HORVÁTH BÉLA (MDF)
HORVÁTH BÉLA (MDF)
HORVÁTH BÉLA (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az MDF vezette Kormány újabb kárpótlási törvényjavaslatot terjesztett be a tisztelt Ház elé. És ha megnézzük, a törvényjavaslatnak a címe is már önmagában borzongató, úgy szól, hogy Az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlása. Tehát ezekről a személyekről szól.
Úgy érzem, mikor erről a törvényjavaslatról szólok, akkor egy gyászbeszédet kell tartani, hisz temetésen vagyunk: demokráciánk temeti az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek terrorját és igazságtalanságait, temetjük a politikai gyilkosságnak még a gondolatát is, temetjük a politikai okból történő bebörtönözésnek a lehetőségét. S temetjük a temetetleneket, a XX. század második felének magyar abszurditását, mikor már a temetés is egyfajta igazságtétel.
A földrögök, amik a kommunizmus koporsóján koppannak, mind-mind egy félbehagyott, félbetört, megalázott, korán véget vetett magyar életet testesítenek meg. S úgy gondolom, hogy e törvényjavaslat elfogadása után ezek a földrögök egy nagy hegyként fognak ránehezedni egy letűnt eszmeiség sírjára. És a képviselői irodaház mellett álló Marx és Engels is szemlesütve nézi, tűnődik el azon, hogy utópiájából hogyan vált ilyen véres valóság. Bár ahogy ma reggel néztük a reggeli adást, a Nap TV-t, egyes fiatal marxisták egy kézlegyintéssel intézik el az elmúlt évtizedeket.
Tisztelt Elnök Úr! Egy ügyrendi javaslattal szeretnék élni ön felé. Javaslom, hogy a politikai okokból életüket vesztettek és szabadságuktól jogtalanul megfosztottakról szóló törvényjavaslat végső szövegének elfogadása után, a végszavazás után a tisztelt Ház egyperces néma vigyázzállással emlékezzen meg érintett honfitársainkról. S kérem az elnök urat, hogy a házbizottságban megfelelő időben ezt a javaslatomat képviselje.
Tisztelt Ház! A miniszteri expozé és a frakció-vezérszónokok felszólalása után én most a törvényjavaslat kapcsán egy olyan társadalmi csoportról szeretnék röviden szólni, amelyről az eddigiekben nem esett szó, nevezetesen az egyházakról, mert az egyházak, a felekezetek, a lelkészek, az apácák és a szerzetesek üldözéséről is beszélni kell. Módosító indítványommal is éppen az ő kárpótlásukat teszem teljessé.
Mikor is kezdődött hajtóvadászatuk és miért? 1946. június 4-én Rajk László belügyminiszter rendeleti úton feloszlatta a Magyar Cserkészszövetséget és a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületét, a KALOT-ot. Egy-két héten belül további, mintegy 1500 társadalmi egyesületet és egyházi ifjúsági szervezetet szüntetett meg. Rákosi Mátyás '48 januárjában bejelentette, hogy pártja az év végéig le fog számolni a klerikális reakcióval, és '48 júniusában az Országgyűlés elfogadta a 33. törvénycikket az egyházi iskolák államosításáról. 6500 egyházi iskola került állami tulajdonba. És elérkezünk 1950-hez, a borzalmak hajnalához, amikor 1950 nyarán több hullámban Rákosiék drasztikusan, az ÁVH irányításával internálták előbb a határsávból, majd máshonnan is a szerzeteseket és apácákat, Rákosi cinikus szavai szerint "a külföld kérésére".
Napjainkban egyre többen kérdezik meg a barna vagy éppen fehér ruhás szerzetesekről, hogy kik is ők és vajon miért üldözte a kommunista rendszer őket. A szerzetesrendek a második világháború utáni újjáépítésből tisztességesen kivették a részüket, '45 őszétől minden iskolában folytatták a tanítást. Mint már említettem, '48-ban a katolikus egyház térdrekényszerítésének első lépése az iskolák államosítása volt. A hajdani piarista diák, Ortutay Gyula miniszterként egykori tanárával, a piarista Sík Sándorral is szembekerült, ám a hatalom mámorában készségesen eljátszotta a ráosztott szerepet, és felszámolta a szerzetesi iskolákat, a magyar kultúra fellegvárait. A tanítórendek munka nélkül maradtak, az iskolákból kitiltották őket.
