MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon megkésett indítványnak a részletes vitáját folytatjuk most le, hadd idézzek egészen röviden egy 1990. március 9-i dokumentumból: ez a Történelmi Igazságtétel Bizottság újságokban megjelent álláspontja volt. Tehát ez még az előző országgyűlés joghatóságának az idejében történt, és így szól, az a címe: Az anyagi kártérítés a következő kormányra hárul. Részlet:
"A jelenlegi országgyűléstől elvárjuk, hogy 1990. március 14-én határozatban rögzítse álláspontját a politikai okokból hátrányt szenvedett magyar állampolgárok részleges anyagi kártérítése tárgyában. A határozat végrehajtása már az új magyar kormány feladata lesz, nem kívánunk azonban méltánytalan terhet róni az új Magyarországra, amelyért küzdöttünk."
Tehát – mint már korábban is mondottam volt – már az előző kormányzattal tárgyalásokat folytattunk, már az előző országgyűléstől is elvártuk azt, hogy ezt a kártérítési dolgot rendezze. Az aláírók között, a 71 aláíró között szerepel Göncz Árpád is, Kéri Kálmán is, Mensáros László is és Zimányi Tibor is, rajtunk kívül.
Egy évvel később sem volt még sehol az elítélteknek, az életüktől és szabadságuktól megfosztottaknak a kártérítési kérdése, amikor a Kormány beterjesztette az első kárpótlási törvényt. Akkor egy jelentős módosító csomaggal, amely önálló törvénynek is tekinthető volt, az SZDSZ támogatásával benyújtottam egy módosító csomagot, arra hivatkozva, hogy minden erkölcsi rendben az élet megelőzi a szabadságot, és a szabadság megelőzi a vagyont. A vagyoni kárpótlást kell az utolsó helyre tenni, és első helyre kell tenni az élet, majd a szabadság elvesztéséért járó kárpótlást.
Elmondtuk azt is, hogy sok ezer, tízezer idős emberről van szó, akik a halál előszobájában állnak már, és ezeknek az embereknek kései, csekély, szimbolikus, jelképes kárpótlást kell nyújtani.
Rendkívül megkéstünk.
Ez után is újabb év telt el, és a nagy temetés óta a harmadik év telik el, és még mindig nem nyújtottunk kárpótlást, sőt meg kell mondanom, hogy a bizottsági viták számomra rendkívül lehangolók voltak. Értetlenséget, a jogászkodásnak, a csűrés-csavarásnak olyan dolgait tapasztaltam, ami a meg nem értésre utal; arra utal, hogy nem igazán érzi át minden képviselőtársam, mennyire fontos és politikailag mennyire kívánatos, hogy végre rendezzük ezt a kérdést – megkésve, de valamennyire is tisztességesen.
Sajnálatosnak tartom, hogy rendkívüli mértékű összemosást tapasztalok; összemosást, amely mindenféle igényt igyekszik alacsony szinten összemosva kielégíteni, nem differenciálni, nem odafigyelni jelentős érdekekre, nem odafigyelni jelentős érzékenységekre, és valami pszeudoegyenlőségnek a bűvöletében lefelé igyekszik nivellálni ez a ténykedés.
Ez volt jellemző a módosító indítványok tárgyalásánál, és ezért megkísérlem a részletes vitát felhasználva még egyszer itt megjelent képviselőtársaimat meggyőzni arról, hogy differenciáltabban és határozottabban kell ebben a kárpótlási törvényben valamit nyújtanunk. Rendkívüli elégedetlenséget lehet tapasztalni, és nemcsak a zajongók, nemcsak a hangoskodók jelzik ezt, hanem az a sok tízezer rendes, tisztességes, megtört ember, aki nem tud hangot adni igényeinek.
