RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ) (A technikusok felé fordulva:) Működik? Elnök úr, hadd mondjam meg, hogy én nem személynek adresszálom ezt – egyáltalán nem így gondoltam –, én a törvényelőkészítőnek adresszálom: ez az Igazságügyi Minisztérium, amelynek illetékes államtitkárának megjelent, nyomtatásban megjelent művéről van szó, amely itt, a parlamenti könyvtárban megszerezhető volt, tehát nem valami zárolt iratanyag, hanem hozzáférhető mű. Úgy érzem, ez fejezi ki annak a törvénynek a filozófiáját, amelyről most nekünk határoznunk kell.
Engedje meg, hogy két rövid részletet felolvassak. Az egyik így kezdődik – nemcsak a szovjet jogról:
"A magyar szocialista kezdeteket az állami felelősség szűkítésére és az állami immunitás szélesítésére való törekvés jellemezte. Ezt a jelenséget a mindennapok szintjén az államosítások körül kibontakozott közhangulat és az államapparátus alkalmazottjait érintő egzisztenciális problémák messzemenően indokolták."
Azt hiszem, tudjuk, miről van szó.
Még egy rövid idézet: ez a 322. oldal. Általánosabb érvénnyel is olyan módszer alakult ki, hogy a bíróságok nem közvetlenül a károkozással járó tevékenységet, hanem a mögötte levő szervnek, szervezetnek a jellegét vizsgálták elsőként. Tehát, bocsánat, hogy világos legyen, nem azt, hogy milyen bűnt követett el netán, hanem milyen szerv vizsgálta. Ugye, ha olyan szerv vizsgálta, akkor másként kell kezelni ezt a dolgot. Az állami szerv, illetve szervezet funkciós karakterének meghatározása vált előkérdéssé, és aztán már szinte automatikusan ehhez igazodott a kár-konzekvenciájú magatartás megítélése.
Úgy érzem, hogy ez a filozófia tükröződik a jelen előterjesztésben is. Nevezetesen, hogy meg lehessen tenni, hogy egy köztörvényest előtérbe helyezzenek egy olyan 56-os forradalmár és szabadságharcossal szemben, vagy netán a nyilas uralom üldözöttjével szemben, ez számomra megérthetetlen, sőt meg kell mondanom – nem ide tartozik, de ezzel kapcsolatos –, hogy én beterjesztettem egy kérdést, amely holnap a Ház asztalán van az igazságügy-miniszter úrhoz intézve, amelyben elmondom, fölvetem azt a kérdést, hogy a minisztérium, úgy hírlik, bekérette a bíróságoktól – ez már önmagában elég, a bíróságoktól bekérette – a volt politikai foglyok, volt politikai elitéltek ügyeire – kártérítési ügyeire – vonatkozó akták egy részét.
Hát kérem szépen, itt úgy tűnik, mintha arra törekedne a Kormány, hogy minél minimálisabb állami kárfelelősség lépjen előtérbe. Ez pedig elfogadhatatlan.
Tartalmilag is szeretnék néhány szót szólni.
Említettem, hogy élet és élet között nem tehetünk különbséget. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet bizonyos halottakat egymillió forinttal revanzsálni, ha egyáltalán lehet – erről majd szólni fogok –, másrészt nem lehet elmenni egy szó nélkül azon halottak, nem is halottak, meggyilkoltak mellett, akiket – mondjuk – csak deportáltak, vagy csak a Dunába lőttek itt a Parlament közelében.
Hölgyeim, Uraim! Ennek az erkölcsi felelősségét senki, egyetlen képviselő nem veheti magára.
És ugyanígy el kell mondanom azt, hogy a jogutódok között sem lehet különbséget tenni. Márpedig ez a törvénytervezet, amely elébünk került, azt tartalmazza, hogy egyes esetekben az özvegyen túl a gyermek vagy akár a szülő is örököljön, ellentétben minden bírói gyakorlattal és a polgári jog szabályaival szemben, másrészt bizonyos ügyekben csak az özvegy – a túlélő özvegy – örököljön, de azt is beszűkítették oly módon, hogy az illetőnek együtt kellett élnie már a károkozás idején is az üdözöttel, és halálakor is együtt kellett, hogy éljen vele, márpedig tudjuk, hogy Magyarországon – sajnos – minden harmadik házasság válással végződik, nem beszélve arról, hogy például a deportálások után egyedül maradtak az emberek, ott nem lehet beszélni arról, hogy az özvegy együtt élt vele, a férjével, mondjuk, a háborús időkben. Tehát nem lehet semmilyen különbséget tenni.
Ugyanígy elmondható ez a vagyoni kárpótlásról, amelyről tulajdonképpen már szóltam. Összeférhetetlen az Alkotmánybíróság határozatával, s ha a miniszterelnök úr tudomásul vette az Alkotmánybíróság határozatát egy más ügyben, nevezetesen a rádió- és tv- alelnökök kinevezésének a kérdésében, akkor számomra rendkívül meglepő az, hogy egy olyan törvénytervezet van a Ház asztalán, amely teljesen ellentétes a Magyar Közlönyben éppen nemrég, december 21-én megjelent alkotmánybírósági határozattal. Ennek a semmibevétele, ez inkább diktatórikus módszereket mutat vagy valamiféle furcsa feledékenységet – remélem, utóbbiról van szó –, ami megengedhetetlen. Nyilván időközben a költségvetési vita elvette a figyelmünket, hogy ilyen diszkrimináció megtörténhessék.
Néhány kérdésről még szeretnék beszélni, nem sok lesz.
