GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
GADÓ GYÖRGY (SZDSZ)
GADÓ GYÖRGY (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat igen nemes célokat tűzött maga elé. Azt kell azonban mondanunk, sajnálatomra, hogy ezeket a nemes célokat igen sután próbálja elérni, igen fogyatékos módon.
Nem akarok a törvényjavaslat valamennyi részletkérdésével foglalkozni, csupán két alapvetőnek tartható cikkelyével: a másodikkal és a kilencedikkel. Ez a két cikkely tárgyalja ugyanis az életüktől megfosztottak jogutódainak nyújtandó kárpótlást.
Mielőtt ezt a problematikát közelebbről venném szemügyre, fölteszek egy, ha úgy tetszik, szónoki kérdést. Érdekli-e a halálra ítéltet, hogy kenderből vagy műszálból fonták-e a kötelet, mely véget vet az életének? Megnyugvást ad-e a meggyilkolt özvegyének az a tény, hogy fehérkesztyűs volt a kéz, mely a revolvert férje tarkójának szegezte? És fényesen ragyogott-e a fegyver, amelyből kirepült a gyilkos golyó? Vigasztalhatja-e az árvát, hogy bűntelen apja kivégzése előtt három kifogástalan okiratot is kiállítottak a készülő justizmordról? A válasz nyilvánvaló: nem és nem!
Miért tesz hát ehhez hasonló nagyságrendű részletek tekintetében, mellékes körülmények vonatkozásában különbséget a most tárgyalt törvényjavaslat meggyilkolt és meggyilkolt között? Miért korlátozza az élet elvesztéséért a hátramaradottaknak adandó kárpótlást a totalitárius állam által az állampolgárok élete ellen elkövetett bűncselekmények egy igen speciális esetére?
Természetesen vannak jogászi megfontolások. Az egyik úgy hangzik, hogy más jellegű, más minőségű, más mértékű az állam felelőssége és ebből eredő kárpótlási kötelezettsége akkor, ha a törvény ellenére, jogellenes módon megölt személyekről van szó, akiknek halálában az állam közvetlenül működött közre, és megint másféle felelősségről és ennek megfelelően másféle kárpótlásról lehet beszélni akkor, ha az állami közreműködés csak közvetett volt. Ez igen helyénvaló jogászi érvelés abban az esetben, ha e két kategóriának megfelelő értékű kárpótlást lehet nyújtani, illetőleg az első esetben nyilvánvalóan teljes kártérítést. Azonban itt felmerül a kérdés – nem én vetem fel elsőnek –, hogy elrabolt életekért eleve reménytelen törekvés kárpótlást adni, nincs az a pénz, amivel egy kioltott élet megfizethető lenne. Így hát a kárpótlás eleve csak akkor viszonylagos, csekély, inkább szimbolikus jelentőségű, még akkor is, ha akár 1 millió forintot kap a hátramaradott jogutód.
Ha pedig így áll a dolog, ha a kárpótlás eleve nem lehet arányos az okozott sérelemmel, akkor nem fölösleges jogászi aprólékoskodás-é, hogy különbséget teszünk aszerint, vajon a törvényes formák között – idézőjelbe téve azt a törvényes formát –, törvényes formák között történt-e a törvénytelenség, vagy pedig hát merőben parlagias módon. Azt hiszem, hogy itt sem lehet kétséges a válasz.
A javaslat 2. cikkelye csak a magyar bíróság törvénysértő ítélete alapján végrehajtott halálbüntetésről akar tudni, és még azokat a bírói ítélet alapján történt kivégzéseket sem veszi figyelembe, amelyek áldozatai valójában – mai jogfelfogásunk szerint – ártatlanok voltak ugyan, de akik ellen az ítélet nem volt törvénysértő, mert megfelelt az akkori törvényeknek. Rigorózusan szűkkeblű a törvényjavaslat akkor is, amikor a bűntetőeljárás során, vagy a nem halálos ítélet végrehajtása során életüket vesztett gyanúsítottak vagy elítéltek életéért csak akkor hajlandó kárpótlást adni, ha a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt.
