SPEIDL ZOLTÁN (MDF)
SPEIDL ZOLTÁN (MDF)
SPEIDL ZOLTÁN (MDF) És nemcsak azért nem, mert feltételezem, hogy a hozzájuk fűzött indoklások önmagukért beszélnek, és így szóbeli ismétlésük felesleges. Elsősorban azért jártam el így, mert ezzel is hozzá kívántam járulni a törvényhozói munka oly szükséges gyorsításához.
Ezúttal azonban hűtlen leszek eddigi magatartásomhoz. Miért? Munkaviszonyban töltött 42 esztendőmből 32-t közalkalmazottként éltem át. Voltam munkavállaló, de voltam egyidejűleg munkáltató és munkavállaló is. Részem volt a közalkalmazotti lét örömeiben, és elszenvedtem annak fegyelmiket és feljelentéseket sem nélkülöző megpróbáltatásait.
E harminckét év tapasztalatai nem csupán jogosítanak, hanem egyenesen köteleznek arra, hogy módosító indítványokkal segítsem a tervezetet olyan törvénnyé formálni, amely az adott lehetőségek keretei közt megnyugtatóan rendezi a közalkalmazottak jövőjét. Ez az oka indítványaim nagy számának.
Felsorolásom pedig azt a célt szolgálja, hogy a nyilvánosság előtt adjak nyomatékot vonatkozó javaslataimnak.
Benyújtott indítványaim lényegében három csoportba sorolhatók.
Az elsőbe azok tartoznak, amelyek a tervezet tartalmi, illetőleg szövegezési pontosítására, illetőleg a többféle értelmezés lehetőségének kiküszöbölésére irányulnak. Ezekkel nem kívánok külön foglalkozni.
A másik csoportba azok tartoznak amelyek a közalkalmazottak érdekvédelmi rendszerét akarják teljesebbé tenni. Ezek keretében javaslom a reprezentatívnak minősíthető szakszervezetek körének kibővítését. A tervezet csak azon szakszervezeteket kívánja reprezentatívaknak tekinteni, következésképpen a munka törvénykönyvében meghatározott jogosítványokkal felruházni, amelyeknek az egyazon foglalkozási csoporthoz tartozó közalkalmazottaknak legalább 50%-a tagja, valamint azokat, amelyek az országos ágazati és önkormányzati tanácsválasztásokon a legtöbb érvényes szavazatot kapták. E javaslat törvénnyé emelése azonban eleve hátrányos helyzetbe hozná a kisebb szakszervezeteket, módot adna arra, hogy a nagyobb szakszervezet lenyelje őket. Hiszen várható, hogy a közalkalmazottak jelentős része időközben elpártol az olyan érdekvédelmi szervezettől, amelynek az ő sorsára semmiféle befolyása nincs, és vagy érdekvédelmi szervezeten kívül marad, vagy pedig jobb meggyőződése ellenére a nagyobb szakszervezethez kényszerül csatlakozni. Ennek a szakszervezeti pluralizmust veszélyeztető helyzetnek a megelőzése végett javaslom mindazon szakszervezeteknek megadni a reprezentatív minősítést, amelyek az említett tanácsválasztásokon megszerezték a voksok legalább 10%-át.
A törvényjavaslat csak olyan döntést nyilvánít érvénytelennek, amelyet önkormányzat hoz a reprezentatív szakszervezetekkel történt előzetesen egyeztetés nélkül. Csakhogy a tartalmilag általában lényegesebb, kihatásaiban pedig szélesebb kört érintő döntések és előírások az illetményrendszer pénzügyi fedezetének vonatkozásában is elsődlegesen kormány-, illetőleg miniszteri rendeletekben fogalmazódnak meg. A tervezet viszont a Kormány és a miniszter számára az előzetes véleményegyeztetést kötelezővé teszi ugyan, ennek elmulasztását azonban nem szankcionálja a döntés érvénytelenségének kimondásával. E felemás megoldás nem tartható.
A kérdés rendezése akkor válik csak teljeskörűvé, ha – módosító indítványomnak megfelelően – a véleményeztetés elmulasztása az időközben esetleg kiadott kormány- és miniszteri rendeleteket ugyancsak érvényteleníti. Mivel az érvénytelenséget véglegessé bírósági határozat teszi, nem elég a szakszervezetet engedőlegesen ruházni fel a bírósághoz fordulás jogával. Ellentétben a tervezet szövegezésével, egyértelművé kell tenni, hogy a véleményeztetés elmulasztásának igazolódása esetén a bíróság csak érvénytelenítő döntést hozhat.