Az egyik maga – lehetne a részletes vitában is elmondani, de azért már most jelezni szeretném, hiszen a bizottságok foglalkozni fognak ezzel – a jelen törvénytervezetben szó van arról, hogy aki már korábban kapott valamilyen kártérítést magyar vagy külföldi kormánytól, az beleszámít, annak az összege beleszámít ebbe a kártérítésbe, kárpótlásba. Hát kérem szépen, ez nyilván utal arra, hogy a nácizmus üldözöttei kaptak a Német Szövetségi Köztársaságtól 1960 és 1971 között bizonyos jóvátételt.
Itt azonban először is egy furcsa dolgot tisztázni kéne. Én körülbelül fél évvel ezelőtt az első kárpótlás kapcsán elmondtam itt a Házban részletesen, hogy milyen aggodalmak vannak az emberekben, hogy ez rosszul lett elszámolva. Nem adták oda a kárvallottaknak. Nem tudni, hogy kik használták föl, és milyen zsebekbe kerültek ezek az összegek. Azonkívül nem úgy határozták meg a Német Szövetségi Köztársasággal a megállapodást, mint egy demokratikus nyugati állam, például Ausztria vagy Görögország más elvek alapján részesült akár személyi jóvátételben is, mint Magyarország. Ez érthető volt akkor természetesen. Ennek a kérdésnek az újrafelvetése mindenképpen aktuális lett volna, és tisztázása azoknak az összegeknek, amelyek nem kerültek – mint ismétlem – a kárvallottak kezébe.
Ez az egyik dolog.
Andrásfalvy miniszter úr akkor azt mondta, hogy ezek az iratok le vannak zárolva, de őneki módja lett volna arra, vagy másnak, hogy egy bizottságot rendeljenek ki, és vizsgálják ki ezeket az iratokat, mielőtt a Ház asztalára kerül ez a második törvény vagy akár a következő, úgynevezett második kárpótlási törvény. Ez – sajnos – tudtommal nem történt meg, és ez nagyon helytelen dolog.
El kell mondanom azt is, hogy nem azért adta a nyugatnémet – akkor még nyugatnémet – kormány, a Német Szövetségi Köztársaság a jóvátételt, amiről ez a törvény vagy akár a következő szól. Ugyanis a Németországban végzett munkáért, tragédiákért vagy ott elvett anyagi javak kártérítéseképpen adták a jóvátételt, nem pedig a sajnálatosan Magyarországon letétbe helyezett avagy elvett tulajdonért vagy itt történt személyi sérelmekért.
Még arról szeretnék szólni befejezésképpen, hogy ez a törvénytervezet tartalmaz egy táblázatot, amely megmondja, hogy, mondjuk, egy 70 éves ember hány hónapig élhet még, esetleg egy 30 éves valamivel tovább. Egy szép táblázat van, amely véleményem szerint teljesen embertelen és alkalmazhatatlan élőkre vonatkozólag.
Egyáltalán, hogy lehet beszélni arról, hogy emberéletért pénzt adnak?! Már az emberek között járva állandóan tapasztalom, hogy kétségbe vonják azt a tényt, amit ez a törvénytervezet mond, hogy egymilliót fizetnek bizonyos emberéletekért. Zimányi Tibor képviselőtársam azt nyilatkozta a minap a Magyar Hírlapban, hogy aki jobbat tud, az nyújtson be egy jobb törvénytervezetet, mert igaz, hogy ez a törvénytervezet rossz – olyan, amilyen –, de ennél jobbat ő nem tud elképzelni. Kérem szépen, amellett, hogy a Szabad Demokraták Szövetségén belül Szigethy István doktor vezetésével megpróbálunk egy olyan módosító csomagot benyújtani, amely megpróbálja jobbá tenni ezt a törvénytervezetet, amellett megpróbálok egy jobb variációt is benyújtani. Elmondanám az alapelveit.
Véleményem szerint elképzelhetetlen dolog az, hogy emberéletért pénzt fizessenek. Függetlenül attól, hogy a Kormány vagy egyáltalán a magyar állam milyen pénzekkel rendelkezik. Ellenben ha valakit megöltek Auschwitzban, vagy megöltek Recsken, vagy '56 után kivégeztek, az még dolgozhatott volna a családjáért, fenntarthatta volna a hozzátartozóit, segíthette volna őket. Kérem, azt a táblázatot lehetne használni mégis, de nem az élőkre vonatkozóan, hanem a meggyilkoltakra vonatkozóan, hogy annyi hónapot vagy annyi évet, amennyit az illető még élhetett volna a fennálló becslések szerint, annak megfelelően az ő munkadíjával honorálja valamilyen módon a magyar állam, a magyar Kormány azt a családot, a közvetlen hozzátartozókat, akiket megilletne valamilyen jóvátétel. És föltétlenül szükség van egy erkölcsi főhajtásra azokkal szemben, akik bizony olyan sokat szenvedtek. Itt a túlélőkre gondolok, de gondolok az özvegyekre, és gondolok, bizony nem szabad elfeledkezni egyetlen esetben sem, a még élő szülőkre, ha élnek – sajnos nagyon ritka az ilyen eset –, vagy az árvákra, olyan árvákra, akik már a súlyos kárvallás előtt születtek meg, tehát akik maguk is megszenvedték a kárvallott politikai üldözött szenvedéseit. Hiszen jól tudjuk, hogy gyakran a családot is elhurcolták, a gyerekeket is, és ha nem hurcolták el, akkor nagyon jól tudjuk, hogy mennyire megsínylették az édesapa vagy esetleg az édesanya hiányát.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
