RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Dr. Szigethy István és Gadó György képviselőtársaim, sőt mások is már lényegében elmondták részint azokat a konkrét témákat, amelyeket én is mondandó voltam, vannak azonban még mindig megmagyarázhatatlan vagy magyarázatra igényt tartó részletek. Így elsősorban egy elvi kérdés: nevezetesen, hogy mint tudjuk, minden törvénynek megvan a maga filozófiája. Ennek a törvénynek is kell, hogy legyen valamilyen alapelve, amelyre támaszkodik. Mi lenne az? Vajon a károsultak kárpótlása, igényeinek messzemenő figyelembevétele, avagy az igazságnak megfelelő rendezés az Alkotmány alapján? Ha így volna, akkor nagyon nagy bajban lennénk, ugyanis ezt a jogos igényt közel sem valósítja meg a törvény, hiszen a preambulumból teljesen hiányzik az a fajta bocsánatkérés, amelyet még Dénes János képviselőtársunk szájából is hallhattunk az imént. Hiányzik ez a térdet-fejet hajtás a különféle diktatúrák áldozatai előtt, és hiányzik a valódi kártérítés mind erkölcsi, mind jogi, mind anyagi szempontból. Erről részletesen beszélt egyébként Gadó György képviselőtársam, sőt, Szigethy István is, hiszen itt olyan diszkrimináció történik, amely a különböző károsultak között különbséget tesz – holott alapelvünk kellene hogy legyen: élet és élet, halott és halott között nem szabad különbséget tenni.
Sajnos, az igazságnak, az alkotmányosságnak sem felel meg ez a törvény. 1991. december 21-én ugyanis az Alkotmánybíróság hozott egy határozatot, amely megjelent a Magyar Közlönyben. Jó, hogy akkor valamennyien igen elfoglaltak voltunk – lévén a költségvetési vita a Ház asztalán –, de azért nem kerülhette volna el figyelmünket. S ha a képviselők figyelmét tán el is kerülte volna, a törvény-előkészítő és a törvénybeterjesztő figyelmét semmiképpen sem lett volna szabad elkerülnie.
Ebben az alkotmánybírósági határozatban megtaláljuk azt, hogy a büntetőeljárások során ha mellékbüntetésként kiszabták már a tulajdonelkobzást, és valamilyen módon – óvással vagy perújrafelvétellel – ezeknek a köztörvényeseknek az ügye újra napirendre kerül, és felmentik őket, akkor a mellékbüntetésként kiszabott elkobzás megtérítendő, teljes mértékben. Részletesen mondja ezt az Alkotmánybíróság szabálya, határozata, hogy értékarányosan és csakis bírói úton lehet megtéríteni ezeket a károkat. Ha már természetben nem lehet megvalósítani, akkor annak megfelelően, mindenféle mérlegelés nélkül kell kártéríteni és nem kárpótolni a jogtalanul elítéltek mellékbüntetését.
Na most, kérdem én, hogy akkor a politikai ügyekben jogtalanul elítélteket súlyosabb helyzetbe kell hoznunk ezzel a jelen törvénnyel, mint amilyen helyzetben egy köztörvényes van, akit sikkasztással vagy gyilkossággal gyanusítottak, és valamilyen módon fölmentettek – például bizonyítékok hiányában? Akkor annak vissza kell adni mindenét, míg a jogfosztott, politikai perekben elítélteknek vagy pedig per nélkül elhurcoltaknak, a Recsken vagy a deportálásban megölt, meggyilkolt embereknek nem kell megtéríteni a vagyoni kárukat? Lehetséges ez?
Milyen filozófiája van ennek a törvénynek? – kérdem újra. És azt hiszem, megtaláltam a magyarázatot.
A törvény előkészítője, hölgyeim és uraim, az Igazságügyi Minisztérium, azon belül többek között Kecskés László államtitkár-helyettes volt. Nem akarom én őt bántani, de a műveit megtaláltam a Parlament könyvtárában. Az állam kárfelelősségéről szólnak ezek a művek, amelyek 1987-ben a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál, illetve, bocsánat: a Kossuth Könyvkiadónál és 1988-ban a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál jelentek meg. Ezekben megtalálhatjuk a hivatkozást Visinszkijre, akinek köztudomásúlag az volt az álláspontja, hogy – megpróbálom Visinszkijt idézni, nem biztos, hogy sikerülni fog – lehet, hogy jogtalanul ítéltünk el egyeseket, de ha már elítéltük őket, most már potenciálisan az ellenségeink lettek, tehát nem szabad megengednünk, hogyha valamilyen módon rehabilitáljuk őket, hogy visszakapják a vagyonukat, mert akkor erőre kaphatnak, és felléphetnek ellenünk.
Kecskés Lászlótól szeretnék idézni néhány mondatot az 1988-ban – nem az 50-es években! – megjelent művéből – 320. oldal, szó szerint: "A burzsoá világ agresszív politikai impulzusainak természetes és okszerű következménye volt, hogy a szovjet jog az államot erős szuverenitási, közhatalmi piedesztálra állította, és ennek megfelelően abszolút immunitási ideológiával övezte. A nagy honvédő háború sikerei és a hidegháborús hangulatban is következetesen véghez vitt újjáépítés eseményei által ékesített elvek érthetően történetileg túlhúzódóan is hatottak, és jelentősen befolyásolják a jelenkori gondolkodást – jogi gondolkodást – is. Témánk vonatkozásában ez annyit jelent, hogy az ideológiai–eszmei szférákkal érintkező immunitási elemek erősen beágyazottak, és emiatt az állami kárfelelősség kiépítése csak vontatottan alakulhatott."
Hát, vontatottan alakul ma is, az a véleményem… (Derültség a bal oldalról.) …, de még idéznék ebből a könyvből két részletet. Az egyik így hangzik: 272. oldal… (Az Elnök a mikrofongomb segítségével megszakítja a beszédet, nem tudja folytatni.)