A törvénytervezet nem intézkedik arról, hogy azon esetekben, amikor a munkavállalót áthelyezéssel bocsátotta el munkaadója, mi történjék az eredeti munkáltatónál jogviszonyban eltöltött időtartammal, a munkáltató által élvezett illetménnyel és megszerzett címekkel. E kérdéskör rendezetlensége áldatlan jogviták forrása lehet. Ennek megelőzése, valamint az érintett közalkalmazott személyes védelme érdekében a törvénynek azt is ki kell mondania, hogy az áthelyezett munkavállaló közszolgálati jogviszonya abban az esetben, ha új jogviszonya ugyancsak közalkalmazotti intézménynél keletkezik, mind az időtartam, mind az illetmény és címrendszer tekintetében folyamatosnak minősül. Szerzett jogait nem veszítheti el a közalkalmazott pusztán azért, mert valamely más, de ugyancsak közalkalmazotti intézményben vállal akár azonos, akár magasabb szintű állást. A közalkalmazotti jogok közalkalmazotti léte folytán illetik meg a közalkalmazottat, nem pedig azért, mert egyetlen meghatározott intézménynyel állt jogviszonyban.
Ez utóbbinak akárcsak hallgatólagos elismerése is roppantul beszűkítené az egészséges mozgás terét a különböző közalkalmazotti intézmények munkavállalói között, merevítené a rendszer egészét, korlátozná a kiválasztódás lehetőségét, némi túlzással a röghöz kötés irányába hatna. Ennek megelőzése végett szükséges a törvényjavaslat fentiekben érintett formájú kiegészítése.
Ugyancsak kiegészítésre szorul az a paragrafus, amely a közalkalmazott felmentésének feltételeiről intézkedik. A felmentést ugyanis már akkor is lehetővé teszi, ha csupán a munkáltatónál, valamint az irányítása és felügyelete alatt álló szervezetben a közalkalmazott képzettségének megfelelő más munkakör nem található. Ez elfogadható lenne azon vezetői beosztású közalkalmazottak vonatkozásában, akiknek a Kormány, a miniszter vagy az önkormányzati képviselőtestület a közvetlen munkáltatója. Adott közalkalmazotti intézménynél nem vezető beosztású munkában álló munkavállalóval szemben viszont diszkriminációt jelentene, hiszen ezen intézmények legtöbbje nem rendelkezik felügyelete vagy irányítása alá tartozó más szervezetekkel. Ugyanakkor lehetséges, sőt valószínűsíthető, hogy ha a munkáltató tevékenysége egy adott intézménynél országgyűlési, kormány-, miniszteri vagy önkormányzati döntés következtében szűnik meg, az e döntés által érintett munkáltatói körben egy másik intézménynél igenis található a szóban forgó közalkalmazott képzettségének megfelelő munkakör. Ilyenkor szerencsésebb, a közalkalmazott számára megnyugtatóbb, ha a jogviszony nem felmentéssel szűnik meg, hanem – amennyiben hozzájárul – e munkakörbe helyezik át, ahol az előző munkáltatónál szerzett jogosultságok további élvezése is biztosított. Ezért a felmentéshez csak akkor legyen szabad folyamodni, ha az érintett munkáltatói kör egészén belül nincsen számára megfelelő munkakör.
A törvénytervezet felmentési időnek három-hat hónapot irányoz elő, konkrét meghatározását azonban a kollektív szerződésre bízza. Ez a megoldás azonban nem számol azzal a körülménnyel, hogy egyrészt nem minden intézményben születik feltétlenül kollektív szerződés, másrészt előfordulhatnak olyan esetek, amikor a felek a konkrét időtartamban nem tudnak megállapodni. Ezért magának a törvénynek kell biztosítékot tartalmaznia arra, hogy a felmondási időtartam a jogviszonyban töltött idővel egyfajta arányban növekedjék. Ezt tartalmazza a vonatkozó módosító indítványom, amely a legkisebb felmentési időt két hónapban szabja meg, ezt pedig minden újabb öt év elteltével egy-egy hónappal kívánja megtoldani. Ezúttal segíteni akarja a felmentett közalkalmazottat új munkahely szerzésében, amikor lehetővé tenni javasolja, hogy a felmentési idő felét a közalkalmazott az általa kért időben és részletekben vehesse ki.
