenni a család?
Megfontolják, hogy tudnak-e a jövedelmeiken változtatni. Állásváltoztatás gondolatával foglalkoznak és álláskereséssel próbálkoznak. Vállalkozás indításával próbálkoznak. Vizsgálják azt, hogy milyen vállalkozást tudnának kezdeni, és ehhez milyen hiteleket lehet kapni. Hogy van-e a családban olyan értékesíthető vagyon, amivel ezt a vállalkozást elindíthatják és sikeressé tehetik. Ha nem tudják fenntartani az autójukat, akkor az autójuk eladásán gondolkoznak. A nyaralók felhasználásáról, esetleg a nyaralóknak jelzálogként való felhasználásáról is gondolkodnak. Felmerülhet az a gondolat is, hogy lakáscserével javítják a helyzetüket. Végiggondolják azt is, hogy a fogyasztási struktúrát, a fogyasztási rendjüket nem tudják-e úgy megváltoztatni, hogy kijöjjenek a pénzeikből.
Egy dolog biztos: nagyon kevés olyan családot ismerünk – és nem tartjuk ezt a magatartást dicséretesnek –, ahol az ilyen bajba jutott család úgy határoz, hogy feléli a családi vagyont, hogy eladósodik anélkül, tudná, hogy milyen kilátásai vannak.
Miért mondtam mindezt el? Azért, mert azt gondolom, hogy a Kormány által előterjesztett költségvetés ehhez a pazarló és nem logikusan gondolkodó, nem biztonságosan gondolkodó, de az akut válságokat elkerülni akaró családi magatartást vette példaképül, amikor kialakította a saját döntési rendszerét. Mit tesz? Lyukakat betöm, növeli az adókat, az önkormányzatoktól elvont pénzt, az intézményeket, amelyeket – most hallottunk számokat, én nem fogok számokat idézni – többletjövedelemben részesíti, de a többletjövedelem a várható inflációs színvonalat nem éri el, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen reáljövedelemben elvesz tőlük. Felemeli a személyi jövedelemadót, bevezeti a kétkulcsos ÁFA-t. Foglalkozik azzal, hogy az elmaradt adójövedelmek, amelyek nem tudnak befolyni, holott be kéne folyni – azokat intenzíven befolyassa –, ami egy jó gondolat. A kérdés azonban, csak akkor igaz, hogy jó gondolat, ha jól is van megszervezve, mert lám, a vámbehajtás új rendszere – az én ismereteim és információim szerint – több zavart okozott a gazdálkodóknak, mint amennyi hasznot pillanatnyilag az államháztartásnak nyújt.
Foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a növekvő munkanélküliség problémáját megoldja, de itt sem egyértelmű se a költségeket növelő hatása az intézkedéseknek, se az ellátás biztonságával kapcsolatos része a javaslatoknak.
Ezután említeném, hogy azzal a fontos jelenséggel, amit az előbb aláhúztam és tőkefelélésnek neveztem, a kormányzat nem foglalkozik aktívan. Nem próbál hatásos intézkedéseket létrehozni a közszolgálati vállalatoknál és az üzleti vállalatoknál az állami tőke felélésével szemben.
Úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy a lyukat betömő ideiglenes intézkedésekkel a kérdéseket megoldani akaró stratégia abba a kellemetlen helyzetbe hozza a Kormányt, hogy minden társadalmi réteggel szemben konfliktusba kerül a költségvetés kapcsán, és sehol nem mutat olyan átütő erejű programot, amely bizalmat ébresztene iránta.
A költségvetés kiadási oldalán tudniillik rengeteg, részletét tekintve helyes javaslat van. Csak egy olyan javaslatot se tudok megnevezni, ami igazán átütő erejű lenne.
Beszél arról, hogy az agrárválsággal foglalkozik, de azok a javaslatok, amelyek az agrárválság megoldását eredményeznék, azok gyöngék ahhoz – és ezt könnyű első olvasatra is megállapítani –, hogy átütő erejűek legyenek.
Foglalkozik a válságövezetek fejlesztésével, de erről is ugyanazt kéne mondanom, mint amit az agrárkérdésről.
Kiemel kérdéseket: a felsőoktatás, a honvédelem ügyét, de ezekben sem látszik semmi olyan, aminek az alapján azt lehetne mondani, hogy az ott érdekeltek lelkesek lesznek attól, amit a költségvetés javasol.
