SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ)
SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ)
SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Öt módosító indítványt terjesztettem elő, ezek közül kettőt támogatott az alkotmányügyi bizottság és az előterjesztő, de ezekkel kapcsolatban is szeretnék néhány mondatot mondani. Részletesebben szeretnék foglalkozni azonban a másik hárommal, mert azt hiszem, mind a három eléggé fontos kérdést érint.
A két támogatott módosító indítványom tulajdonképpen a törvény szövegének a pontosítását és egyértelművé tételét szolgálja, de mind a kettő nagyon kellemetlen vitákat előzhet meg. Egészen röviden ki szeretném emelni, hogy miről van szó.
A 2. § (1) bekezdésének az eredeti szövege értelmében a halálos ítéleteknél csak a magyar bíróság törvénysértő ítélete alapján végrehajtott halálos ítéletek után járna a kárpótlás.
Nos, nyilvánvaló, a törvényalkotó szándéka nem az volt, hogy szűkítse ezt a kört. A szó szerinti megfogalmazás azonban csak azt jelenti, hogy a törvénysértővé nyilvánított ítéletek alapján végrehajtott halálos ítéleteknél lehetne tulajdonképpen a kárpótlást alkalmazni. Ez azt jelentené, hogy a perújítással és a törvényességi óvással érintett ítéleteknél mondja ki csak a bíróság a törvénysértés tényét, a többi ügyeknél ez nem történik meg.
Ezért javasoltam azt, hogy az ügyek egyszerűsítése érdekében kerüljön be a törvény szövegébe a semmissé nyilvánításnál is ugyanezeknek a következményeknek az alkalmazása, nehogy ebből bármiféle jogértelmezési gond a későbbiekben keletkezzen.
Ez nyilvánvaló, azt jelenti, hogy olyan ítéleteknél is, amelyeket nem lehetne törvénysértővé nyilvánítani, mert az akkori törvényeknek megfeleltek, minden további nélkül lehessen alkalmazni az egymillió forintos kárpótlást. Ezzel egyetértett mindenki.
A másik kérdés, ami már nem ennyire egyszerű, némiképp érinti Mécs Imre felszólalását.
Az előterjesztési határidő az egyébként nem 90 nap, ahogy Mécs Imre tévesen megjelölte, és Balsai István miniszter úr reagált rá, hanem négy hónap a törvény értelmében, jogvesztő határidőként szerepel a törvényjavaslatban. Ha az Országgyűlés egyetért Mécs Imrének a javaslatával, hogy a Polgári Törvénykönyv szerinti ötéves elévülési időn belül elő lehessen még terjeszteni az indítványokat, természetesen ez ellen nincs kifogásom. Az én módosító indítványomnak csak annyiban van jelentősége, hogyha Mécs Imrének ezt a javaslatát a Parlament nem fogadná el.
Mécs Imre javaslatára röviden ki szeretnék térni jogi oldalról. A miniszter úr arra hivatkozott, hogy az előkészítettség miatt nincs szükség ilyen hosszabb határidő biztosítására. Hivatkozott arra, hogy ez a határidő megfelelően működött a vagyoni kárpótlások ügyében is.
Nos, nekem az a véleményem, hogy valóban az embereknek a legtöbbje fölkészült erre a törvényre, és be fogja adni a kérelmét rövid időn belül. Mégis megfontolandó Mécs Imrének az indítványa, egészen egyszerűen azért, mert valóban elesett emberekről van szó, akiknek a jogismerete nem feltétlenül azonos egy, általánosabb jogismeretekkel rendelkezőjével, elfelejthetik ezt a kérelmet beadni, és kár lenne, ha emiatt a jogaikat elveszítenék. Valószínűleg nagyon kevés embert érintene ez a kiterjesztés, hiszen túlnyomó részben érdekeltek abban, hogy ezt a kérelmet minél előbb előterjesszék. De nincs akadálya annak, hogy itt ezt a különbségtételt megtegye a vagyoni kárpótlásokhoz képest a törvényhozó.
Mi indokolja ezt különösen?
A személyi sérelmek, mind az életnek az elveszítése, mind pedig a szabadságnak a korlátozása más jellegű, mint a vagyoni sérelmeknek a kérdése.
Úgy gondolom, és egyetértek Mécs Imrével, hogy ebben a körben nem kell ilyen szigorú jogvesztő határidőket megállapítani, és éppen ezeknek a sérelmeknek a jellege indokolja azt, hogyha valaki esetleg a négy hónap eltelte után terjesztene elő ilyen kérelmet, azzal még igenis foglalkozzon a jogalkalmazó, ne legyen kizárva egy vétlen mulasztás miatt ebből a lehetőségből. Hangsúlyozom, ez nagyon kevés embert érintene.