A végkielégítés összegét – nagyon helyesen – a jogviszonyban töltött idő arányában tervezi a törvényjavaslat megállapítani, illetőleg kiszámítani. Két vonatkozásban azonban a vonatkozó paragrafus kiegészítésre szorul. Az egyik a következő. Az előterjesztő a számítás alapjául szolgáló idő meghatározásánál figyelmen kívül akarja hagyni a harminc napot meghaladó fizetés nélküli szabadság időtartamát. Ez az igény általában jogszerű és igazságos, de teljesen szigorú alkalmazása két esetben nem lenne humánus. Az a közalkalmazott, aki a jelzettnél hoszszabb szabadságot tíz éven aluli beteg gyermekének vagy ugyancsak beteg közeli hozzátartozójának ápolása végett vesz igénybe, önhibáján kívül kétszeresen kerülne hátrányos helyzetbe. Először arra kényszerül, hogy meghatározott időre lemondjon illetményéről, holott társadalmilag a beteg ápolásával is hasznos munkát végez.
Másodszor azzal, hogy végkielégítés esetén rosszabbul járna, mint azon szerencsésebb munkatársai, akikre nem szakadt rá mások ápolásának terhe. Méltányos tehát, hogy végkielégítéskor az ilyen célú szabadság időtartama is számítson be az alapul vett jogviszony időtartamába.
Ugyanezen szempont indokolja, hogy a beteg gyerekét vagy hozzátartozóját gondozó közalkalmazott fizetéstelen szabadságát annál a várakozási időnél is vegye figyelembe a munkáltató, amely valamely fizetési osztályból a következő magasabb lépéshez szükséges.
A végkielégítéssel kapcsolatos másik probléma az, hogy folyik és egy ideig eltart még az intézményrendszer átalakulása. Ennek során intézmények szűnnek meg, alakulnak át, vagy jönnek újonnan létre. Számolni kell olyan esetekkel, amikor egyes intézmények jogutódi minőségben kerülnek a jelen törvény hatálya alá, munkavállalóiknak egy csoportja viszont akár egyidejűleg, akár később a végkielégítendők sorát szaporítja. A humanitás azt diktálja, hogy a végkielégítésnél az az idő is beszámítható legyen, amelyet a végkielégített a jogelőd munkáltatónál töltött el munkaviszonyban, mégpedig arra való tekintet nélkül, hogy a jogelőd munkáltató a jelen törvény hatálya alá tartozott-e vagy sem.
A törvénytervezet a fegyelmi tanácsot kizárólag a fegyelmi eljárás alá vontnál magasabb beosztású munkavállalókból akarja összeállítani. Ez a megoldás azonban két problémát vet fel. Egyik oldalról hierarchikus szemléletű, ezért a gyakorlatban nem tenné, kizárttá, hogy magasabb beosztásúak összefogjanak az alacsonyabb beosztásúval szemben. Másik oldalról gyakorlatilag sem mindenütt alkalmazható, mert mi van akkor, ha az adott intézményben a fegyelmi alá vont közalkalmazottnál nincs magasabb beosztású személy, például ahol csak egy igazgatóhelyettes van.
Mindkét problémára megoldás lenne az a javaslatom, amely lehetővé tenné, hogy a fegyelmivel sújtott közalkalmazottal azonos, illetőleg alacsonyabb beosztású munkatárs is helyet kaphasson a fegyelmi tanácsban, illetőleg amely előírná, hogy a háromfős tanács tagjainak egyikévé alacsonyabb beosztású, de a fegyelmi elé állítottól semmilyen vonatkozásban nem függő személyt kell felkérni.
A törvényjavaslatnak a fizetési fokozatokkal összefüggő egyes rendelkezései ugyancsak kiegészítésre, illetőleg korrekcióra szorulnak. Elég gyakori eset, hogy a közalkalmazott objektív okok folytán, amelyek közé a munkahelyi átszervezés csakúgy besorolható, mint a lakhelyváltoztatás, önhibáján kívül kénytelen olyan munkakör vállalására, amely alacsonyabb annál, amire képzettsége jogosulttá tenné vagy amelyet előzőleg töltött be. Ez önmagában is hátrányos az érintettre. Semmiképpen sem szabad ezt még azzal is tetézni, hogy fizetési fokozatát ezen alacsonyabb munkakörhöz igazítva állapítják meg. Az a méltányos és igazságos, ha ilyenkor azt az időt is figyelembe veszik, amelyet az érintett előző közalkalmazotti jogviszonya keretében új besorolásánál magasabb iskolai végzettséget vagy képesítést igénylő munkakörben töltött el.