Végigveszem a javaslatokat. Az 5017-es javaslatban azt fejtegettem: az 56-os forradalomban is, meg korábban is rendkívül sok egyszerű ember vett részt, rendkívül sok egyszerű embert ért megtorlás, hiszen aki ott volt 89. június 16-án a Hősök terén, s hallotta a felolvasást később a temetőben, hallhatta, hogy zömmel egyszerű emberek, segédmunkások, munkások voltak a kivégzettek –, igen sokan voltak, akiket lumpen elemeknek szoktak nevezni pejoratív módon – olyan emberek, akiknek az életvitele nem mindig volt formalizált, akik nehéz körülmények között a szívükre hallgattak, a szabadság mellé álltak, az életüket adták végig kitartva – ezeknek az embereknek a családi viszonyai nem mindig voltak jogilag formalizáltak. Sokszor élettárssal éltek együtt, igen sokszor nevelőszülőknél, vagy gyerekeket neveltek, akik később együtt voltak velük, tehát igen nagy igazságtalanságot követünk el akkor, ha a kárpótlást a kivégzettek esetében kizárólag a formalizált kapcsolatban lévők, okmánnyal igazolható feleségek, szülők, gyermekek számára korlátozzuk!
Tudnék példákat mondani olyan jeles személyiségekre, akiket az utolsó beszélőig élettársuk kísért el, mialatt feleségük külföldön volt, vagy igen sokszor volt, ami nemcsak egyszerűbb embereknél fordul elő, hogy régi házasságukat nem varrják el egy válóperrel, nem rendezik, külön élnek már évek vagy évtized óta, ugyanakkor annak a hűséges, tisztességes embernek, aki mellette volt, nem nyílik joga, és még bírósághoz sem fordulhat, mert nincs semmilyen jogforrás a mi törvényünkben. Semmilyen jogforrás nincs! Én egy mondatot itt raktam be: hogy a bíróság élettárs, nevelőszülő és nevelt gyermek esetében ezeket a jogokat érvényesítheti, hiszen törvényben nem tudjuk rendezni mindazokat a bonyolult életkörülményeket, amelyek előfordulhatnak. A bíróság hivatott arra, hogy az eset összes körülményeit megvizsgálva, szabadon értékelve a bizonyításra lehetőséget nyújtó eszközöket és bizonyítékokat, eldöntse azt, hogy egy élettárs valóban élettárs volt-e, és valóban ő az, aki méltó erre!
Hadd mondjam el, hogy az én peremben, ahol hatunkat ítéltek halálra, szinte egy halálraítélt társamnak sem volt teljesen rendezett formailag az életviszonya. Az elsőrendű vádlottunk egy úgynevezett lelencgyerek volt, akinek valahol van egy édesanyja – ki tudja, hol? – és volt egy nevelőanyja, aki 9 éves korától nevelte, és ez az anya járt ki a beszélőkre, ez álldogált a gyűjtőfogház előtt, és leste a halottaskocsit, amely hozta fiának a holttestét. Ő szaladt ki a 301-es parcellába, bújt el a bokrok közé, és leste ki, hogy melyik sírba fogják a fiát tenni! Ez egy nevelőanya, és van valahol egy vér szerinti anya, aki előjön most, és egymillió forintot kap, és ez az anya, az igazi anya pedig nem!
Kétségtelen, hogy jogilag nem volt pontosan fogalmazva az, amit mondtam – a nagytekintélyű alkotmányügyi bizottság ezt kifogásolta –, kértem segítségüket, hogy fogalmazzuk ezt át úgy, hogy valóban nyíljon meg a bírói bizonyításnak az útja. Most fogalmazzuk át egy kapcsolódó módosító indítványban, ezért kérem elnök urat, hogy délután zárjuk le majd ezt a részletes vitát is.
A másik javaslat, amelyet Suchman Tamás tisztelt képviselőtársammal együtt nyújtottunk be, egymillió forint értékű kárpótlási jeggyel kívánta kárpótolni azokat a visszamaradottakat, akiknek hozzátartozói magyar hatóság szándékos közreműködése kapcsán magyar területen, tehát a magyar állam juris dictiója alá eső területen, katonai büntetőtáborban, gettóban, pogrom vagy menetelés közben haltak meg, és haláluk kiváltó oka kifejezetten a magyar hatóság szándékos közreműködése volt.
Suchman Tamással az volt az elgondolásunk, hogy ezt a rettenetes bugyrot, amelyet a holocaust áldozataival kapcsolatos szörnyűségek jelentenek, kettévágjuk, és megpróbáljuk úgy rendezni, hogy a magyar hatóságok szándékos közreműködésének területe az egyik, a másik pedig az idegen hatalom által okozott halálok.