Ugyanebben a kérdésben rátérnék most már a saját javaslatomra, amelyik tulajdonképpen érdemben nem jelent újat, csak egyszerűen össszhangot hoz a törvény és az 1963-89 között elítéltekre vonatkozó törvény között. Abban már előterjesztettem egy indítványt, és az belekerült a törvénybe, hogyha az a törvény alapján lefolytatandó semmisségi eljárások elhúzódnak hosszabb időtartamra, mint ennek a törvénynek a hatályba lépése plusz négy hónap, akkor ne legyenek elzárva a kárpótlás érvényesítésének a lehetőségétől az így vétlenül érintettek. Abba a törvénybe ez a módosító indítványom belekerült, ennek a megfelelője tulajdonképpen előterjesztve a mostani javaslatnál, de mégis némi finomítással.
A finomítást az teszi szükségessé, hogy törvényességi óvást 1992. december 31-éig még elő lehet terjeszteni, perújítást pedig bármikor a későbbiek során elő lehet terjeszteni konkrét ügyekben: olyan ügyekben is, amelyek nem esnek a semmisségi törvénynek a hatálya alá.
Nos, ha egyrészt a 63-89 közötti elítéléseknél a semmissé nyilvánítási eljárások elhúzódnak az e törvényben jogvesztő határidőként közölt négy hónapon túlra, akkor ez ne legyen akadálya a kárpótlási igények előterjesztésének, másrészről – ami nagyon fontos még, és ez jelenti az újdonságot a másik törvényhez képest -, hogyha később folytatnak le törvényességi óvási vagy perújítási eljárásokat, az ezekben az ügyekben érintett elítéltek se legyenek kizárva a kárpótlás lehetőségéből. Ezzel a módosító indítványommal mind az előterjesztő, mind az alkotmányügyi bizottság egyetértett. De hangsúlyozom, ennek annyiban van csak jelentősége, amennyiben Mécs Imrének a javaslatát a Parlament nem fogadja el, amelyet egyébként saját magam támogatok.
A másik három módosító indítványom szintén elvi kérdést vet fel, de ezek sokkal nagyobb jelentőségűek, és ezek nem kapták meg a bizottsági támogatást.
Egyrészt Suchman Tamással együtt, illetőleg hát azonos tartalommal egymástól függetlenül terjesztettünk elő indítványt aziránt, hogy a 3. szakasz (1) bekezdésének az e) pontjából maradjon ki a külföldre szóló utalás a deportálásoknál. Konkrétan a szöveg enélkül így nézne ki:
A 6., 8. szakaszban meghatározott kárpótlás jár a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó sérelmekért, a második világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból történt deportálás esetén. Tehát kimaradna a külföldre történt deportálás korlátozása, a külföldre szó használata fölösleges itt. Hogyha valaki meghalt menet közben, mielőtt az országot elhagyta volna, vagy akár Kőszegen a gázkamrában elgázosították, vagy bármilyen más módon az életétől megfosztották, akkor a törvény szempontjából nincs probléma, mert a 9. szakasz lehetőséget biztosít a külföldre távozásra való korlátozás nélkül a kárpótlás biztosításához.
Más a helyzet azonban azokkal, akiket összeszedtek, és sikerült megszökniük. Ezt a kört, akik még Magyarországon meg tudtak szökni, kizárná a törvényjavaslat eredeti szövegezése a külföldre való kiutazásra való korlátozással. Ez fölösleges, indokolatlan, elvileg semmiképpen nem lehet megmagyarázni.
Ezért nem véletlen, hogy Suchman Tamás is és én is külön-külön észrevételeztük, hogy ez a szó maradjon ki a törvényből.
Ennél sokkal fontosabb, és a törvény két nagyon fontos elvi kérdését illeti a következő két módosító indítványom.
Az egyik kérdés alkotmánybírósági döntéssel kapcsolatos. 1991. december 21-én a Magyar Közlönyben az Alkotmánybíróság közzétette a 66/1991. alkotmánybírósági számú döntését.
Ez a határozat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyha valakit büntető ügyben perújítással vagy törvényességi óvással utólag felmentenek, akkor a kártalanítás neki korlátozás nélkül jár. Tehát a teljes kárát meg kell téríteni. Ezzel szemben ez a törvényjavaslat a büntető ítélet által sújtottaknál is kárpótlást tesz lehetővé, azaz részleges kártalanítást.
Ez a javaslat ellentétes az alkotmánybírósági döntéssel. Rendkívül furcsa helyzet állna elő akkor, ha valakit sikkasztásért például elítélnek, a Legfelsőbb Bíróság törvényességi óvás folytán felmenti, számára kártalanítás jár, ha egy másik személyt ugyancsak hasonlóan a Legfelsőbb Bíróság politikai jellegű cselekmény miatt ment fel, abban az esetben számára csak kárpótlás jár. Indokolatlan ez a diszkrimináció és egyenesen ellenkezik az Alkotmánybíróság döntésével.
Tudom, én nem vettem részt ugyan a bizottsági vitában akkor, de a bizottságban elhangzott, hogy hozzá kellene igazítani a büntetőeljárási általános szabályokat ehhez a kárpótláshoz. Nos, én ezt rendkívül groteszknek tartom, hogy a büntetőeljárási törvényt módosítsuk ehhez képest, hogy ez az egyenlőtlenség megszűnjék, másrészt a büntetőeljárási törvény módosítására semmiféle előterjesztés nincs.