Ellenkező megoldást kell viszont abban az esetben választani, ha új besorolását megelőzően a közalkalmazott, bár ugyancsak közalkalmazotti jogviszonyban, de alacsonyabb végzettséget vagy képesítést igénylő munkakört tölt be. Ilyenkor az alacsonyabb besorolásban eltöltött idő beszámítása lenne az eredetileg is magasabb besorolásúakkal szemben elvileg és gyakorlatilag egyaránt diszkriminatív, mert az új besorolású közalkalmazottat részesítené teljesen indokolatlanul előnyben. Hátrány viszont semmiképpen sem éri őt, ha a korábbi éveit nem veszik számításba, mert az új fizetési osztályban mindenképpen magasabb illetményben részesül annál, mint amekkora előző fizetési osztályában a jogviszony időtartama alapján jár neki.
(A jegyzői széket Juhász Péter, valamint dr. Kóródi Mária foglalja el.)
Tisztelt Országgyűlés! Közhely a tudás, az értelem megbecsülésének szükségessége – de a közhelyeknek is megvan a maguk igazsága. A tudás és az értelmesség, amelynek elsősorban az értelmiség az elméleti és gyakorlati hasznosítója, mindenkor a fejlődés motorja volt és maradt. Az értelmiségnek ezen szerepe nem hagyható honorálatlanul. Mivel a hazai értelmiség nagyobb hányada olyan területen dolgozik, amelyek jelen törvény hatálya alá tartoznak, az értelmiség megbecsülésének, természetesen a lehetőségek határai között, ebben a törvényben tükröződnie kell. Ennek igénye a tervezet szövegében kitapintható ugyan, tendenciája azonban azokban a kérdésekben sem mindig érvényesül, ahol ez az érvényesülés nem hárítana elviselhetetlen terhet a társadalomra.
Az értelmiség alkotó munkájának ideális feltételeit még nyilvánvalóan nem tudjuk a közeli jövőben megteremteni. E körülmény még parancsolóbbá teszi, hogy legalább ott lépjünk előbbre, ahol ennek lehetősége megvan, és gyakorlatilag sem kivitelezhetetlen. Módosító indítványaim harmadik csoportja ebbe az irányba kívánja a tervezetet elmozdítani.
A törvényjavaslat az alapfokú iskolai végzettségűek számára 20, az egyetemi végzettségűek részére 21 napban állapítja meg az alapszabadságot. Én ez utóbbit egy nappal megemelni javaslom. Az az alapfokú végzettségű, aki 16 éves korában lépett jogviszonyba, 22-23 éves korára a pótszabadsággal együtt már 22 napi szabadságot élvezhet. Nem indokolt, hogy a 22-23 éves korában diplomázó ennél rövidebb szabadságban részesüljön. Annál kevésbé, mert egyetemi tanulmányai munkaviszonynak számítanak, és nem munka nélkül töltötte élete 16-tól 22-23 évig terjedő éveit. Ez az egy napot jelentő többlet nem okozna olyan kiesést, amely a közalkalmazotti terület munkateljesítményét érzékenyen befolyásolná.
Az elmúlt 45 esztendő egyik velejárója – ismeretes mindenki előtt – a klasszikus műveltség háttérbe szorulása, a klasszika-filológia oktatás elsorvadása volt. Ennek korrigálása megindult, gyorsításához a jelen közalkalmazotti törvény is hozzájárulhat. Hogyan? Úgy, hogy a pótlékra jogosult nyelvek körét a klasszikus nyelvekre is kiterjeszti. Vannak intézmények, sőt intézményhálózatok, amelyekben a klasszikus nyelvek, a görög és a latin ismerete elengedhetetlen. Nem a beszéd, de a megértés és az írásos alkalmazás szintjén. Azok számára tehát, akik nem valamely klasszikusnyelv-szakon végeztek, de szaktárgyukkal összefüggésben az egyetemen valamely klasszikus nyelvből is vizsgát tettek, és ilyen ismereteiket napi munkájukban gyümölcsöztetik, a nyelvpótlékot ugyancsak biztosítani kell. Mértéke viszont fejezze ki egyrészt azt, hogy ezekben az esetekben passzív, másrészt nem állami nyelvvizsgával bizonyított nyelvtudásról van szó. Ezért javaslom a klasszikus nyelvek után járó pótlék összegét az A/1 fokozat alapilletményének 30%-ában megállapítani. Természetes, hogy ez nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor csak a választott szakterület alapfogalmainak megértéséhez szükséges egyetemi, például az állam- és jogtudományi karokon vagy az orvosegyetemeken szervezett kurzusok nyelvvizsgáiról van szó. A pótlékra a fentiek értelmében jogosultságot szerzők száma nem nagy, a pótlék megállapítása viszont gesztus értékű.