A másik esetben, amikor idegen hatalom, jelesül a "harmadik birodalom" volt az, amelyik ezeket a bűnöket elkövette, azért felel az utódállam, és ezért felkértük a Kormányt egy határozati javaslatban, hogy kezdjen tárgyalásokat a Német Szövetségi Köztársasággal a körülbelül 8–10 ezer jogosultnak az igényével kapcsolatban, amire egyébként megvolt a lehetőség egyénileg, de lezárult ez az időszak, és sok embernek erre nincs lehetősége.
A másik rész – ahol a mi felelősségünk egyértelmű – a magyar területen magyar hatóságok szándékos közreműködése által elkövetett szörnyűségek és ennek következtében az élet elvesztése – ilyen a kőszegi koncentrációs tábor, meg a Dunába lövések is idetartoznak –, erre az esetre egymillió forintos kárpótlási jegyet kívántunk, szántunk. Ezzel is volt valamiféle kompromisszum is ebben, hiszen a kárpótlási jegy nem terheli olyan mértékig a büdzsét, a költségvetést, azonkívül az az állami vagyonnak a privatizációját is elősegíti, de mégis névértékben valamiféle egyenlőségjelet tudtunk tenni.
Sajnos, ezt a javaslatot sem támogatta a bizottság. Fel fogom majd kérni a frakciómat, hogy kérje ezeknek is a megtárgyalását, mert sajnos még a képviselők egyharmada sem szavazta meg.
A következő javaslat az volt, hogy némi differenciálást igyekeztünk érvényesíteni a szabadságvesztések súlyosságát illetően. Itt van egy rendkívüli összemosó tendencia, amely minden szörnyűséget egybe kíván mosni, és például – teszem azt – a kitelepítés és a szigorított börtönben való évek letöltését összemossa. Mi nem degresszíve csökkenteni akartuk a más szabadságelvonásokat, hanem a szigorított börtönben történő ítéletvégrehajtásnál valamilyen formában egy picit szerettük volna érvényesíteni – nem mindegy, hogy valaki hosszú időt töltött el a legszigorúbb börtönben, úgy gondoltuk, hogy ezek nincsenek is sokan, de mindenképp megérdemlik azt –, hogy azokra a pluszévekre egy bizonyos pótlékkal megemelt kárpótlást kapjanak. Eszerint 3 és 5 év között 50%, 5 és 10 év között 75%, 10 és 15 év között 100%, 15 év felett 200% pótlékot javasoltam.
Aki ült börtönben, az tudja, hogy mennyire nehezen mennek a napok, de az idegrendszer is kopik, a türelem is, az állékonyság is kopik, és bizony az ötödik év vagy a tizedik év után hallatlanul nehéz az elviselése, és sokkal nagyobbak a károsodások.
Konkrétan én például arra gondoltam, hogy pl. Wittner Mária '71-ig ült vagy Puchert János, a másik halálraítélt, a juta-dombi kiskatona – ő is '71-ig ült – 15 évet töltött le –, nekünk szerecsénk volt, akik itt vagyunk a Parlamentben, hogy 6 év után szabadultunk –, vagy Szakács Bertalan és mások.
Úgy gondoltam, hogy pár tucat vagy pár száz emberről van szó – "Vere dignum et justum esset" –, hogy valami kis többletet nyújtsunk nekik. Ez volt az 5017-es javaslatom. Kérem, hogy ezt is támogassák.
A következő a vagyonelkobzásoknak a kérdése. Kevesen tudják, mert hiszen zömmel fiatalok ülnek itt a Parlamentben és a bizottságokban is, hogy az '56 utáni megtorlás során legfelsőbb bírósági irányelv volt, hogy minden öt évnél hosszabb időre elítéltet teljes vagyonelkobzással kellett sújtani, a bíróságnak indokolnia kellett, ha nem élt ezzel, a 3 és 5 év közötti ítéleteknél pedig részleges vagyonelkobzással.