A jelenlegi helyzetben tehát a büntetőeljárási törvénnyel csak az hozható összhangba, és az felel meg az Alkotmánybíróság iránymutatásának, ha a 78. sorszám alatti módosító indítványomnak megfelelően azoknál az ügyeknél, amelyeknél a bíróság mondja ki az ártatlanságot, vagy amely ügyeknél a semmisség alapján történik a kártalanítás, de bírósági ügyhöz kapcsolódik, a kártalanítási szabályokat kelljen alkalmazni, és nem a kárpótlási szabályokat.
Ennek egyébként összefüggése van Raj Tamás 1. sorszámú módosító indítványával is, amely az egész törvény címére vonatkozik, amelyben kárrendezést javasol kárpótlás helyett alkalmazni a törvény címében.
Raj Tamás módosító indítványa mindenképpen indokolt abban az esetben, hogyha valóban kártalanítást alkalmazna a bíróság abban a körben, amelyet a módosító indítványom javasol, hiszen ebben az esetben a kárrendezés magában foglalja a kártalanítást is meg a kárpótlást is; általánosabb fogalom és pontosabb cím lenne.
Ezért az a javaslatom – és úgy tudom, Raj Tamásnak is ez a javaslata –, hogy az első számú javaslatáról és általában a törvény címéről az Országgyűlés csak azt meghaladóan szavazzon, hogy állást foglalt abban a kérdésben, hogy a büntető ítéletekkel kapcsolatosan kártalanítás jár vagy pedig csak kárpótlás.
Végezetül az egész törvénynek a legnagyobb vihart kiváltott rendelkezésével szeretnék foglalkozni – a vihart a közvéleményen és a sajtón értem. Különböző – részben a közvéleményből, részben újságíróktól származó – állásfoglalások teljesen egyértelműek voltak abban a kérdésben, hogy élet és élet között nem szabad különbséget tenni, attól függetlenül, hogy a szabadságkorlátozásnak milyen formája keretében vesztette el valaki az életét. Ez tulajdonképpen túlmegy a jogi értékelésen, filozófiai és etikai problémákat vet fel. Fölveti azt, hogy mi ebben a törvényben az értékrend: legfontosabb-e valóban az élet, azt követi a szabadság, és végül a vagyoni kárpótlás, vagy pedig ez a sorrend éppen fordított?
Álláspontunk szerint mindenképpen az életet illeti meg a legnagyobb mértékű védelem, és nem lehet az élet elvonását ahhoz igazítani, hogy konkrétan az adott szabadságelvonás milyen tartamú lett volna várhatóan, ha az illető nem hal meg menet közben. Ez a probléma nem oldható meg olyan formában, hogy a törvényjavaslat 9. §-a különböző időtartamokat – 6 hónaptól 8 évig bezárólag - javasol elszámolni, mintha annyi ideig lett volna szabadságelvonáson az érintett, aki esetleg a szabadságelvonás második hetében elvesztette az életét vagy akár később.
Ezért a módosító indítványom azt a célt szolgálta, hogy ezeket az ellentmondásokat szűrjük ki a törvényből, és ha az élet a legfontosabb érték, akkor ez egy önálló tényezőként szerepeljen, és ne legyen alárendelve annak a tényezőnek, hogy milyen tartamú szabadságvesztés, szabadságelvonás járt volna akkor, ha ő nem hal meg. Ez a kérdés álláspontom szerint nemcsak filozófiai, nemcsak etikai, hanem politikai kérdés is. Nem lehet egészen egyszerűen embereknek megmagyarázni azt, hogy egyikük – egy hozzátartozójának az elvesztéséért – meghatározott forintösszeget kapjon, míg a másik – hasonló körülmények között, csak azért, mert ő esetleg szovjet hadifogságban halt meg, vagy szovjet bíróság ítélete alapján halt meg a börtönben – ilyen esetben esetleg 16-szorosát kapja ugyanolyan értékű élet elvesztéséért. Ezeket nem lehet az embereknek megmagyarázni.
Néhány gyűlésen vettem részt, és az érintettek rendkívül hevesen tiltakoztak ez ellen a diszkrimináció ellen. Teljesen hasonló jellegű újságcikkekkel is találkoztam.
Közbülső megoldásként – ismerve a költségvetés nehéz teherbíró képességét – olyan módosító indítványom van, amelyhez hasonló indítványa van egyébként Raj Tamásnak, tőlem függetlenül, hogy egy átlagos időtartamot, 4 évet vegyünk általában figyelembe, és természetesen, ha valakinek a szabadságelvonása ennél hosszabb volt és utána halt meg, akkor a tényleges, igazolt időtartam alapján lehessen megállapítani az anyagi kárpótlás összegét. Úgy gondolom, ennek a kérdésnek az eldöntése a törvénynek a legfontosabb kérdése.
Ezért nagyon kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésénél fokozott figyelemmel döntsön arról, hogy támogatja-e vagy sem akár a Raj Tamás által ebben a körben előterjesztett módosító indítványt, akár az általam előterjesztett módosító indítványt. Köszönöm szépen. (Taps.)