A tudományos teljesítményt a törvénytervezet örvendetes módon méltányolja, amikor az egyébként a felső közalkalmazotti osztály "D", illetőleg "E" fizetési osztályába szándékozik átsorolni. E méltánylásban azonban nem következetes, mert azoknak a közalkalmazottaknak a teljesítményét, akik már eleve az "F" fizetési osztályba tartoznak, tudományos fokozat szerzése esetén sem honorálja semmivel. E hiány pótlását szolgálja az a módosító indítványom, amely szerint az "F" fizetési osztályban a közalkalmazott várakozási ideje minden újabb tudományos fokozat elnyerésével csökkenne. Ezen előírásnak van ugyan anyagi vonzata, de ez elenyésző. Hiszen csupán arról lenne a gyakorlatban szó, hogy legfeljebb két esetben kerülhet át magasabb fizetési osztályba egy-egy évvel korábban a tudományos fokozat megszerzéséért többletmunkát végző közalkalmazott, mint ahogy erre a munkaviszonyban eltöltött idejének tartama feljogosítaná. A tervezet ilyen irányú módosítása nem csupán annak következetlenségét küszöbölné ki, de erkölcsi hatása sem lenne elhanyagolható.
Indítványaim között szerepel az is, hogy az illetékes, tehát ágazati miniszter kapjon felhatalmazást részint a képesítési feltételek alól történő mentesítés szabályainak, részint a már megszűnt oktatási intézményekben szerzett végzettség minősítésének megállapítására. Akadhatnak egyesek, akik ezen javaslatban a miniszteri hatáskör kiterjesztésére, a kormányhatalom bővítésére irányuló törekvést gyanítanak. Valójában semmi ilyen szándék nem bújik meg javaslatom mögött. A közalkalmazottak közt is nem csekély számban vannak olyanok, akik az elmúlt évtizedek során időközben megszűnt oktatási intézményekben szereztek végzettséget. Legyen szabad utalnom például a marxizmus-leninizmus esti egyetemre. Most az e csoportba tartozó végzettségek mindegyikéről meg kell állapítani, hogy jelen törvény alkalmazásában képzettségnek tekintendő-e, s ha igen, akkor milyen fokozatúnak.
A megszűnt oktatási intézmények tételes felsorolása és az általuk nyújtott képesítés minősítése nem lehet e törvény feladata, a munkát viszont a törvény hatálybalépéséig el kell végezni, ezt pedig csak a miniszter teheti. Ő pedig vonatkozó rendeletének tervezetét e törvény előírásainak megfelelően – miután bérkihatása lesz – köteles az érintett reprezentatív érdekvédelmi szervezetekkel véleményeztetni, de ezen túlmenően igénybe veszi majd szakértők közreműködését is.
A végzettség a tudás egyfajta fokmérője, a teljesítménynek azonban korántsem egyedüli predesztinálója. Azonos képesítésű emberek a gyakorlatban nagyon is különböző eredményt mutathatnak és mutatnak is fel, ugyanakkor képzettséget nem, vagy csak alacsonyabb fokon szerzett személyek folyamatosan kiemelkedő, nem ritkán legfelsőbb végzettségűét is felülmúló teljesítményt nyújtanak. Elsősorban a művészetek egyik-másik területére áll ez.
