FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A Parlamentben helyet foglaló pártok mindegyike szabad piacgazdaságot, szabad versenyt, szabad szerződéseken alapuló partneri viszonyt hirdetett választási programjaiban. Időről időre azonban olyan döntések meghozatalára kényszerülünk, amelyeknek fényében kiderül, mi képviselők is, frakcióink is nagyon különböző módon értelmezzük ezt a szabadságot.
Elég, ha egy példára utalok: alig több mint egy esztendeje a képviselők többsége ellenezte, hogy szabad áralakulás érvényesüljön a fehér kenyér piacán, és ez az ellenzés szociális indokokon nyugodott. Többségünk úgy ítélte meg, hogy hatóságilag maximált árak esetén a szociális szempontból elesettebb rétegek így hozzájuthatnak majd fehér kenyérhez. A valóság rácáfolt várakozásainkra, a maximált áras sütőipari termék eltűnt az üzletek pultjairól, nem jutottak hozzá azok, akiknek érdekében a Parlament megszavazta az ármaximálást.
A szociális jóindulat kövekezménye hatásában visszájára fordult, a családok helyzetét alkalmasint még tovább nehezítette, hogy gyakran csak különleges fajtájú drága kenyérhez juthattak hozzá.
Ismét olyan döntés előtt állunk, amikor magunkban mérlegelni kell, mikor tartunk szem előtt valódi szociális szempontokat. Akkor, ha valamely ár rögzítése mellett döntünk, vagy ha szabaddá tétele mellett adjuk le a szavazatunkat? Még ha be is látjuk korábbi tévedésünket, és megszüntetjük a fehér kenyér árának korábbi rögzítettségét, tudnunk kell, nemcsak kenyérrel él az ember, laknia is kell valahol.
Két képviselőtársam – Ungár Klára a 4770-es számú csatlakozó módosító indítványában és dr. Papp Lehel György a 4848-as szám alatt beterjesztett csatlakozó módosító indítványában – javasolta, hogy a törvényjavaslat mellékletének a legmagasabb árakat tartalmazó táblázata ne vonatkozzon a magántulajdonban lévő lakásokra. A bizottsági vitákban kiderült, akik ellenzik ezt az indítványt, szociális indokokra hivatkozva ellenzik, úgy érzik, hogy az indítvány kiszolgáltatná ismét a háziuraknak a bérlőket; akik viszont pártolják ezt a javaslatot, szociális indokokra hivatkozva pártolják, úgy ítélik meg, hogy az évről évre csökkenő lakásépítkezés családalapító fiatalokra hátrányos következményei csak a lappangó lakástartalékok feltárása esetén ellensúlyozhatók. A kiadható lakások számát viszont ma jelentős mértékben korlátozza a jogbizonytalanság, riasztó a tulajdonosok számára az állami beavatkozásnak az a mértéke, amire a törvényjavaslat példát szolgáltat.
Mit kockáztat a Parlament, ha elfogadja a két módosító javaslat valamelyikét? A mérleg egyik serpenyőjében a növekvő jogbiztonság új lakásbérleti szerződésekre jótékony hatással mutatkozhat meg, ami a lakáskereső fiatalok számára kedvező. Igaz, a ma megkötött szerződésekre a törvényjavaslatban említett ármaximálás nem vonatkozna, de a precedenstől mindenki tart. Ki tudná közülünk megmondani, hogyha az Alkotmánybíróság semmisnek nyilvánítaná a túlnyomó többségében hatósági erőszak általa kikényszerített bérleti szerződéseket, amelyek köztudottan nem két fél szabad akaratából köttettek meg – tehát mai érvényességük, alkotmányellenességük megállapítása nem ütközne nagy nehézségbe –, szóval ki tudná közülünk megmondani, hogy ilyen tömeges semmissé nyilvánítás esetén nem az lesz-e a legkézenfekvőbb rövid távú megoldás, hogy a szerződés időpontjától függetlenül valamennyi szerződés ármegállapítását maximálná a Parlament? Egy ilyen fordulatnak pedig egyértelműen a lakáskereső fiatalok látnák a kárát. Ezt kívánják elkerülni a módosító indítványt benyújtók.
De kockáztatnak is. Ha az árfelszabadítás nem járna együtt olyan központi és önkormányzati segélyezési eljárással, amelyik szociális piacgazdasághoz illő módon nem a tulajdonos kötelességévé tenné a rászorulók lakhatásának a támogatását, hanem állami vagy önkormányzati mérlegelés tárgyának tekintené, akkor több tízezer személy kerülne egzisztenciális veszélybe. Óvok mindenkit attól, hogy azt vizsgálja: annak idején megérdemelten vagy pártkapcsolatok, rokoni összeköttetések révén jutott a jelenleg lakó a lakrészéhez. Sajnos, települések sokaságára az utóbbi volt a jellemző. A tulajdonosok mentek az internálótáborba, jó esetben a fáskamrába, alacsony minimálbéreikből fizették a javítási költségeket, a vízdíjat.
Szigorúan csak azt kellene vizsgálni, hogy a bérlő jövedelme, vagyoni helyzete, szociális körülményei alapján indokoltan részesül-e állami vagy önkormányzati lakbértámogatásban, vagy sem.
Persze az ilyen részletek kidolgozása nem a Parlament feladata, nekünk képviselőknek természetesnek kell tekinteni, hogy törvényeink aprópénzre váltását jól képzett kormányzati, önkormányzati apparátus hajtja végre. Mi nem akkor szolgáljuk a szociális piacgazdaságot, ha megszabjuk, hogy a pék mennyiért adhatja el a kenyerét, hogy a háztulajdonos mennyiért adhatja bérbe szabad lakrészét, hogy a kistermelő mennyiért adhatja el a minőségi követelményeknek megfelelő tejet vagy tejterméket, hanem mi akkor szolgáljuk a piaci körülmények érvényre jutását, ha nem deformáljuk az áralkut, ha nem kényszerítünk senkit sem számára hátrányos piaci szerződés megkötésére vagy meghosszabbítására, és szociális eszközökkel segítjük a piaci alkuból kiszoruló rétegeket.
Kérem képviselőtársaimat, hogy az elmondottak szem előtt tartásával támogassák Ungár Klára vagy Papp Lehel György módosító javaslatait. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