A diktatúra részéről a szerzetesrendek 1950 nyarán történt felszámolása ennek a lépésnek a folytatása volt, mérhetetlen károkat okozva az egész magyar nemzetnek. A szerzetesrendek felszámolása, az elhurcolás durvaságai, az embertelenség, a fizikai megsemmisítés teljesen indokolatlan volt. Nem értelmezhető másként, mint a megfélemlítés eszközeként. S mint a levéltárak kutatói tudják – többnyire csak ők –, az elmúlt rendszer nem válogatott a módszerekben. Ám a közvélemény, az azóta felnőtt generáció szinte semmit sem tud az életüktől és szabadságuktól politikai okokból megfosztott egyházi személyekről. Csak néhány nevet említek felvillanásképpen, az idősebb emberek még emlékeznek rájuk, az ifjabbak majd a történelemkönyvből fogják megismerni életpályájukat: Mindszenty József bíboros, Ravasz László református püspök, Ordas püspök, Endrédy Vendel zirci apát, Mécs László papköltő és még nagyon sokan mások. S a perek sokaságai: a Mindszenty-per, Grősz József kalocsai érsek pere, a gyöngyösi és hatvani ferences szerzetesek perei. S ne feledkezzünk el 1951. május 15-éről, amikor az Országgyűlés elfogadta az 1951. évi I. törvényt, az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról.
Utólag föltehetjük a kérdést, mi volt az üldözés oka. E tragédiából nem kívánok most tragikomédiát csinálni, de néhány mondatot szeretnék felolvasni a Magyar Dolgozók Pártja kiadványából, amelynek az a címe, hogy "Útmutató a falusi és városi haladó fokú szemináriumok hallgatói részére – Harc az egyházi reakció ellen". Ez az anyag 1950. május 29-étől június 5-éig terjedő hétre vonatkozik. Csak érdekességképpen egy-egy mondat: "Az egyházi reakció dühödten támadja pártunkat. Az egyház igyekszik akadályozni a párt munkáját azzal, hogy gyűléseinkkel egyidőben rendez litániákat, körmeneteket, búcsújárásokat." Nem kívánok további ugyanilyen humoros mondatokat fölolvasni, el tudják képzelni, mi szerepel ebben a fontos kis útmutatóban.
Mindezek alapján világos, hogy ezért vannak az egyházaknak mártírjaik, de nemcsak az 50-es évek elejéről. Az 1956-os forradalom utáni megtorlási időszak áldozatai között ott vannak az egyházi személyek is. Erről részletesen olvashatunk Szántó Konrád ferences szerzetes friss munkájában, ami "A meggyilkolt katolikus papok kálváriája" címmel jelent meg a közelmúltban. Majd a 60-as évek elején a Kádár-rendszer ismét egyházüldözésbe kezdett napi politikai megfontolásból. De még 1971-ben is szigorított börtönbe vetettek papírót – értesülhettünk a legfelsőbb bíróság közelmúltban meghozott felmentő határozatából.
Tisztelt Ház! A Kormány által beterjesztett törvényjavaslat az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottaknak kíván kárpótlást nyújtani. És mikor az áldozatokra gondolunk, akkor nem titkolhatjuk el a főbűnösök neveit. Nem azért, hogy emléküket megőrizzük, s tudom azt, hogy némelyük nevének kiejtése még ma is sok idős emberben ijedséget okoz, de múltunk megismerése, történelmünk tisztázása ezt megköveteli. Belügyminiszter-neveket fogok felsorolni: Rajk László, Kádár János, Gerő Ernő, Piros László, Münnich Ferenc, Biszku Béla, Papp János, Benkei András – nem folytatom.
Múltunkat lezártuk, a kommunizmus sírgödrét betemettük, kezdjünk új életet! Ám az újjáépítés kapcsán – kicsit eltávolodva e törvényjavaslattól – egy dologra szeretném felhívni a figyelmet. A közvéleményben, az önkormányzati testületekben nagy viták folynak az elmúlt rendszerhez kötődő szobrok sorsáról, némelyiknek esetleg további fennmaradásáról. Erről most nem kívánok vitát nyitni, csak felhívom a társadalom figyelmét arra, hogy az üldözött magyar egyházi személyeknek, mártíroknak is méltó mementókat kell felállítani köztereinken, utcáinkon, szerte az országban és itt a fővárosban is. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
