MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter:
MÁDL FERENC, DR. tárca nélküli miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Kormány nevében nagy jelentőségű ügyben és rendkívüli helyzetben kértem szót. A dunai vízlépcső ügyéről van szó.
Mint már többször elhangzott e gótikus ház falai között, a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer ügye nagy tehertétele az országnak, a környezetnek, a gazdaságnak, a politikai közhangulatnak és a politikai intézményrendszernek egyaránt. Mielőbb megoldást kellene találni. Az ökológiai katasztrófával fenyegetett térség népeinek érdeke mindannyiunk érdeke. A dolgok alkotmányos rendje szerint, ha döntő fordulat előtt áll a Duna ügye, a Kormánynak természetesen az Országgyűléssel egyetértésben kell cselekednie.
Ennek előkészítése jegyében ma ismertetni szeretném az elmúlt hetek, napok eseményeit s a kialakult helyzetet. A teljes körű áttekintéshez felvillantanám a vízlépcsőrendszer múltjának néhány fontos mozzanatát. Holnap a Kormány a szakmailag illetékes bizottságokkal konzultál a kialakult helyzetben követendő, követhető stratégiáról, majd a döntésének meghozatalakor ismét önökhöz fordul, hogy felelős véleményt és felhatalmazást nyerjen a cselekvésre.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy majd három évtizedes ügyről van szó, az elmúlt rendszer súlyos örökségének egyik legterhesebb problémájáról.
A dunai vízlépcsőrendszer gondolata még az ötvenes évek elejéről származik, és csak úgy, mint akkor, még ma is komor terhe a két nép egyébként sokszínű, jó kapcsolatainak. Igazi megoldást kell találni, hogy az elmúlt 40 év problémái ne akadályozzák tovább a Duna menti népek természetes egymás mellett élését és baráti együttműködését.
1977-ben a Magyar Népköztársaság – ahogy akkor hívták – Kormánya szerződést kötött a Csehszlovák Szocialista Köztársasággal a dunai vízlépcsők megvalósítására. A tervek két erőművet, a bősit és a nagymarosit és csúcsrajáratással történő energiatermelést irányoztak elő. Ehhez egy, körülbelül 60 négyzetkilométer területű tározó tartozna Dunakiliti térségében és innen 25 kilométer hosszúságban mesterséges csatornába terelnék a Duna vizét.
A grandiózus építkezéshez készült előzetes dokumentációk megfelelnek az uralkodó rendszer nagyberuházási gyakorlatának.
A költségeket jelentősen alábecsülték, a terv nem tárta fel a megvalósítás számos nehézségét és következményeit. Az építkezés közben derültek ki a hiányosságok, olyan stádiumban, amikor – legalábbis látszat szerint – kényszerűen már csak a folytatásra volt mód, jelentős feladat- és költségnövekedés mellett. Így például a szerződés megkötését követően az anyagi források szűkössége és az építőipari kapacitáshiány – meg az elmaradt szovjet segítség, amire ígéret volt – a szerződés közös akarattal történő módosításához vezetett. 1983-ban öt évvel kellett halasztani a vízlépcsőrendszer befejezésének időpontját.
A tervezési hiányosságok sorában a legsúlyosabb probléma a térség ökológiai, környezeti értékei kockázatának feltáratlansága volt. Ma már a tíz-tizenöt éve még csak prognosztizált káros hatások némelyike vizsgálatokkal egyértelműen bizonyított, adatokkal alátámasztott. Az ivóvízellátás feltételeinek vitathatatlan romlása a legsúlyosabb az előre jelzett károsodások közül. Az érintett Duna-szakasz térségében találhatók ugyanis mind Magyarország, mind Szlovákia legjelentősebb ivóvízbázisai. Ráadásul az itteni kutak az egyedülálló természetes szűrőfolyamatok, az úgynevezett parti szűrés révén kezelésre alig szoruló ivóvizet szolgáltatnak. Magyaroszág jelenlegi ivóvíztermelésének csaknek 45%-a – hangsúlyozom, csaknem 45%-a! – ebből a térségből származik, és a vizsgálatok szerint legalább 3 millió köbméter/nap kapacitású tartalék vízkészletet rejt magában a Duna kavics-hordalékágya. Ez távlatilag 5 millió ember ellátására elegendő.