Ezek a vagyonelkobzások a kor akkori anyagi viszonyai miatt rendkívül súlyosak voltak, és elsősorban ingóságokra vonatkoztak. Mit vittek el egy melósnak vagy akár egy értelmiséginek is a vagyonelkobzása során? Elvették a lakását, elvitték a ruháját vagy ruháit, a cipőjét, a könyveit, egy-két eszközét stb., és tudjuk jól, hogy családonként egy ágyat hagytak meg ennek során, egy széket hagytak meg, egy asztalt hagytak meg s a minimális főzőeszközt.
Úgy gondolom, hogy ez egy plusz járulékos büntetés volt, ami igen sokszor az itthonmaradottakat érintette, és úgy gondolom, hogy ha mai árakon számolva valakit teljesen fölöltöztetünk és a minimális ingóságokkal ellátjuk, akkor bizony ahhoz 50 ezer forint kell. Ezért bátorkodtam javasolni, hogy a vagyonelkobzások ellenértékeképpen 50 ezer, illetve részlegesekért 30 ezer forintot adjunk.
Tekintettel arra, hogy elég sok iratot megnéztem, és láttam, hogy a vagyonelkobzások bizony sokszor nem voltak rendesen dokumentálva, vagy egyáltalán nem voltak dokumentálva, és egy rendkívül erős bizonyítási terhet rónánk jelenleg a volt elítéltekre, a szabadságuktól megfosztottakra, ezért a javaslatomban vélelmeztük ezt az 50 ezer forintot, amit mindenki megkapna, akit vagyonelkobzásra ítéltek, s ha valakinek ennél nagyobb kára van, akkor az bizonyítékaival a bírósághoz fordulhat.
Ehhez csatlakozik egy nagyon keserves dolog, hogy igen sok elítélttől elvették a lakását, s a börtön letöltése után rendkívül nehezen tudott lakáshoz jutni, igen sokszor csak vidéken. Most egymás után kapom a leveleket vidéken élő '56-osoktól, hogy járjak közbe Demszky Gábornál, hogy valami kis lukat kapjanak a fővárosban, hiszen annak idején egy háromszobás vagy kétszobás, vagy másfél szobás lakást elvettek tőlük. Tudom, hogy ez nem teljesíthető, és nem is követelünk vagy nem is kérünk olyasmit, de azt gondolom, hogy a törvényben erre ki kell térni, és valamiféle szimbolikus értékű kárpótlást kell nyújtani. Itt is 50 ezer forintot javasoltam, és azt, hogy 50 ezer forintot adjunk azoknak, akiknek elvették a lakását.
Azt is megbecsültük és kiszámoltuk, hogy ezek, a vagyonelkobzásért és a lakásért nyújtandó 50 ezer forintok a teljes kárpótlásra szánt összegnek mindössze az 5 és 10%-a közé esnek, tehát nem rendíti meg ez az összeg az előzetes kalkulációkat, mert 5 és 6 milliárd forint közötti összeget szánt a büdzsé erre a célra. De ha megrendítené, akkor is tisztesség és becsület dolga volna, hogy ezt megadjuk! De nem rendíti meg! Ezt a javaslatomat sem fogadta el egyetlen bizottság sem.
Azt is meg szeretném említeni, hogy rendkívül rövid jogvesztő határidőt ír elő a törvény, és ez önmagában is nagyon furcsa dolog, hiszen 30–40–45–50 évvel ezelőtti sérelmekért kell kárpótlást adni. Milyen alapon? Milyen erkölcsi alapon mondjuk mi azt, hogy 90 napon belül tessék ezt benyújtani, s aki nem elég ügyes, nem elég gyors, az az öreg nénike, aki nem tudja a címet megszerezni, aki nem tudja egyáltalán, hogy neki jogai vannak, az most fusson és 90 nap alatt jelentse be. És ha nem jelenti be, akkor vége mindennek, akkor még igazolási lehetősége sincsen, akkor semmilyen lehetősége sincsen. Hát micsoda mentalitás ez?! Micsoda gondolkodásmód ez?! Hát hogy lehet ez?! Nem értem. Ezért javasoltam, hogy semmi okunk nincs arra, hogy a Polgári Törvénykönyvben előírt ötéves általános elévülési határidőt lecsökkentsük. Miért ne lehetne ez a követelés is épp olyan követelés, mint minden más követelés, ami a Polgári Törvénykönyv hatálya alá esik? (Taps.)
