JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter:
JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter:
JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt interpelláló Képviselők! Mindenekelőtt sajnálatosnak és tendenciózusnak tartom, hogy egy mintegy háromórás előadásból, kérdésekre adott válaszokból álló estéből a Népszabadság szeptember 15-ei száma egyetlen konkrét kérdésre mondott választ ragadott ki – bár a tudósítás nem úgy fogalmazott, mint ahogy képviselő úr itt idézte.
Több felszólalás, illetőleg kérdés azon az estén bírálólag szólt a köztársasági elnök úr akkoriban tett lépéseiről és megnyilatkozásairól, és én ezekre válaszoltam. Paradox helyzet: a hangulat lecsillapítására törekedtem, s megjegyzésem ilyen éles reakciót váltott ki…
Az Alkotmány 30/A. §-ának (1) bekezdése felsorolja a köztársasági elnök hatáskörébe tartozó döntéseket, intézkedéseket, a (2) bekezdés pedig megjelöli, hogy ezek közül melyekhez szükséges a miniszterelnök vagy az illetékes miniszter ellenjegyzése. Az államfő külpolitikai hatásköre a következő nevesített elemekből áll: a) képviseli a magyar államot, b) a Magyar Köztársaság nevében nemzetközi szerződéseket köt, c) megbízza és fogadja a nagyköveteket és a követeket. Ezeken kívül az államfő dönt mindazokban az ügyekben, amelyeket külön törvény a hatáskörébe utal. A külpolitika területén ilyen külön törvényről nincs tudomásom.
A felsorolt jogkörök közül a magyar állam képviselete nem igényel ellenjegyzést – a többi jogkör gyakorlása viszont igen: ez valamelyik miniszter aláírásával történik. Amikor az államfő e minőségében külföldre látogat, ott tárgyalásokat folytat, előadásokat, sajtótájékoztatókat tart, alkotmányos hatáskörét, a magyar állam képviseletét gyakorolja. E jogkörének gyakorlása – természete szerint – nem döntések, intézkedések formájában történik, tehát formális miniszteri ellenjegyzésre e körben nem kerülhet sor.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az államfő mindig és mindenhol Magyarország hivatalos külpolitikáját köteles képviselni, amelynek kialakításában az Országgyűlés mellett – az Alkotmány 35. § (1) bekezdésének j) pontja alapján – a Kormánynak meghatározó szerepe van. Ezért szükséges az a gyakorlat, hogy az államfő a külügyminiszterrel egyezteti, megkonzultálja tervezett tárgyalásainak tematikáját, a képviselendő álláspont fő tartalmi elemeit, megtartandó beszédeit. Ennek az egyeztetésnek szokásos formája minden Magyarországhoz hasonló, alkotmányos berendezkedésű országban az, hogy az államfő külpolitikai természetű tárgyalásaihoz, beszédeihez – így pohárköszöntőihez is – a Külügyminisztérium készíti el a témavázlatot, szövegszerűen a beszédeket, majd ezeket az államfővel vagy megbízottaival végső formába önti. A külügyminiszter az államfővel személyesen vagy írásban is egyeztet, illetve az elkészült szövegeket egyetértése jeléül kézjegyével látja el. Ez a szó szoros értelmében nem ellenjegyzés, tartalmilag azonban sok tekintetben több, mint egy-egy kinevezés vagy aláírás miniszteri ellenjegyzése. Ez a kézjegy biztosíték arra, hogy a külföld felé Magyarország külpolitikája tökéletesen egységesen jelenjék meg. Meggyőződésem, hogy erre a biztosítékra nemcsak a Kormánynak, hanem legalább annyira a köztársasági elnök úrnak is szüksége van, hiszen ez az – idézőjelben hadd használjam – "ellenjegyzés" megnyugtató módon tanúsítja számára, hogy az egységes külpolitika jegyében cselekszik.
Ugyancsak ezt célozza az az általános gyakorlat, hogy az államfő tárgyalásain mindig jelen van a kormányzat képviselője: külföldi útjaira általában miniszter – esetleg államtitkár – kíséri el, aki a Külügyminisztériumot tájékoztatja a látogatás tanulságairól, eredményeiről, hogy az útból fakadó tennivalókban is intézkedni lehessen.
Igen sok tekintélyes demokráciát ismerek, ahol az elnököt vagy a miniszterelnököt gyakran részesítik éles bírálatban – időnként még saját kormánya tagjai is. Azokban az esetekben, amikor az államfő és a kormány eltérő politikai erőket képvisel – mint például jelenleg Törökországban –, gyakori az ebből a helyzetből adódó feszültség. Ismerős helyzet – azonban nem szeretném, ha ez Magyarországon a továbbiakban elmélyülne.
Ami engem illet, én minden állampolgárral – hogy a képviselőket idézzem – "az illem és jó modor íratlan szabályai szerint" szoktam viselkedni, és ez természetesen különösképpen vonatkozik a köztársasági elnök úrra. Szerintem a szóban forgó – véleményem szerint indokolatlanul felnagyított – esetben is célszerű lett volna az interpelláló képviselő uraknak az elnök úrra és a miniszterre bízni, hogy – amennyiben a miniszter bármilyen érzékenységet sértett – az ügyet a lovagiasság szabályai szerint, egymás között rendezzék. Szeretném megnyugtatni a tisztelt Házat: ez szeptember 19-én, szombaton, az elnök úr izraeli utazása előtt egy beszélgetés keretében meg is történt.
Nagyon kívánatosnak tartom, hogy a legfőbb közjogi méltóságtól a politikai erőkön át a köznapi, az egyszerű állampolgárokig mindnyájan a nemzeti érdek szem előtt tartásával politizáljunk, nyilatkozzunk és cselekedjünk. Örvendetes módon a szabad választások óta külpolitikai téren ezt az elvet általában jól követjük – annál sajnálatosabb egy éppen ma tudomásomra jutott eset, amikor az történt, hogy a minap Magyar Bálint szabaddemokrata képviselő úr Németországból hazatérve a sajtót értesítette Kinkel külügyminiszter úr küszöbön álló magyarországi látogatásáról. Ebben semmi baj nem lenne, csak a két külügyminisztérium egyeztetett álláspontja szerint ez a bejelentés néhány nappal később történt volna.
Mindenesetre, a külpolitikában mutatkozó egyetértésnek én örülök, és különösen fontosnak tartom az összhangot a Parlamentnek felelős kormányzat és a politikai felelősséggel nem bíró államfő között – a külpolitikai kérdésekben is. Mint jeleztem, ez eddig jól megvalósult, az 1991. október 15-én tartott külpolitikai expozémban utaltam is a köztársasági elnök utazásainak, találkozóinak külpolitikai jelentőségére.
E tények alapján aligha hiszem, hogy az idézett megjegyzés sértőnek minősíthető. Kérem a válasz tudomásulvételét. (Taps a jobb oldalon.)
