PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP) Ja, az más. (Derültség.) A részletes vitában három kérdéshez szeretnék hozzászólni.
Az első hozzászólásom nagyon furcsa lesz, éppen a menetrend alakulása miatt, mert egy olyan hozzászólást szeretnék megtámogatni, amelyik még nem hangzott el.
A módosító indítványok között szerepel Szalay Gábor képviselő úr indítványa arról, hogy az erőművi szénárak megállapításában ne az előterjesztett törvényjavaslat szellemében járjunk el, hanem attól eltérő módon. A javaslat úgy szól, hogy a jövőben ne a maximált árakat határozza meg hatóság, hanem a minimális árakat határozza meg a hatóság.
Az ő érveit nem szeretném lelőni, ő ezt, gondolom, el fogja mondani, de szeretném aláhúzni, hogy a szénpiacon, az erőművi szenek piacán kialakult helyzetben, ahol Magyarországon egy monopolvásárló van, ez a Magyar Villamosművek Tröszt, ezzel a vásárlóval kerül szembe a magyar szénbányászat. Ha a Villamosművek Tröszt teljes módon szabad árakat diktálhat, ebben az esetben a szénbányászat problémái az elkövetkező időben sem fognak csökkenni.
Tudjuk azt, hogy az év elején megállapodásra került sor a szénbányászat, az ipari tárca és a Villamosművek Tröszt között, amelyik megállapodás ezt a kérdést – legalábbis egy időre – rendezte. Én azt hiszem, hogy a törvény ezzel a gyakorlattal kerülne összhangba abban az esetben, hogyha a jogszabály előírná a minimális árak meghatározásának gyakorlatát, és emellett lehetővé tenné azt, ami megkezdődött, hogy a Villamosművek Tröszt számára a kötelezően megvásárolandó minimális mennyiséget is megállapodás rögzítse.
Erre azért lenne rendkívül nagy mértékben szükség, mert ugyan valamennyien a piacgazdaság felé szeretnénk mozgatni a magyar gazdaságot, de az elmúlt évben már láttuk, hogyha egy ilyen ágazatra – amelyik abszolút nem versenyágazat –, mint a szénbányászat, rászakad azonnal a nemzetközi konkurrencia, ebből rendkívül feszült helyzetek jöhetnek létre. Ezt csak egy fokozatos kifuttatással, egy tudatos átállási folyamatban lehet megvalósítani, és erre a konkrét törvényjavaslat oldaláról Szalay Gábor képviselő úr javaslata, én úgy érzem, hogy megoldást kínál fel azzal, hogy ez a megoldás akkor válik teljessé, hogyha a mennyiségi megállapodások létrejöttét is támogatni fogja a kormányzat. Mint ahogy mondom, ebben az évben erre már sor került.
Elhangzottak a bizottsági vitában ezzel kapcsolatban olyan ellenérvek a Kormány képviselői részéről, amelyekre érdemes külön odafigyelni. A mennyiségi megállapodások ügye itt, ebben a konkrét esetben a szénbányászat és a Villamosművek Tröszt tekintetében rendeződött, de hasonló problémával fogunk találkozni a mezőgazdasági termékek ármegállapításának kritériumai tekintetében is.
Szeretném felhívni az analógiára a figyelmet, gondolom, szintén más képviselőtársam erről a kérdésről még részletesen beszélni fog. Az analógia pedig az, hogy ahol a mezőgazdasági termékekre minimális árak megállapítására sor fog kerülni, ott szükség lesz arra is, hogy a megfelelő kvótákról megállapodások, illetve döntések szülessenek, hiszen a minimális árak csak egy felvásárlási stratégia érvényesülése mellett érnek bármit is. Ennek az érvényesüléséhez pedig a megfelelő agrárpiaci rendtartás az, amelyik majd a feltételeket biztosíthatja.
A második kérdéskör a saját módosító javaslataimra vonatkozik, bár ezek a módosító javaslatok nem kapták meg a bizottság támogatását. Én úgy érzem, hogy a plenáris ülés figyelmét is célszerű felhívni erre a kérdéskörre.
A távfűtésről, a melegvíz-szolgáltatásról és a távgőzszolgáltatásról van szó. A javaslat értelmében 1992 további részében és ettől fogva a jövőben ezen szolgáltatások díjának meghatározása, hatósági díjainak a meghatározása az önkormányzatok jogkörébe kerülne át az ipari tárca jogköréből.
A folyamattal tulajdonképpen alapvetően egyet kell érteni, hogy decentralizálódjék az árak meghatározása, de ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a feltételek ehhez még nem teljes mértékben értek meg.
Korábban ugye az volt, hogy az ipari tárca az elmúlt évben, valamikor október táján kiadott egy rendeletet, amelyik rendeletében szabályozta az árak megállapításának módszertanát. Egyértelműen leírta, hogy hogyan kalkulálják az árakat a különböző távhőszolgáltató, melegvíz-szolgáltató és gőzszolgáltató vállalatok, és utána meghatározta a konkrét árakat is.
1992-re a javaslat úgy szól, hogy ez a módszertan gyakorlatilag szűnjék meg, és a 106 önkormányzat, ahol a távfűtés működik, maga határozza meg az ármegállapítás metodikáját is és a konkrét árakat is mint hatóság.
Felhívnám a figyelmet arra, hogy a jelen előterjesztés alapján nem tervezzük az ármegállapításról szóló törvény normaszövegének a módosítását, csak annak a mellékletéhez nyúlunk hozzá. Ha önök megnézik a normaszöveget, abból viszont kiderült hogy – azt hiszem, a 9. és a 11. §-okban – a normaszöveg azt írja elő, hogy a hatósági ár megállapítója határozza meg rendeleti úton az ármegállapítás technikáját, feltételeit, módszerét is.