Éppen ezért a közalkalmazottinak minősülő művészeti intézményekben nem lehet a végzettség a besorolás kizárólagos alapja. Lehetővé kell tehát tenni, hogy kiugró teljesítmény esetén a munkáltató eltekintsen a képesítés fokától. Ugyanakkor nem mellőzhető azoknak a szempontoknak a kidolgozása, amelyek a fizetési osztály megállapításánál érvényesíthetők. E munka pedig megint csak az ágazati miniszter kötelessége.
Tisztelt Képviselőtársaim! Végül a törvényjavaslathoz mellékletként csatolt illetménytáblázatról szólok.
A közalkalmazotti intézmények nem nélkülözhetik az alapfokú vagy ennél csak valamivel magasabb végzettségű alkalmazottak munkáját, hiszen ők biztosítják az intézmény működési feltételeinek egy részét. Illő hát, hogy megfelelő bérezésben részesüljenek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az intézmény az általuk biztosított feltételek mellett sem működik önmagától, mert ténylegesen a magasabban kvalifikált közalkalmazottak működtetik. Ezek tevékenysége és szellemi teljesítménye fokozott megbecsülést igényel, aminek az illetményrendszerben nemcsak ki kell fejeződnie, hanem jobban érvényt kell szereznie, mint ahogyan ezt a jelen törvényjavaslat teszi. A melléklet ugyanis a fizetési osztályok és fokozatok megállapításánál olyan szorzószámokat alkalmaz, amelyek az értelmiség nem kellő megbecsüléséről tanúskodnak.
Elfogadásuk azt jelentené, hogy a legmagasabb fizetési osztályba sorolt egyetemi végzettségű és nyugdíjazása előtt álló közalkalmazott mindössze két és félszer nagyobb illetményben részesülne, mint a legalacsonyabb fizetési osztályba tartozó, csupán egy alapfokú végzettséggel rendelkező, ugyancsak nyugdíj előtt álló közalkalmazott.
Ez a tervezet tarthatatlan, két okból is: a kvalifikált értelmiségre megalázóan hátrányos, amellett pedig nem hat ösztönzően magasabb képesítés szerzésére.
Tisztelt Országgyűlés! Európa fejlett országaiban az említett arány nem 1 a 2,5-hez, hanem átlagosan 1 a 6,5-hez, illetőleg 7-hez. Nyilvánvaló, hogy ilyen mértékű differenciálásra nálunk az ismert okok folytán hosszú ideig még gondolni sem lehet. De elfogadhatatlan a törvényjavaslatban ajánlott variáció is.
Ezért indítványozom a szorzószámok olyan megváltoztatását, amely lehetővé teszi, hogy a munkavállalói jogviszony végleges megszűnésekor az egyetemi végzettségű közalkalmazott a csupán alapfokú végzettséggel rendelkező közalkalmazott illetményének csaknem 3,5-szeresét kapja meg. Ez a megoldás, amely az alacsonyabb osztályok szorzószámait nem kisebbíti, nem veszélyezteti az alapfokú végzettségű közalkalmazott egzisztenciális létét, hiszen a fizetési osztályának legalacsonyabb fizetési fokozatába sorolt munkába álló bére sem lehet a minimálbérnél kevesebb. De nincs kihatással nyugdíjának nagyságára sem, éppen az őt érintő szorzószám változatlanul hagyása miatt.
Másik oldalról viszont a felsőbb fizetési osztályok szorzószámainak progresszív nagyobbítása nem fenyegeti összeroppanással a költségvetést sem, nemcsak azért, mert a törvény a tervek szerint csak 1994. január 1-jével lép hatályba. Elsősorban azért nem, mert ennek garanciája be van építve magába a törvénybe. A javaslat ugyanis kimondja, hogy a bázisul szolgáló összeget, amely azután osztályonként és fokozatonként a szorzószámoknak megfelelően emelkedik, az Országgyűlés állapítja meg, mégpedig évente. A törvényhozókban pedig mindig lesz annyi bölcsesség, hogy a bázis túlzott növelésével ne kezdjék ki a költségvetés egyensúlyát.
Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Kérem önöktől továbbra is fenntartott módosító indítványaimnak – amelyeknek csak egy részéről szóltam – a támogatását, akkor is, ha az érintett bizottságok ilyen vagy amolyan megfontolásból elvetették őket, vagy az előterjesztő előző igenlése ellenére mond rájuk nyet-et.
E támogatás elnyerésének reményében mondok igenlő voksaikért előre is köszönetet. Egyszersmind figyelmüket is, türelmüket is köszönöm. (Szórványos taps.)
