TORGYÁN JÓZSEF, DR.
TORGYÁN JÓZSEF, DR.
TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP 12 tagú képviselőcsoport): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A semmisségi törvénnyel kapcsolatban mindenekelőtt le kell rögzítenem, hogy az egy rendkívül dícséretre méltó kezdeményezés az igazságügyi kormányzat részéről, és mindjárt az elején le kell rögzítenem azt a tényt is, hogy egy olyan bonyolult jogi megítélés alá tartozó kérdéssorozatnak egy törvénnyel való megoldása, mint amire az igazságügyi kormányzat vállalkozott, nyilvánvalóan teljes sikerre nem vezethet, tehát ilyen elvárás az igazságügyi kormányzattal szemben tisztességtelen volna.
Lényegében az eddigi felszólalók szinte kivétel nélkül egyetértettek abban a megközelítésben, hogy a semmisségi törvény felsorolása, amely az érintett bűncselekmények vonatkozásában a semmisségi határt meghúzza, lényegében szűk, az bővítendő.
Én úgy gondolom azonban, hogy ez a megközelítés, bármennyire alapos is legyen az jogilag, semmilyen körülmények között nem vezethet sikerre, egyszerűen azon oknál fogva, mert a törvényi megközelítése a kérdésnek az anyagi jog irányából történt, tehát az anyagi jogszabályi rendelkezések semmisségét vizsgálja a törvény, alapvetően a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából kiindulva.
Én úgy gondolom azonban, hogy az itteni felsorolás nemcsak szűk, mert hiszen számos bővítést javasoltak a képviselőtársak is, így többek között a katonai szolgálat megtagadásával kapcsolatban, de lehetne ezt sorolni, hisz énmagam például felhozhatnám, hogy nem elég a hivatalos személy megsértésének esetét idevenni, amikor a hivatalos személy elleni erőszak bűntettének egy jelentős része hasonlóképpen keletkezett, mint a hivatalos személy megsértése. Elég ha az anyagi jogi törvény tényálladéki elemekre hivatkozom, a Büntető Törvénykönyv 229. §-ára, amely azt mondja, hogy "intézkedésre kényszerít", ami azt jelentette, hogy ha a rendőr gumibottal sújtott az előállítandó személy felé, az ijedtében és természetszerű reflexszerű védekezési mozdulattal maga elé kapta a kezét, hogy a szemét ki ne verje a rendőr, akkor ez már intézkedésre kényszerítette a rendőrt, nem szólván arról, hogy mondjuk a személyazonossági igazolványát a rendőr megítélése szerint nem elég gyorsan vette elő. Lehetne ezeket a példákat folytatni a végtelenségig, de azért nem érdemes, mert szerintem bármilyen újabb példával bővítenénk az anyagi jogszabályok körét, az alapvető problémát nem oldaná meg.
Én felelősségem tudatában állítom, hogy az egész kérdést csak az eljárásjog oldaláról lehet megközelíteni. Miért állítom ezt?
A magyar büntető ítélkezésben a 45 utáni időszakban egy szörnyűséges, egy drámai változás következett be, amikor is a magyar büntető eljárásjog Visinszkij elméletére támaszkodott, amely abból indult ki, hogy a vádirat az közokirat, az abban foglaltak tehát valósak, ezért csak a közokirattal szembeni bizonyítási lehetőség illeti meg a vádlottat.
Igaz ugyan, hogy ezt az elméletet később elvetették, de a magyar büntető ítélkezésben lényegében töretlenül benne maradt a vádcentrikus szemlélet.