Na most képzeljék el azt a szituációt, hogyha a módosítás, tehát hogy az önkormányzatok lesznek a jövőben a hatósági ár megállapítói, érvénybe lép, ebben az esetben Magyarországon 106 módszertant kell rendeleti úton, különböző önkormányzatoknak megállapítani. Erre nincs szükség.
Az én módosító javaslatom nem azt mondja, hogy a jövőben is az Ipari Minisztérium határozza meg az árakat, hanem azt, hogy a jövőben is az Ipari Minisztérium adja ki a módszertant, és ennek a módszertannak az alapulvételével a 106 önkormányzat foglalkozzék az árak megállapításával. Tehát félreértés lenne azt hinni, hogy egy visszacentralizációra teszek javaslatot.
A javaslat azért rendkívül lényeges, hogy a szabványok érvényesülni tudjanak ezen a területen a jövőben is. Ez nem azt jelenti, hogy a hatósági ármeghatározás ismételten központosításra kerülne, mint ahogy eddig volt.
Az ember érez ebben a kérdésben egy pici politikai felhangot is, hiszen a távfűtés körül 1991-ben rendkívüli feszültségek keletkeztek az országban. A feszültségek keletkezésének oka az volt – mint ahogy ez köztudomású számunkra –, hogy 1991-ben megszűntek a távfűtésre adott állami támogatások. Korábban évente körülbelül 20 milliárd forint volt az, sőt ezt meghaladó összeg volt az, amelyet a költségvetésből a távfűtés szolgáltatásait igénybe vevők kaptak támogatás formájában. 1991-ben átmenetileg még az első félévre egy támogatás érvényben volt, a második félévre, ha jól tudom, a Kormány és a szakszervezet közötti tárgyalások és megállapodások alapján egy kisebb összeg még átmenetileg megállapításra került, amelynek egy nagyon pici töredéke, ha jól emlékszem, 3 milliárd forint az, ami 1992-re is érvényben marad.
Ez azt jelenti, hogy anélkül, hogy bármiféle inflatórikus hatást figyelembe vennénk, közel 17-18 milliárd forinttal növekedett a lakosság terhe a távfűtés területén. Úgyhogy a lakosság – függetlenül attól, hogy a minisztérium vagy az önkormányzat határozza meg akár ugyanazt az árat – ezt az óriási tehernövekedést természetesen érzi. Na most, énnekem egy olyan érzésem van, hogy azáltal, hogy teljes mértékben kiszáll a kormányzat a távfűtés nemcsak díjainak, hanem a díjak megállapításának a módszertanából is, ebből az következik, hogy a lakosság kizárólag az önkormányzatokkal álljon szemben, és a Kormánynak ehhez semmi köze. Én azt hiszem, hogy ez nem egy egészen tökéletes álláspont, de ettől függetlenül szakmai okokból is indokoltnak tartom, hogy a módszertanban a jövőben is az Ipari Minisztérium legyen a felelős.
Van még egy módosító indítványom ebben a csomagban, amelyik arról szól, hogy van egynéhány olyan távfűtőmű, amelyik több város területén szolgáltat távhőt. Vannak olyan távfűtőművek, ha jól tudom, összesen 15 az országban, amely legalább 3, de maximálisan 8 települést lát el távhővel. A törvénytervezet fogalmazása úgy szól, hogy a települési önkormányzat határozza meg a távhőszolgáltatás árát. Képzeljék el azt a szituációt, ahol a vállalat egy városban működik, ezzel szemben 8 település számára megy a szolgáltatás. A törvény szövegéből nem lehet tisztán tudni azt, hogy melyik települési önkormányzat fogja a jövőben az árakat meghatározni.
Éppen ezért tettem egy olyan javaslatot, hogy ahol több területre, több településre terjed ki a szolgáltatás, ott egy közös ármegállapítási módszer kerüljön kialakításra. Lehet, hogy az általam tett javaslat nem túl szimpatikus, lehet, hogy nem is optimális, mert én a megyére tettem javaslatot, de ugyanígy megoldható települések közösségeként, közös ármegállapítás útján is ez a probléma. Én javaslom mérlegelésre mind a két módosító indítványomat.
Még egy utolsó megjegyzést szeretnék tenni a törvény egészével kapcsolatban. Mint kiderült, számos módosító indítvány utal arra, hogy valahogy máshogy kéne csinálni a hatósági ármegállapításokat a jövőben. Van, aki az önkormányzatokat, van, aki a tárcákat, van, aki az Országgyűlést javasolja ármegállapító szervként szerepeltetni. Én azt hiszem, hogy egyik sem jó megoldás. Jó megoldás az lenne, hogyha egy egészen más ármegállapítási mechanizmust alakítanánk ki a jövőben az ilyen típusú, központi beavatkozással működő árak területén, amelyik mechanizmusban a szolgáltató, az igénybe vevő és az állam közösen játszik szerepet. Egy egyeztetési, egy konzultációs mechanizmusra volna szükség. Én fölhívom a figyelmet például arra, hogy Németországban a szénárak megállapításánál nagyon komoly területi és központi ágazati konzultációk eredményeképpen jönnek ki az úgymond hatósági árak. Nem hatóságiak, hanem ármegállapodások a hatóságok részvételével. Ez persze hosszabb nekifutást igényel, és valószínűleg – sőt bizonyosan – a normaszöveg módosítását is, tehát feltételezem, erre 1993 előtt nem kerülhet sor. Köszönöm szépen. (Kis taps.)