A bősi vízlépcső üzembehelyezésével ezek az értékek veszélybe kerülnek és jórészt pótolhatatlanul elvesznek, csakúgy mint a Szigetköz és a Csallóköz egyedülálló életvilága, a csodálatos szépségű táj. A dunakiliti tározás hatására bizonyítottan fokozódó eutrofizáció pedig a Duna vízminőségének romlására, a folyó öntisztító képességének csökkenéséhez vezet, és ez még a Budapest alatti szakaszokat is érintheti.
A fenyegető baj döntően felelős forrása az említett vízkészletek fölött elhelyezkedő 60 négyzetkilométeres duzzasztó-tározó tó, illetve az abban lelassuló óriási szennyezett víztömeg. Ebből a tó fenekére kiülepedik sok száz kilométerről összehordott kommunális és ipari szenny, sok káros biológiai és kémiai elem. Ez néhány év alatt – szakértők és tudományos vélemény szerint – az egész alatta lévő vízkészletet, milliók ivóvizét veszélyezteti. Ez az igazi veszély.
Megjegyzendő, a mondott káros hatásokat nemcsak a magyar szakemberek vizsgálatai támasztják alá; az 1990-es szlovák ökológiai értékelés eredménye hasonló megállapításokat tartalmaz.
Az építés korszakában a tervezést és a megvalósítást titok övezte. A közvéleménytől és a szakértők széles táborától megvonták a véleményalkotás lehetőségét, az erőműrendszer megvalósítása ellen szólókat elhallgattatták. A vízlépcsőrendszer építésének korszaka azonban éppen a szemléletváltozás korszaka is volt. Világszerte végbement a környezeti és más, pénzben ki nem fejezhető javak felértékelődése, ezzel párhuzamosan csökkent az alacsony energiahatékonyságú, nyersanyagpazarló termelési eljárások presztizse. Ennek a megváltozott értéksorrendnek a szószólóivá váltak a hazai és külföldi szakemberek és a fejlett országok ökológiai mozgalmaihoz hasonlóan a magyarországi Duna-mozgalmak is. Engedve a szakértők tiltakozásának, a növekvő elégedetlenségnek, Németh Miklós kormánya 1989 elején felülvizsgálatot rendelt el, majd a visszafordíthatatlan lépések megelőzésére 1989. május 13-án felfüggesztette a nagymarosi építkezést, hogy csak a vitatott kérdések tisztázása után szülessen végső döntés. Szeretném hangsúlyozni, hogy az építkezések felfüggesztése nemcsak elkerülhetetlen, de a nemzetközi joggal is összhangban álló lépés volt. Ennek alátámasztására számos érv elmondható, én csak a legfontosabbra utalok.
Az egyik: a magar fél ökológiai szükséghelyzetben cselekedett. Ez azért zárja ki a felfüggesztést elrendelő kormányzati intézkedések jogellenességét, mert ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az ország lényegbevágó érdekeit megóvják. Alaptételként rögzíthető, hogy a szerződés teljesítése olyan elviselhetetlen ökológiai következményekkel járt volna, amelyek nem vállalhatók. Így a lehetetlenre való kötelezés tilalmának nemzetközi jogi elve önmagában is elegendő ok volt a szerződés teljesítésének felfüggesztéséhez.
A rendszerváltás, -változás után az új Kormány programjában a dunai vízlépcsőrendszert elhibázott beruházásnak ítélte, befejezését és üzembehelyezését elutasította. A Kormány az Országgyűlés tavalyi áprilisi határozatának megfelelően az 1977. évi államközi szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetéséről folytatandó tárgyalásokkal, azok vezetésével bízott meg. A megszüntetés következményeinek rendezéséről az Országgyűlés határozatában lefektetett értéksorrend szerint új szerződés kötésének javaslatával is élhettünk a tárgyalópartnereinknél. A kormányközi tárgyalások 1991 áprilisában kezdődtek. A tárgyalások során a magyar álláspont kiindulásául az szolgált, hogy a dunai vízlépcsők ügye szakmai-tudományos kérdés. Elmondtuk partnereinknek, hogy a kezdetektől a pártállamra jellemző döntési mechanizmus szerint, szakmai, társadalmi kontroll nélkül folyt a dunai vízlépcsőrendszer tervezése és építése. Csak a politikai változások korszakában vált világossá a magyar társadalom előtt a környezet értéke, a vízlépcsők működésével járó sokféle kockázat elviselhetetlenül nagy valószínűsége. Az ezt részletező szakmai anyagokat átadtuk partnereinknek, egyúttal javaslatokat tettünk az energetikai kérdések megoldására, tudniillik magyar építésű gázturbinás erőművekkel a szükséges energia pótlására, és természetesen készségünket fejeztük ki a helyreállítással, az árvíz elleni védekezéssel és a hajózással összefüggő problémák közös megoldására.
