ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan törvényjavaslat van előttünk, amely az egész magyar társadalmat nagyon közelről érinti, több mint 300 ezer ember személyében, és ha figyelembe vesszük a családot, a környezetet, akkor ez legalább 1 millió embert jelent. Ezért is érdemel különleges figyelmet, hiszen az '56-os áldozatok mellett nagyon sok szép szó hangzott el, és én úgy gondolom, hogy ezek után most már időszerű, hogy a szép szavak mellett valamit letegyünk az asztalra is. Ezt szolgálná elsősorban ez a törvényjavaslat.
Mint ahogy az általános vitában már úgy gondolom, kifejtettem az általános szempontokat, én a paragrafusok szerint mennék végig a módosítások érintésével.
Az 1. §-t szükségesnek tartanám kiegészíteni a következő módon – tekintettel arra, hogy a szöveg úgy szól: 1939. március 11. és 1989. október 23. között életüktől és szabadságuktól politikai, valamint faji és vallási okból jogtalanul megfosztottakra vonatkozik. Ez már azért is szükséges, mert a 3. § (1) bekezdésének e) pontjával így van összhangban, hiszen ott kifejezetten nem politikai üldözöttekről, áldozatokról van szó, hanem a második világháború alatti faji, vallási okból külföldre történt deportálásról – tehát az összhangba hozatalt mindenképpen szükségesnek tartanám.
A 2. § rendelkezik az életüket vesztettekkel kapcsolatos kárpótlásról. Itt szükségesnek tartanám megjegyezni, hogy nemcsak egy kört kellene érvényesíteni a rokoni körben, hanem arányosan kellene megosztani, amennyiben van erre jogosult, a szülők, az özvegy és a gyermekek között. Rendkívüli feszültséget eredményezhet ugyanis egy családban, ha történetesen csak az özvegy kap kárpótlást, holott az egész családot érintette az eljárás.
A továbbiakban ki kell térnem arra, hogy a 3. § c) pontjában szerepel a munkaszolgálatosok problémája. Itt szükségesnek tartom kiegészíteni azzal, hogy '51 és '56 között az úgynevezett Rákosi-munkaszolgálatosok ügyét is a törvényjavaslat hatálya alá kell vonni, tekintettel arra, hogy nemcsak a munkaszolgálat ideje alatt szenvedtek különleges elbánásban, hanem a munkaszolgálati viszony megszűnése után is végig hordozták, egész életükben, mindennek a következményét.
Ugyancsak szükségesnek tartanám a 3. § (2) bekezdésében, mert igen-igen sokakat érint – a hadifogságba esett katonák sorsát. Tisztában vagyok azzal, hogy minden háború együtt jár a hadifogsággal, azonban a magyar hadifoglyokat egyrészt azonnal munkára sorozták be, másrészt a fegyverszüneti egyezményben intézkedni kellett volna arra, hogy a hadifoglyokat mikor bocsátják haza. A Szovjetunió, mondanom sem kell, nem intézkedett erről, mert hiszen eleve nem volt szándékában hazaengedni a hadifoglyokat, sőt nagyon jól tudjuk, hogy a katonai megszállás után mekkora embersarcot vetettek ki az országra. Ezért egyértelműleg támogatom és javaslom azt, hogy az 1946. április 1. helyett a kényszermunkára való átminősítés 1945. augusztus 1-jével történjék meg.
Nagyon sok vihart kavart a túlélő házastárs fogalma. Rendkívül szigorúan állapítja meg a törvényjavaslat ezt a fogalmat. Ezt mindenképpen enyhíteni kell és humanitárius szempontból fel kell oldani. Mert addig rendben van, hogy a túlélő házastárs, aki letartóztatásakor és halálakor is együtt élt az illetővel, azonban akik nem éltek házasságban, házassági kötelékben, azoknak csak egy évet engedni arra, hogy megtalálják életük párját, ha így fogalmazom, már eleve nem fogadható el, mert a szabadult személyek elsősorban anyagilag tönkrementek, másrészt egészségileg is olyan állapotban voltak, hogy egy éven belül nem biztos, hogy házasságkötésen járt az eszük.
Tehát mindenképpen azt a javaslatot támogatom, hogy a szabadulás utáni első házasságból származó legyen a túlélő házastárs.
Azokat a személyeket pedig, akiktől a fogságuk, szabadságvesztésük alatt vált el a házastárs, úgy kellett tekinteni, mintha egyáltalán nem lettek volna házassági kötelékben. Tehát őrájuk is az vonatkozik, hogy a szabadulásuk utáni első házasságkötés.