A vádcentrikus szemlélet az lényegében olyan súllyal volt jelen, hogy elég ha arra utalok, hogy a rendőrségi eljárás kapcsán felvett jegyzőkönyvet azt a bírói eljárásban szó szerint követték, és amikor eltért valamiben a vádlott a rendőrségi jegyzőkönyvben foglaltaktól, akkor rákérdezett az eljáró bíró szinte törvényszerűen, hogy ugye akkor közelebb állt az eseményekhez, amikor a rendőrségen vallott, ennek következtében akkor kellett jobban emlékeznie. Tehát magyarán mondva a rendőrségi eljárás egy valamiféle szentesítése volt az egész büntetőbírói eljárás, és az I. fokú ítélet meghozatalát követően már esélye sem lehetett a vádlottnak arra, hogy eredményt érjen el a fellebbviteli eljárás során, mert a fellebbviteli eljárásban a mérlegeléssel megállapított tényálláshoz hozzányúlni nem lehetett. Tehát hiába hozta fel a saját ártatlanságának bizonyítására a legkézenfekvőbb tényeket, a mérlegelés az azt jelentette hogy, ha az I. fokú eljárásban a bíró megindokolta, hogy miért azt a tényt fogadta el, például azt mondotta, hogy jó, jó 100 tanú vallotta a vádlott ártatlanságát, de egy tanú azt mondotta, hogy bűnös és ennek az egy tanúnak szőke volt a haja, ezért én hiszek neki, akkor gyakorlatilag már a mérlegeléssel megállapított tényálláshoz II. fokon hozzányúlni nem lehetett. Tehát azt kell, hogy mondjam az egész kérdésnek ellenkező megközelítést kellene adnunk, mint amit az igazságügyi kormányzat adott, ugyanis nem az anyagi, hanem az eljárásjogi oldalról kellene megközelíteni a semmisségi kérdést.
Én kimondom nyíltan, az én megítélésem szerint egyetlenegy viszonylag igazságos megoldás van, mert természetes, hogy ilyen hosszú időszakra nézve és egyetlenegy törvénnyel tökéletes igazságot szolgáltatni nem lehet, de szerintem az egyetlen valós megközelítési mód az lenne, ha kimondanánk, hogy erre az időszakra hozott valamennyi büntető ítélet semmis, és azt kellene megnéznünk, hogy mikor nem semmis a büntető ítélet, mert hiszen az egész időszaknak jellemzője volt az, hogy a büntetőeljárás alá vont az nem tudott megmenekülni a büntetőeljárás következményei alól.
Ezt a tényt pedig nyilvánvaló, hogy a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya nem is sejthette, mert azok, akik a nyugati jogállami szemlélet mellett meghozták ezt a nemzetközi egyezségokmányt, nem tudhattak arról, hogy létezik egy olyan ördögi társadalom, ahol ilyen a büntető eljárás egésze.
Ezért tehát én úgy gondolom, hogy bármilyen körben is kiszélesítenénk azt az anyagi jogszabályi kört, amelyet a törvényjavaslat előterjesztett, lényegében nem vezetne el a kívánt eredményhez.
És még egyetlenegy rövid elméleti kérdést szeretnék fölvetni, mielőtt befejezem az ide vonatkozó okfejtésemet. Ez a következő: ha egyszer elfogadjuk azt a megállapítást, hogy semmis ítéletekről van szó, akkor rögtön jeleznem kell, hogy a kárpótlás és a semmisség összeegyeztethetetlen fogalmak. Ha egyszer semmis az ítélet, akkor teljes reparáció jár, és a teljes reparáció körében kell a következményeket is értékelni, a rendőrségi felügyelet alá helyezéstől kezdve a kitiltáson és kiutasításon keresztül, egészen az erkölcsi és a feddhetetlenségi bizonyítvány beszerzésének kizártságáig, vagy addig, hogy a házastársat vagy a gyereket is sújtotta az ítélet, vagy hogy nem kaphatott olyan állami kedvezményt az elítélt, amely egyébként járt volna állampolgári jogon a számára.
Azt kell tehát mondanom, hogy végeredményben ez a törvény jó szándékú, helyes törekvés – de sajnos, a társadalmi igényeket nem fogja kielégíteni.
Köszönöm a türelmüket. (Szórványos taps.)