Ez a megkötés alkalmas arra, hogy mindazok jogutódait elüsse a kárpótlástól, akiket a vizsgálat során, vagy az ítélet után súlyosan bántalmaztak ugyan, de a halál oka gyanánt valami másod- vagy harmadlagos körülményt rögzítettek az okiratokban. Márpedig tudjuk, hogy minél bűnösebbek voltak egyes hatóságok és hatósági személyek, annál jobban értettek hozzá, hogy elpalástolják bűneiket. Ugyanezért sokszor nagyon bajos lesz kimutatni az eljáró hatóság közreműködésének szándékosságát, vagyis azt, hogy a hatóság szándéka az áldozat elpusztítására irányult.
De lépjünk tovább. Eddig csak a büntetőügyek folyamán, vagy büntető ítélet folytán bekövetkezett halálesetekről volt szó. Vajon a formaságoknak úgy ahogy eleget tevő büntetőeljárások követelték-e a legtöbb halálos áldozatot a szélsőbal és főleg a szélsőjobboldali terrorisztikus rendszerek idején? A törvényjavaslat ugyanúgy figyelmen kívül hagyja az ávós sortüzek áldozatait, mint az 1944-ben a pesti Duna-parton gyilkoló nyilasok áldozatait. Holott mindkét esetben az akkori úgynevezett közhatalom emberei gyakorolták a véres erőszakot.
A törvényjavaslat szerint nem jár kárpótlás a magyar Gulag megsemmisítő táborában, Recsken kihamvasztott életekért, sem a Hortobágyra embertelen körülmények közé kitelepítettek emberéletben elszenvedett veszteségeiért, sem pedig az 1944-es halálmenetekben magyar karhatalom által nyugat felé hajszolt és legyilkolt zsidó polgári áldozatokért. Miért nem jár? Mert a sortüzeket nem bíróság rendelte el, vagy mert a recski parancsnokság nem kapta meg – ha ugyan nem kapta meg – írásban a fölötteseitől, hogy a rabokat el kell emészteni? Vagy talán azért nem jár, mert tarkólövésekről nem szokás jegyzőkönyveket felvenni és azokat tanúkkal hitelesíteni? Mit számít a gyilkosságok, a tömeggyilkosságok tényéhez képest, hogy miből volt a hóhér kötele, és hogy fényes volt-e a géppisztoly!
A mindenkori magyar kormányzat és a kormányzati szervek, hatóságok felelősségét a rendelkezéseik és közreműködésük eredményeképpen egyedileg vagy tömegesen elpusztított ártatlan életekért sommásan kell és szabad csak kimondani – és nem lehet az áldozatok és jogutódaik rovására kiskapukat nyitni, amelyeken át a hatóságok és közegeik kibújhatnak a felelősség alól. Hiszen a totalitárius rendszerek egyik fő sajátossága és legfőbb bűne épp az, hogy a bűncselekményeket az állami politika rangjára emelték, annak részeivé tették, és bűncselekményeket szerveztek úgynevezett törvényes eszközökkel, úgy, hogy végrehajtó közegeik kormányzati szándékokra hivatkozhattak.
