KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A politikai bűncselekmények semmisségének kimondása a közelmúltban két lépésben történt. 1989. október 26-án kimondták – az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvényben – az 56-os forradalommal és szabadságharccal összefüggő cselekmények semmisségét. A következő évben, a pártállami parlament utolsó ülésnapján, 1990. március 14-én, az akkori XXVI. törvény a semmisséget minden 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletre kiterjesztette.
A "törvénysértő" szó arra utal, hogy a jogszabály korántsem csak a szorosabb értelemben vett politikai bűncselekményekre vonatkozik, hanem mindazokra, amelyeknek a tárgya az 1945 óta létező társadalmi-gazdasági rendszer. Így nemcsak a terv-bűncselekmények váltak semmissé, hanem például az árdrágító vagy a közellátás elleni bűncselekmények is; a politikai bűncselekmények közül pedig olyanok is, amelyeket a világon mindenütt büntetnek, így például a fegyverrejtegetés vagy az államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés.
Ezt a sommás semmisséget a törvényhozó azzal indokolta, hogy általában ezek az eljárások koncepciós jellegűek voltak. Ez a kényelmes indoklás, noha méltán sértheti azokat, akik esetleg – és ma mind többen vannak ilyenek – büszkén állítják, hogy 1948-ban vagy 1950-ben tényleg fegyveresen szervezkedtek a kommunizmus ellen, egyúttal azonban eldöntetlenül hagyja azt az ősi jogfilozófiai kérdést: törvényt sért-e az, aki törvénysértő eszközökkel lép fel a törvénysértő hatalom ellen?
Siettében a törvényhozó nagyvonalúan járt el, a semmissé nyilvánítást nem kötötte semmiféle eljáráshoz; elegendő igazolni, hogy az egykori elítéltet a törvényben felsorolt valamelyik cselekményért ítélték el. Igaz, következményei sem voltak akkor a semmisségnek, hisz a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az 1963 előtti elítéltek már amúgy is mentesültek, a kárpótlás pedig akkor nem tűnt realitásnak.
A bomladozó pártállam 1963 előtti korszakától amúgy is igyekezett véglegesen elhatárolni magát. Utolsó törvényhozóinak nem esett hát nehezére – mondhatni, semmibe sem került –, hogy az idestova 30 éve lezártnak tudott múltat mindenestől a tökéletes bűnösség korszakának minősítse.
A köztársaság kikiáltását előkészítő politikai egyeztető tárgyalások során a pártok szakértői büntetőjogi reformokban is megegyeztek. Az állam és a közrend elleni bűncselekmények egy részét – például az izgatás, tiltott határátlépés, közösség megsértése – kitörölték a büntető törvénykönyvből, más bűncselekményeknek pedig a meghatározását változtatták meg. A régi Btk. szerint például, aki a Magyar Népköztársaság hátrányára felhasználható adatokat gyűjt abból a célból, hogy azokat külföldi kormány vagy szervezet tudomására hozza, kémkedést követ el. E meghatározás alapján minden újságírót, minden szociológust, minden kutatót – tetszés szerint – kémnek lehetett volna minősíteni.
Az 1989. október 15-én hatályba lépett módosítás szerint a kémkedést az követi el, aki külföldi kémszervezet megbízásából hírszerző tevékenységet folytat. Emberi jogi szervezetek, így például a Magyar Helsinki Bizottság vagy a Független Jogvédő Szolgálat, kezdettől fogva elutasították azt, hogy a semmisség 1963-ig vonatkozzék csak a politikai bűncselekményekre, elutasították ezt az 1963-as cezurát.
Az emberi jogokat sértő törvényhozási, rendőri, bírói gyakorlat egészen 1989-ig fennmaradt – hangoztatták ezek a szervezetek. A Helsinki Bizottság memoranduma például, amely még 1989. június 30-án készült az ellenzéki kerekasztal számára, azt kívánta, hogy a büntető törvénykönyv módosításával egyidejűleg mondják ki: mindazok, akiket állam elleni bűncselekmény, továbbá közösség megsértése vagy közveszélyes munkakerülés miatt ítéltek el, az emiatt kiszabott ítéletükkel kapcsolatosan mentesülnek a büntetett előélet hátrányos következményei alól és a mellékbüntetések alól. Az e törvények alapján – ez még mindig idézet ebből a memorandumból – az elítéltek kártérítésre tarthatnak igényt; a kártérítés feltételeit külön törvénynek kell szabályoznia.