Nagyon fontosnak tartanánk, hiszen az élet produkálja, hogy abban az esetben, ha a kivégzetteknél, tehát akiket életüktől megfosztottak, már csak a testvér él, ebben az esetben a testvér öröklési jogát, jogosultságát okvetlenül vegyük figyelembe, méghozzá az eredeti jogosultakkal szemben 50%-os kárpótlás erejéig.
A törvény 7. §-a az, amelyik a legtöbb vitát válthatja ki, holott el kell ismerni, hogy az Igazságügyi minisztérium a törvényjavaslat előkészítésében messzemenőleg igyekezett nagy körültekintéssel eljárni és a társadalmi érdekszervezeteket bevonni. Azonban itt ez a példa is mutatja, hogy a legjobb jóakarat mellett sem lehet ez tökéletes, és van egy olyan irányzat, hogy a módosító javaslatok számát csökkentsük, de az élet produkálja, hogy nem lehet csökkenteni, sőt én úgy érzem, hogy éppen a jó törvényhozás érdekében szükséges az, hogy inkább bátorítsuk.
Tehát az alapösszeggel kapcsolatban én azt állapítom meg, hogy legkomolyabb hiányossága a törvényjavaslatnak, hogy nem nevezi meg az alapösszeget. Ez azt jelenti, hogy az érintett személyek teljesen bizonytalanságban maradnak a tekintetben, hogy mennyi is a kárpótlásuk. Ez semmiképpen nem értékelhető pozitívan, hiszen az a megnyugtató csak az érintett személyek számára, ha tiszta képet kapnak.
Azzal is tisztában vagyok, hogy az anyagi korlátok nyilvánvalóan itt jelentkeznek, hiszen a költségvetésben a '92-es évre meghatározott összeg szerepel csak. Ezt az érintettek nevében nyugodtan mondhatom, hogy tudomásul vesszük, azonban azt, hogy az alapösszeget ne nevezzük meg, azt már nem, mert ez az eljárás az emberi méltóságot is sértené.
Tehát okvetlenül szükségesnek tartjuk, hogy a havi alapösszeget, ami azt jelenti, hogy egy szabadságvesztésben töltött hónap ellenértéke voltaképpen, azt 11 000 forintban állapítsák meg. Ebben a 11 000 forintban semmi szubjektív elem nincs figyelembe véve, tehát az érintettek részéről rendkívül nagy önmegtartóztatás és lemondás, az ország általános gazdasági helyzetének figyelembevétele már mind benne foglaltatik.
De azért is szükséges az alapösszeget egyértelműen már '92-ben is meghatározni, mert hiszen a törvényjavaslat eleve lehetővé teszi, elsősorban a külföldi érintettek részére, de bármelyik magyar állampolgár részére is, hogy kárpótlási jegyet kérjen, s ebben az esetben a törvényjavaslat sem látja akadályát, hogy 11 000 forintos alapon történjen ennek a meghatározása, valamint azok esetében, akik 6 hónapnál rövidebb szabadságvesztést szenvedtek.
Ha a két kategóriánál elfogadjuk a 11 000 forintos összeget, akkor rendkívül komoly alkotmányossági problémát is felvethet az, hogy éppen a legnagyobb csoportnál nem fogadnánk el, és csak a költségvetés ez évi maradéka alapján határoznánk meg az alapösszeget.
Azért is lenne ennek nagyon rossz az optikája, mert ez körülbelül olyan összeget hozna ki, amellyel már a Németh-kormány is megpróbálta az érintett szervezeteket lecsillapítani és kielégíteni.
Tehát a javaslatom egyértelműen az, hogy meg kell állapítani és 11 ezer forintos alapon ki kell számítani az életjáradékot, 1992-ben azonban ennek a kiegyenlítése csak a költségvetési keret mértékéig történne. A továbbiakban az 1993. évben megállapított összegből kellene a hátralékot is kiegyenlíteni, valamint az 1993-ban belépő életjáradék összegét. Így volna voltaképpen arányos.
Ezt mindenképpen szükségesnek tartjuk, mert ha ez nem történik meg, teljes bizonytalanságban maradnak az érintettek, ami nem hiszem, hogy bárkinek is elfogadható lenne.
Rendkívüli problémát vetett fel az a kérdés, hogy ha az illetők a szabadságvesztés alatt meghaltak, akkor mennyi időtartamot lehet figyelembe venni? Kétségtelen, hogy nehéz volt itt egy rendezőelvet találni és ezt erősen lehet kifogásolni, de a helyzet az, hogy a módosító javaslatok során sem érkezett be semmiféle olyan elképzelés vagy javaslat, amely valóban átfogóbb és egységesebben alkalmazhatóbb lenne. Ezért én a 9. §-ban szereplő időpontokat el tudom fogadni.