Itt található meg az a kritérium, amelynek alapján meg lehet határozni az államnak azt a felelősségét, amiből levezethető kárpótlási kötelezettsége állampolgárai elpusztított életéért. Mert igaz ugyan, hogy százezrek vesztek el a fronton, mint katonák, és polgári lakosok tömegesen pusztultak el háborús cselekmények folytán a hátországban, ám a háború – hogy úgy mondjam – a nemzetközi jog által elismert intézmény. Így az államtól nem igényelhető kárpótlás azokért az emberéletekért, amelyek közvetlenül a háború folytán vesztek oda. És az is igaz ugyan, hogy rossz kormányzati politika több ízben súlyos veszteségeket okozott emberéletben, közvetett módon, éhezésre és rossz táplálkozásra kényszerítve az embereket, vagy a gyatra egészségügyi ellátás révén, ám a rossz politika nem bűn a szó jogi értelmében. Ezen a címen – sajnos – nem lehet összegszerű kárpótlást követelni az államtól. Amikor azonban totalitárius rezsimek törvényeikbe iktatták az állampolgári jogegyenlőség intézményes megsértését – a fasiszták faji alapon, a kommunisták osztályalapon –, amikor hatalmi politikai meggondolásokból eljárásjogi tekintetben is a törvénytelenséget tették meg törvénynek, akkor nem pusztán hibás politikát valósítottak meg, hanem a jogfosztást és a bűnt emelték az állam és a társadalom működésének alapelvévé. Kárpótlás jár tehát mindazért, ami veszteség emberéletben a totalitárius államnak ebből az alapállásából kifolyólag bekövetkezett.
Sajnálatos, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat preambuluma adós marad a kárpótlás ilyetén jogi, politikai és erkölcsi alapjainak a tisztázásával. Nem világos, és nem volt világos a kárpótlás dolgában a Kormány egész koncepciója sem. Amint ez kitűnt már abból, hogy nem az emberéletben és az állampolgárok szabadságában esett sérelmeket állította az első helyre súlyban és időrendileg, hanem a vagyoni sérelmeket. És azokat sem keletkezésük történeti sorrendjében igyekezett reparálni. Így történhetett meg, hogy a közvéleménynek újabb és újabb kárpótlási és jóvátételi jellegű jogszabályokat kellett kikövetelnie a Kormánytól. És így adódott, hogyha az Országgyűlés netalán elfogadná a most tárgyalt törvényjavaslatot változatlan formájában, akkor ismét további törvényt kellene alkotni az ezzel még mindig nem orvosolt, súlyos sérelmek reparációjára.
Nem szeretném azonban hinni, hogy így kell történnie. Nem akarom elhinni, hogy a magyar törvényhozás belenyugszik abba, hogy az államnak az állam bűnéből kioltott életekért viselendő felelőssége az előttünk fekvő javaslat 2. cikkelyében leírt egészen speciális esetre korlátozódjék. Nem merem feltételezni, hogy a törvényhozás oly alacsony erkölcsi szinten rekedne meg, amelyen jogilag és etikailag elfogadhatónak tűnik a diszkrimináció az államilag támogatott vagy megvalósított terror áldozatai között, meggyilkolt és meggyilkolt között.
A javaslat ugyanis hátrányos megkülönböztetésben részesíti a haláltáborok, a gázkamrák, a halálmenetek, a sortüzek és politikai indíttatású utcai tömeggyilkosságok, pogromok áldozatait azokkal szemben, akik száma – sorsuk minden tragikuma ellenére – messze elmarad emezekétől, vagyis azokkal szemben, akiket bírósági közreműködéssel küldtek ártatlanul a halálba.
Elfogadhatatlan és álszent a törvényjavaslat 9. cikkelye, mely azok jogutódainak kárpótlásáról szól, akik úgymond, a jogellenes szabadságelvonás idején meghaltak. Meghaltak, elhunytak. Akit Auschwitzban elgázosítottak, az nem elhunyt kérem, azt meggyilkolták! Az előterjesztő úgy tesz, mintha nem tudná: a haláltáborokban az embereket módszeresen sorvasztották és gyilkolták, mi több, már eleve a megsemmisítés szándékával hurcolták oda őket.
Nem arról van tehát szó, hogy az áldozat a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, amint a javaslat szövege mondja, hanem arról, hogy rabul ejtették, mert meg akarták gyilkolni, és ez a nagy többség esetében sikerült is. A viszonylag csekély számú kivétel esetében beszélhetünk csak szabadságelvonásról.