A felhívásnak nem volt nagy visszhangja. A büntető törvénykönyv reformja, meg utána az 1963 előtti ítéletek semmisségének kimondása azonban együttesen mégis kikerülhetetlenné tette a kérdést: mi lesz az 1963 utáni ítéletekkel? Hiszen jórészüket olyan bűncselekmények miatt szabták ki, amelyek jogállamban vagy a régi Btk. által kiírt formában már nem voltak bűncselekmények.
Sokan bagatellizálták az 1963 utáni jogsértéseket, egyszerűen nem sejtették, hogy hány politikai ítélet született. Én próbáltam évről-évre a Statisztikai Szemléből, a Statisztikai Közlönyből, meg egyéb adatok alapján összeszámolni, hogy hány emberre vonatkozhat jelenlegi formájában ez a törvényjavaslat. Én úgy gondolom – ez inkább hozzávetőleges becslés, mint valami megalapozott számítás –, hogy húszezer körül lehet azoknak az embereknek a száma, akik 1963 és 1989 között valamilyen politikai ítéletet szenvedtek el, vagy pedig olyan bűncselekményért lettek elítélve, amelyek a jelenlegi Btk. szerint már egyáltalán nem bűncselekmények, nem is léteznek.
A bagatellizálás mellett a másik probléma az volt, sokan úgy vélték, nincs szükség külön törvényre, szabad az út, mindenki kérhet perújítást, benyújthat törvényességi óvás iránti kérelmet. Az egyéni út azonban távolról sem volt olyan széles, mint hirdetői vélték. Jogi jártasság és erős késztetés kellett volna a használatához, ezzel pedig az elítéltek többsége nem rendelkezett. De bizonytalanok voltak a bíróságok is. A perújításra nem láttak indokot; attól, hogy 1989-ben eltörölték az izgatás bűncselekményét, az 1979-ben kiszabott ítélet még nem semmisül meg – vélték. Előfordult, hogy a bíróság kimondta a semmisséget, az ügyész azonban fellebbezett. Feltehetőleg nem tartotta helyénvalónak, hogy a bíróság visszamenőleges hatállyal kimondja: nem is történt bűncselekmény. Máskor a bíróság utasította el a keresetet, és csak a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán mondták ki – némi élcelődés az MSZMP rovására, 1976-ban –: nem bűncselekmény. Pedig – ellentétben az 1963 előtti perekkel – a friss ügyekben a semmisség kimondásának gyakorlati jelentősége lett volna.
A köztársaság kikiáltásakor kihirdetett amnesztia természetesen kegyelmet adott azoknak, akiket eltörölt bűncselekmények miatt ítéltek el, a kegyelem azonban nem vonatkozott az összbüntetésbe foglalt ítéletekre. Ha tehát valakit lopásért felfüggesztett hat hónapra ítéltek, majd tiltott határátlépés kísérletéért tíz hónapot kapott, le kellett ülnie a 14 hónap összbüntetést, noha a Btk. reformja időközben megszüntette a tiltott határátlépés bűncselekményét.
Így történhetett meg, hogy a régi rendszer jónéhány politikai elítéltje a gyűjtőben élte meg az első szabad választást.
Nehéz megérteni, miért is tartott kerek két esztendeig, hogy az 1963 előtti ítéletek semmisségét kimondó törvényt kövesse a párja, az 1963 utáni ítéletekről szóló. A bírói kar jó része, úgy tetszik, nem lelkesedett a törvényjavaslatért. Akik 1963 előtt már ítélkeztek, jobbára időközben nyugdíjba mentek. A mostani törvény ellenben aktív bírák százait szembesíti azzal a ténnyel, hogy olyan emberek felett mondtak ítéletet, olyan emberekre mértek éveket, akik nem követtek el semmit. Pedig nem koncepciós perek hamis bírái voltak. A pozitív jog alapján korrektül ítélkeztek, csak éppen a pozitív jog állt szemben a jogállam eszmei jogrendjével. Minél korrektebb volt egy bíró, annál nagyobb súllyal nehezedik ma rá korábbi ténykedésének erkölcsi felelőssége. A dilemmára persze nem feltétlenül önvizsgálat volt a válasz. Nyilván vannak bírói körök, amelyek úgy mentik fel magukat, hogy az államrezonra hivatkozva, bizonyos bűncselekményekkel szemben elutasítják a semmisség kimondását. Csak ez magyarázhatja, hogy a lelkiismereti szolgálatmegtagadás, amelyre ma törvény ad lehetőséget, nem szerepel a törlendő bűncselekményfajták között. Holott a lelkiismereti szolgálatmegtagadás a legtisztább gondolatbűn, amelyet többnyire hívő keresztények követtek el. Csakhogy elítélőik ma is katonai bírák.
