ZSIGMOND ATTILA, DR. (MDF)
ZSIGMOND ATTILA, DR. (MDF)
ZSIGMOND ATTILA, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Méltatni jöttem a Kormányt, nem szapulni. Megtették, megteszik azt mások helyettem. Méltatni félúton. A Kormány hűségét saját művészeti programjához, az elvekben és a megvalósításban egyaránt.
A művészet és a Kormány viszonyában ugyanis ez feltétlen igaz. Mert mit mond a program? Azt, hogy a kultúra autonóm, a művészet szabad. Jó volt előbb hallani, majd megélni, hogy ezen a területen is rendszer- és korszakváltás folyik, itt is rendkívül küzdelmesen.
(19.00)
Méltatom tehát, mert ez teljesen természetes, hogy a művészetekben megvalósult az alkotás alkotmányos szabadsága, megszűnt minden korábbi politikai és ideológiai indíttatású korlátozás, magától értetődően a kulturális tárca tartalmi kérdésekbe nem avatkozik bele, a művészeti műhelyeket nem vezérli, és az új vezetők pályázati kiválasztása a programhoz képest döntő követelménnyel bővült: az önállóság követelményével, azzal, hogy ki alkalmasabb az önálló szervezésre és vezetésre, önálló művészeti műhely irányítására.
Ez mind szép – mondhatják a tamáskodók és a kákaügyi csomófelelősök, talán még mi sem tudnánk ennél tetszetősebbel előállni, de mik az átalakulás formái, és milyenek a finanszírozás rendszerei? Mit tehetett mindezért a Kormány egy bürokratikusan irányított és teljesen lepusztult intézményrendszer örökségével?
Méltatom az állami kivonulást a művészetből, átadva a kompetenciát és felelősséget a szakmai önkormányzatoknak, a filmművészeti, az alkotóművészeti, a könyv és a közeli jövőben megalakuló zenei és közművelődési alapítványnak.
Méltatom a szó szerint értelmezett céltámogatást, amely a produkciókat támogatja, tekintet nélkül arra, hogy állami, önkormányzati, egyesületi vagy egyéni alkotó értékes, támogatandó művéről van szó. És azt, hogy ezek odaítéléséről független szakmai kuratóriumok döntenek.
Méltatom az érzékeny egyensúly fenntartását az átmenetben. Azt a felelős, koordinációs kötéltáncot, amelyet az állam kivonulása a művészetből, a kultúrából és a privát szféra térnyerése kényes egyensúlyáért jár. Mert ha ez a folyamat nem követő rendszerű, ha az állam távozása gyorsabban következik be, mint a civil társadalom képes e feladatokat átvállalni, kiapad a víz, és a láp virágai ütik fel fejüket. Ám a csődöt kiabálókkal szemben eddig sikerült fenntartani, megtartani és továbbéltetni a művészeti műhelyeket és intézményeket. Azokra a szebb napokra, amikor majd a megmaradásról már nem a költségvetési támogatás mértéke, hanem az igazi értékek kiválasztódása dönthet.
És végül mindezért méltatnám, sőt nagyon méltatnám, ha a költségvetés művészeti tételeit csak az inflációt közelítő szorzóval növelhetnénk. Ez megnyugtató biztonságot jelenthetne az átalakulás idejére. Ne feledjék – hölgyeim és uraim – nemzetünk kultúrájáról, művészetéről van szó, annak folyamatossága a tét. Köszönöm. (Taps.)