Az 1945 előtti munkaszolgálat során elpusztultak általában ugyancsak előre megfontolt és fajgyűlöletből szándékosan megvalósított emberirtás áldozatai. Amikor ezeket a munkaszolgálatosokat a frontra indították, nem egy helyütt a parancsnokság közölte is velük, hogy "ti pedig nem fogtok visszajönni, erről ne is álmodjatok". És a keretlegénységet felvilágosították, instruálták: "Akkor jöttök haza, ha ezeket elintéztétek!"
Sem őket, sem Auschwitz és Mauthausen halottait nem szabad megcsúfolni és kigúnyolni azzal, hogy miként a törvényjavaslat előírná, néhány hónapi szabadságvesztés fejében kárpótolnák jogutódaikat. Ezt a farizeuskodó megfontolást azzal sem lehet igazolni, hogy az ukrajnai aknamezők vagy a hitlerista halálgyárak nem magyar felségterületen működtek. Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar hatóságok, polgári és katonai hatóságok szándékos, tudatos közreműködésével jutottak ezek a halálszállítmányok arra a területre, a magyar határokon túlra, ahol sorsuk beteljesült. Ez a sors pedig előre ismeretes volt a szervezőknek, az útnak indítóknak.
Tisztelt Országgyűlés! Sorolhatnám még hoszszan, mi mindent nem tartok jónak és elfogadhatónak ebben a törvényjavaslatban. Kifogásolhatók a szabadságvesztésre elszámolható idő tételei, nem teljes a szabadságelvonás formáinak a felsorolása a 3. cikkelyben, erősen vitatható a munkaszolgálat kárpótlásra jogosító eseteinek a meghatározása. Aligha célszerűen szabja meg a javaslat az igénybejelentési határidőt. És elfogadhatatlan az, hogy a külföldről kapott kárpótlás csökkentse a magyar állammal szembeni kárpótlási igényt. Mert ahol két társtettes volt, mint 1944-ben a hitlerista állam és annak csatlósaként működő Sztójay–Szálasi-féle rezsim, ott a felelősség is kettős, a kárpótlási kötelezettség is kettős. És mivel eleve kizárt – ismétlem –, hogy életért bármely összeg kielégítő kárpótlást jelenthessen, ezért egyáltalán nem túlzott, hanem nagyon is méltányos az az igény, hogy mindkét állam jogutódja rója le a maga adósságát az áldozatok jogutódaival szemben.
Mindezek azonban, bármennyire fontosak is, alárendelt jelentőségű részletkérdések az alapvető problémához mérten. Ahhoz ugyanis, hogy ez a javaslat indokolatlanul a minimálisra szűkíti a magyar állam közreműködésével jogellenesen kioltott emberéletek miatti állami felelősséget. Olyannyira, hogy szinte halottgyalázó módon figyelmen kívül hagyja a meggyilkoltak túlnyomó többségét.
Amilyen késve került a Parlament elé ez a törvényjavaslat, annyira rossz. Az Országgyűlés sajnálatosképpen mégis alkalmasnak tartotta az általános vitára. Ezzel a megítéléssel ugyan magam nem értenék egyet, de ha már mégis sor került erre a vitára, akkor nem tehetem meg, hogy ki ne mondjam: a javaslat lényegi változtatások nélküli elfogadása több mint méltánytalan, egyenesen erkölcstelen lenne. A totalitárius rezsimek által halálba küldöttekért és közöttük a szám szerint legnépesebb csoportért, a hitleristák és magyar cinkosaik által elkövetett népirtás áldozataiért adandó erkölcsi és jelképes anyagi kárpótlás nem halasztható tovább, nem odázható el újabb, nem tudom hányadik kárpótlási törvényjavaslatra.
Ezt az ügyet ezzel a törvényjavaslattal, illetőleg ezzel a törvényhozási aktussal kell végképpen és megnyugtatóan rendezni, ez pedig csak abban az esetben lehetséges, ha ez a törvényjavaslat igen mélyreható és lényegi átdolgozásra kerül. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