Nyilván a katonai bírák és ügyészek köre ragaszkodik ahhoz is, hogy akár amnesztiatörvény, akár semmisségi javaslat kerül a Parlament elé, a kémkedést egyik se érintse. Maradjon az csak a katonai bíróságok bizalmas belügye. Pedig a kémkedés tényállásának alapos megváltozása éppen elegendő indok arra, hogy a törvény helyt adjon a korábbi ítéletek felülvizsgálatának. Ám a kémkedésért elítéltek többségéről az derülne ki, hogy nem voltak kémek. Emlékezzünk csak! Kémkedésért ítélték el azokat a hazatérő disszidenseket, akik kérdezőbiztosként részt vettek a Szabad Európa Rádió közvélemény-kutatásában. Szabó László annak idején nagy reklámot csinált az ügynek a Kék Fényben. Kémkedésre való felajánlkozásnak számított, ha valaki riporterként tudósítani akarta a Szabad Európa Rádiót. Rájuk nem vonatkozik az elfogadásra váró törvény, a kém szó ma is tabu.
A törvényjavaslat általános vitájában Zétényi Zsolt rákérdezett, lehet-e a törvény etalonja a polgári és politikai jogok egyezségokmánya. A javaslat szerint ugyanis azoknak a bűncselekményeknek a semmissége mondható ki, amelyeknek az elkövetésével az állampolgár az egyezségokmányban rögzített jogokat gyakorolta. Az izgatással a véleménynyilvánítás, a tiltott határátlépéssel az utazás, a lakhely megválasztása szabadságát. Az egyezmény azonban – amint véleményem szerint Zétényi Zsolt helyesen hangsúlyozta – a kompromisszum eredménye. Úgy van megfogalmazva, hogy bármelyik diktátor aláírhassa, hisz közérdekből az összes alapjog korlátozható.
A késői pártállam számtalan törvényének preambuluma hivatkozott az egyezségokmányra, és mindegyikbe belefért a különböző jogok megnyirbálása. Az USA kongresszusa éppen ezért helyesbítve ratifikálta az okmányt. A háború, vagy akár a faji megkülönböztetés propagandájának tilalma nem fér össze a szólásszabadság amerikai felfogásával.
A kérdés egyáltalán nem elvont. Az izgatás, vagy a közösség megsértése miatt elítéltek között számosan vannak, akik nemcsak a kommunistákat és az oroszokat szidták, hanem például a zsidókat és a cigányokat is. A vélelmezett magas szám nem feltétlenül az antiszemiták és rasszisták arányát tükrözi, hanem azt, hogy a politikai rendőrség igen szerette kimutatni, hogy a kommunistaellenes izgatók egyúttal antiszemiták és betörők is. Ezeket a piciny kirakatpereket az állambiztonsági szervezet főként önmagának, esetleg a pártvezetésnek rendezte, hiszen ezeknek az ügyeknek a nagy része teljes titokban folyt, a közvélemény nem értesült róluk.
A politikai pereknek ezek az áldozatai jobbára a társadalom legmélyebb rétegeiből kerültek ki, olyanok közül, akikkel környezetükből senki sem vállalt szolidaritást, és akiken demostrálni lehetett, hogy lám, ilyen senkiháziak a rendszer ellenségei.
A mai alsóközéposztály-beli skin-headekhez képest az akkori horogkereszt-firkálók többnyire állami gondozásból kikerült, teljesen tanulatlan fiatalok voltak, számukra a karlengetés maradt a politikai lázadás egyetlen formája.
A szólásszabadság korlátja eszerint nem a szólás tartalma, csakis a fizikai erőszak megjelenésének közvetlen veszélye lehet.
A semmisségi kérelmet eszerint kizárólag akkor kellene visszautasítani, ha az izgatás elkövetője nemcsak beszélt, de ütött is. Az úri antiszemitizmussal, a Hunnia-füzetek és a "Rót Manó"-zó Szokolay antiszemitizmusával a büntetőjog amúgy is tehetetlen. Semmi sem indokolja tehát, hogy az új rendszer ismét a pártállam legkiszolgáltatottabb áldozatainak a kárpótlásból való kirekesztésével bizonyítsa demokratikus szigorát.