Mindezek olyan helyzetbe hozzák, hogy a bruttó társadalmi termék 8%-os mértékben eladósodik, tehát eladósodik olyankor, amikor az eladósodás célja nem az igazi átütő fejlesztés, nem az ország problémáinak a megoldása, hanem az ideiglenes rend fenntartása.
Ehhez még egy politikai megjegyzést is szeretnék tenni. A politikai megjegyzés úgy szól, hogy még ez a politikai feszültségeket kiváltó, lyukbetömő program is, úgy ítélem meg, túlzottan nagy feszültségeket vált ki a kormánypártok köreiben. Ahogy Rabár Ferenc gyakorlatilag megbukott – mint egy viszonylag bátor pénzügy-politikai előterjesztés szerzője –, úgy az én megítélésem szerint Kupa Mihály is megbukott az első programjával, és most sem tudhatja világosan, hogy az előterjesztett programja – amelyről az előbb azt állítottam, hogy nem átütő erejű – ténylegesen milyen mértékben élvezi a kormánypártok támogatását.
Mit kellene tenni? Egy vitában a vezérszónok nem terjedhet ki arra, hogy részletes javaslatokat tesz ebben a kérdésben. A szabaddemokraták sok képviselője még fel kíván szólalni ebben a vitában, és részletezni fogjuk elképzeléseinket.
(11.20)
Én három kérdésre szeretném most a hangsúlyt tenni.
Az első kérdés, amivel egy ilyen nehéz helyzetbe jutott család foglalkozik, az az, hogy racionalizálja a költekezését. Azt gondolom, egy ilyen racionalizálási program meghirdetése az államigazgatásban, a közszolgáltatásban feltétlenül szükséges lenne és átütő eredményhez vezethetne.
A második kérdés, amit felvetnék, hogy miközben jelentős lépésekkel kell fellépni a tőkefelélés, a körbetartozás ellen, intézkedéseket kell hozni, amelyek a gazdasági élet fellendülését alátámasztják. Nem hirtelen megkezdett beruházási programokra gondolok, hanem például arra, hogy nem 5-6-10 milliárddal, hanem 30-40 milliárdos alaptőkével létre kellene hozni egy konszolidációs alapot, amelynek hátterébe költségvetési garanciákat is kellene adni. Mindezek szerepelnek a programban. Itt a nagyságrendekkel nagyobb szerepeltetés a javaslatom lényege, amelynek megjelenése azt eredményezné, hogy a bankok gazdasági életben eddig kialakult defenzív magatartása aktív magatartássá változna. Ehhez feltehetőleg még azt is nyújtani kellene, hogy a bankok céltartalék-rendszerének kiépítésében a jelenleg kiadható szabályokat némileg módosítva, azokat hosszabb időre elhúzva kellene kidolgozni; megint annak érdekében, hogy módot kínáljunk arra, hogy a felgyülemlett jelentős megtakarítások és banki betétek könnyen elhelyezhetővé váljanak a növekvő magyar gazdaságban.
Az utolsó kérdés, amit így felvetek, az érdekegyeztetés ügye. Elismerem, hogy a Kormány által elfogadott és kiadott költségvetési program – ugyanúgy, mint az a program, amit én jónak tartanék – jelentős, új társadalmi feszültségek forrása lesz. Ezeket a problémákat, ezeket a feszültségeket akkor lehet kezelni, ha a Kormány megtalálja az érdekegyeztetés mechanizmusait, és ha tud tárgyalni azokkal a szervezetekkel, amelyek képesek ebben az ügyben a magyar társadalmat képviselni. Nagyon fontosnak tartom ezt az érdekegyeztetést, és azt tekintem a megoldandó problémák kulcskérdésének, hogy milyen módon tudjuk megfogalmazni a céljainkat, és a céljaink megvalósítása érdekében hogyan tudjuk bevonni azokat, akiknek közvetlenül nemcsak haszna, hanem kára is lesz az akcióból.
Összefoglalva mondanivalómat: mi, szabaddemokraták nem tudjuk támogatni az előterjesztést, mert ez egy lyukakat betömő, ideiglenes, az ország sorsát nem megváltoztatni akaró, hanem csak átmeneti feszültségeket elkerülni kívánó program. Szívesen együttműködünk mindenkivel, aki olyan átütő erejű programot akar érvényesíteni, amely meg akarja oldani az ország problémáit, és amely nem viszi a következő év gazdaságát olyan helyzetbe, hogy az 1994-es költségvetés tárgyalásakor még nagyobb feszültségekről kelljen beszélni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