De nem értem, ez egy ilyen taktikus, fiskális szemléletet jelent, hogy most 90 nap alatt jelentsétek be, elosztom az öt és fél milliárd forintot, amit erre szántam, elosztom szépen, és akkor tudom, hogy miről van szó. No de hát gondoljunk arra, itt zömmel idős emberekről van szó! Aki teheti, futni fog bejelenteni, hogy még életében kapjon valamit. Most tegyük föl, hogy 3% vagy 5% nem fogja benyújtani – tisztelt Kormány – fogja ez befolyásolni ezt a kárpótlási folyamatot, megzavarja ez a Kárpótlási Hivatal munkáját, megzavarja az itt nem lévő Pénzügyminisztériumnak a munkáját? Dehogyis! Ez egyszerűen lelketlenség. Megmondom őszintén: lelketlenség. Ezért tisztelettel kérem, hogy ezt a javaslatomat is szíveskedjenek elfogadni.
Még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy – mint ismeretes – a Kormány kormányrendeletben a volt elítéltek számára nyugdíjkiegészítést biztosított. Ez nem túl nagy értékű, de mégis valami. Az első év letöltése után 500 forintot, további évek után 250 forintot, az ötödik év után pedig 200 forintot évente. Ezt a legtöbb elítélt társunk megkapja.
Van itt azonban egy probléma: hogy ha valakit kivégeztek, akkor ez a kivégzett ember nyilvánvaló, hogy nem jut el a nyugdíjkorhatárig, nem lehet neki ilyen nyugdíjat megítélni, mert már nem létezik; de ott van az özvegye, ott van a volt felesége, akinek szerény nyugdíja van, és ha a férjét nem végezték volna ki, hanem leült volna – mondjuk – tizenöt évet, akkor most ő a férje után kapna nyugdíjkiegészítést, arról nem is beszélve, hogy a férje élne és együtt lennének, s az se rossz dolog.
Ezért úgy gondoltam, hogy azoknak az özvegyeknek, akiknek a férjét kivégezték, vagy azok számára ennek a törvénynek a keretében biztosítsuk mindazokat, amiket a kormányrendelet. Hajlandó vagyok ettől elállni, hogyha a Kormány ígéretet tesz arra, hogy a kormányrendeletet kiegészíti, és kiterjeszti ezekre az özvegyekre is. Nem a levegőbe beszélek, két özvegy is megkeresett emiatt, akiknek minimális nyugdíjuk van.
Végül pedig egy erkölcsi kérdést szeretnék fölvetni. A törvény 18. §-ában megsemmisíti az Országgyűlés azokat az ítéleteket, amelyeket 1941 után az akkori fajvédelmi törvények alapján hoztak. Úgy gondolom, hogy a dolog sokkal súlyosabb annál, semmint a kárpótlási törvény egyik paragrafusába rejtve semmisítsük meg, ahol csak tényleg a kitűnő jogász barátaink felvilágosítása alapján jöttünk rá, hogy miről van szó, mert az úgy szól, hogy az 1941. évi XV. törvény 9., 10. stb. paragrafusaiban foglalt bűncselekmények miatt történt elítélések semmisnek tekintendők. A semmissé nyilvánítás során az 1990. évi XXVI. törvény az irányadó.
Én úgy gondolom, helyes, hogy fölfigyeltek a kodifikátorok erre a hiányra, helyes, hogy ezt betették ebbe a törvénybe, de azért egy mondatot oda lehetett volna tenni, hogy megkövetjük ezeket az embereket, akiket annak idején meghurcoltak ezért és elítéltek. Ezt a megkövetést teszem meg most, mert sajnos, a bizottság ezt sem javasolta, hogy beépítsük ezt a mondatot, és ezért én egyszemélyben megkövetem mindazokat, akiket ezek a fajvédelmi törvények értek, azokat a férfiakat és nőket, akik zsidóként árjákkal vagy árjaként zsidókkal kötöttek házasságot, vagy netán szerelmi életet éltek velük. Köszönöm. (Taps.)