A Kádár-rendszer büntetőjogának szegényellenességét jelezte a közveszélyes munkakerülés elleni mind agresszívebb fellépés is. Amikor összeomlott az általános foglalkoztatás dogmája és megjelent a munkanélküliség, akkor, 1984-ben vezették be a munkakerülés büntetéseképpen a szigorított javító-nevelő munkát, azaz a dologház dickensi intézményét. Korábban évente 2-300 ember ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, és 2 ezer fölött volt azoknak a száma, akiket szabálysértési eljárás keretében ítéltek úgynevezett szabálysértési elzárásra.
Az 1984-es törvény bevezetése után a bírói ítélettel sújtott, úgynevezett közveszélyes munkakerülők száma kétezer fölé nőtt. A közveszélyes munkakerülés lényege az, hogy bűncselekmény hiányában életmódot büntet. Ez a bűncselekményfajta 1989-ben éppúgy megszűnt, mint a tiltott határátlépés. Akik szabadságvesztést szenvedtek egy nem létező bűncselekmény miatt, azoknak a semmisség kimondása, és nyomában a kárpótlás akkor is jár, ha bűnük nem gondolatbűn. Hiszen az 1963 előtti árdrágítók már most jogosulttá válnak a kárpótlásra.
Zétényi Zsoltnak volt még egy érdekes megjegyzése. Szóba hozta a háborús bűnösök kérdését, és ha ezt összekapcsoljuk azzal, hogy Szigethy István beszélt arról, s azokról, akiket a faji törvényekkel kapcsolatos állítólagos úgynevezett bűncselekmény miatt ítéltek el, és ezt összekapcsoljuk azzal, amiről Zétényi Zsolt beszélt, a háborús bűnösök kérdésével, akkor azt hiszem, hogy ezzel lezártnak lehet tekinteni, valóban lezártnak lehet tekinteni az 1939 és 1989 közöti politikai elítéltek kérdését. Én azt gondolom, hogy a magyar büntető törvénykönyv fölöslegesen, oktalanul cipeli magával a háborús bűnösségnek azt a meghatározását, amelyet az 1945-ös jogszabályok adtak a háború utolsó hónapjának sodrában, izgalmai közepette.
Ugyanakkor nyilvánvaló az, hogy azokat a háborús bűnöket, amelyeket az ENSZ elévülhetetlennek mondott ki, azoknak az elévülhetetlenségét fenn kell tartani. Azt gondolom, hogy az egész kérdésnek a tisztességes rendezése megkívánná azt, hogy felülvizsgáltassék, hogy melyek azok a háborús bűncselekmények, amelyek az ENSZ által adott értelmezés szerint is háborús bűncselekmények. Ilyenek a népirtás, ilyenek a hadviselésre vonatkozó Genfi Egyezménynek a súlyos megszegése, és csak ezekre vonatkozzék az elévülhetetlenség.
Ez egyúttal módot adna arra, hogy felülvizsgáljanak olyan háborús bűn terhében kimondott ítéleteket, amelyek igazságtalanoknak bizonyulhatnak. Ennek a felülvizsgálatnak azonban az erkölcsi hitele csak akkor van meg, hogyha nem próbálunk mindenkit felmenteni és mindenkit mentesíteni a bűnösség alól, aki valóban háborús bűnöket követett el. Mert én azt hiszem, hogy voltak ilyen magyar állampolgárok, és ezeknek a magyar állampolgároknak a bűnössége fennmarad még akkor is, hogyha később ezért az ugyancsak nem bűntelen kommunisták üldözték őket.
Végezetül azt szeretném jelezni, ha most, a mai napon lezárulna az általános vita, én szóban jelzem, hogy az itt ismertetett szellemben módosító indítványokat nyújtottam be. Ezek valószínűleg még nem értek be a Ház körforgásába, én remélem, hogy még a mai napon, de legkésőbb a holnapi napon mindenképpen beérkeznek, de szeretném, hogyha az általános vita lezárása ellenére ezek módosító indítványként tekintetbe vétetnének. Köszönöm szépen. (Taps.)
Elisabeth Rahn asszony, a Finn Köztársaság védelmi minisztere és kísérete köszöntése