De hozzá szeretném tenni, hogy az f) pontnál, a deportálás esetén szereplő nyolc hónap nemcsak ez a nyolc hónap, hanem ezekben az esetekben a nemzeti gondozotti díj is fog járni, a nemzeti gondozotti törvény már szintén be van nyújtva a Parlamenthez.
Ennél a területnél is van vagyoni kárpótlás, hiszen nagyon sok személyt érintett vagyonelkobzás. Ebben a tekintetben teljes egészében egyetértek Mécs Imre előterjesztésével, és ezért ezzel részleteiben nem foglalkozom.
Akitől viszont lakást vettek el, azzal kapcsolatban szükségesnek tartom, hogy a bérlakás elvesztésénél egy olyan eljárás érvényesüljön, hogy a vagyoni kárpótlás alapján történjék a kárpótlás értékének a kiszámítása, amennyiben ez a törvényjavaslatban szereplő 50 ezer forintot meghaladná.
A kárpótlásnál szerepelnek kizáró okok is. Nagyon lényeges, hiszen ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor azok is éppen úgy az '56-osok listájára kerülnek, vagy a korábbi, politikai okból valóban szabadságvesztést szenvedettek listájára kerülnek, akik csak az állampárt belső pártvillongásának az áldozatai lettek. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni, hiszen nagyon sok olyan személy lehetséges, aki megsértette a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában elismert alapjogokat, és ez rendkívül sértené az igazi politikai áldozatok önérzetét. Azonban a javaslat itt adós azzal az eljárással, ahogyan ezt meg lehet állapítani.
Úgyhogy erre nézve mindenképpen szükséges lenne még kiegészítő eljárás, hogy mindazok, akik jelentkeznek a kárpótlásért, azok egy ilyen ellenőrző listán vagy ellenőrzésen mennének át, mert hiszen nem kívánható az, hogy a lakosság tegyen esetleges feljelentést vagy bejelentést, mindenképpen korrektebb, ha hivatalból történik erre nézve egy bizonyos ellenőrzés.
A kárpótlást kizáró okoknál kell, hogy szerepeljen mindazoknak az esete, akik korábban kárpótlásban részesültek és ezt a munkásmozgalomban játszott szerepük elismeréseképpen kapták. Igen jelentős összegek lettek kárpótlás címén kifizetve, ha a mai értékre számítjuk, akkor ez bizony meghaladja az egy- és másfél milliót is.
Ezt csak azért szeretném megemlíteni, hogy a kárpótlási törvényünk során kifizetésre kerülő összegekkel – mintegy – össze lehet hasonlítani, hogy mennyivel szerényebbek ezek.
Nagyon fontos kérdés az is, hogy elfogadható-e, hogy a törvény hatálybalépését követő négy hónap után azt, aki nem jelentkezett, azt jogvesztés sújtsa. Kétségtelen lehet azt mondani, hogy a 4 hónap plusz az 1 hónapi életbelépés az maga öt hónap, és a korábbi vagyoni kárpótlási törvénynél elegendő volt a három hónap, de éppen a gyakorlat mutatta, hogy meg kellett hosszabbítani a határidőt. Ezeknél nem tartom méltányosnak azt, hogy egy határidő elmulasztása ebben az esetben jogvesztés legyen.
Arról lehet szó, hogyha valaki később jelentkezik, akkor nyilvánvaló, hogy későbbi időponttól járhat részére az életjáradék.
Most az életjáradékkal kapcsolatban szeretnék megemlíteni néhány konkrét számot, mert ez világítja meg, hogy milyen mérvű is a mi személyi kárpótlási törvényünk. Ezek szerint kérem, hogy amikor arra gondolnak, hogy a költségvetést terheli, akkor azt is vegyék figyelembe, hogy egy-egy áldozat számára viszonylag milyen kis összeget jelent ez.
Példaként csak két korosztályt említenék: a 60 éveseket, ahol a 11 ezer forintos alapján a férfiaknál csak 2200 forint lesz a havi életjáradék, míg a nőknél csak 1700 forint, mert a női élettartam jóval hosszabb. Vagy ha a 70 éveseket veszem és figyelek egy átlagos rabsági időt, ami körülbelül 3 évvel jellemezhető, akkor a 70 éves egyénnek 3440 forint lesz, ha férfi, az életjáradéka, míg a nőknél csak 2600 forint. Tehát ezek az értékek mutatják, hogy nem nagy összegről van szó, de sajnos azonban az érintetteknél olyan alacsony a nyugdíjszínvonal, hogy még ez is jelentős emelést jelent, az életszínvonalukat jelentős mértékben tudja javítani.
Lényegében ebben szeretném összefoglalni a módosító javaslataimat és kérem a tisztelt Házat, hogy ilyen értelemben támogassa javaslataimat. Köszönöm szépen. (Taps.)