A cseh és a szlovák fél, bár az ökológiai, környezeti értékek védelmét hangsúlyozta a tárgyalás során, elzárkózott az építkezések felfüggesztésének gondolatától, az egyébként általa is kívánatosnak tartott felülvizsgálat időtartamára.
Figyelemmel az Országgyűlés három illetékes bizottságának Josef Vavrousek cseh és szlovák környezetvédelmi miniszter meghallgatásáról kiadott állásfoglalására és a parlamentek környezetvédelmi bizottságainak közös nyilatkozatára, a magyar tárgyalódelegáció 1991. december 2-án tartott budapesti találkozóra új javaslatokat dolgozott ki. Az új javaslatok értelmében lehetőség nyílnék a korábban kezdeményezett kétoldalú bizottság nemzetközi, többek között az európai közösségek által javasolt szakértőkkel történő kibővítésére, amit a cseh és szlovák fél is szorgalmaz. A december 2-ai találkozón sikerült kidolgozni a szakmai bizottság mandátumára és feladatára vonatkozó közös tervezetet. Ennek mandátuma kiterjedne bármilyen változat ökológiai és más hatásainak vizsgálatára. Az elgondolás lényege az volt, hogy minden ismeret összegezése után, körülbelül ez év június, július hó folyamán a háromoldalú bizottság ajánlásainak figyelembevételével döntene a két kormány a közösen vállalható megoldásról.
Természetszerűleg következett viszont ebből, hogy kértük: a vizsgálat befejezéséig a cseh és szlovák fél ne hozzon olyan döntést, és ne végezzen olyan munkálatokat, amelyek a Duna elterelésével járó egyoldalú megoldásra irányulnak. Tehát a magyar tárgyaló delegáció a korábbiakkal ellentétben nem általában kérte a cseh és szlovák területen folytatott, a vízlépcső befejezésére irányuló munkálatok leállítását. Indítványunk csak azokra a munkákra vonatkozott, amelyek még az 1977. évi államközi szerződéssel sem összeegyeztethetők.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a cseh és szlovák delegáció e természetes feltételt nem hajlandó teljesíteni, nem hajlandó elfogadni, a tárgyalások megszakadását elkerülendő a magyar tárgyaló delegáció további tíz napot ajánlott föl szempontjaink megfontolására. Jan Carnogurski, a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke – ő vezeti a cseh és szlovák kormánydelegációt – ezután 1991. december 18-án írott levelében hangsúlyozta, hogy a cseh és szlovák fél számára csak olyan megoldás fogadható el, ami a bősi vízlépcső üzembehelyezésével számol, és ennek érdekében továbbra is folytatja a vízlépcsőrendszer kivitelezési munkálatait.
Ez a közös tervtől eltérő, egyoldalú, a Duna elterelését is célzó, azt magában foglaló építési tevékenységre is vonatkozik. Emiatt 1991. december 19-én Antall József miniszterelnök levélben fordult Marian Calfa cseh és szlovák kormányfőhöz, és ismételten kérte az említett ésszerű kérés elfogadását. A levélben azt is el kellett természetesen mondani, hogy amennyiben a cseh és szlovák fél nem állítja le a bősi vízlépcső üzembehelyezésére irányuló, egyoldalú megoldásokkal járó munkálatokat, a Magyar Köztársaság Kormánya kénytelen lesz áttekinteni a tárgyalások megszakadásának következményeit, különös tekintettel az 1977. évi államközi szerződések sorsára.
Marian Calfa cseh és szlovák miniszterelnök február 4-én válaszolt. Levele szerint kormánya olyan határozatot fogadott el 1991 decemberében, amelynek alapján – bár helyesli a szakértői bizottság munkáinak megindítását – a bősi vízierőmű üzembehelyezése egyoldalú megoldással, ha kell, a Duna önhatalmú elterelésével a Cseh és Szlovák Köztársaság területén történik meg. Mindez azt jelenti, hogy nem lehet kétségünk az északi határainknál megkezdett építkezés céljairól, és szembe kell néznünk annak következményeivel.
Az egyoldalú befejezés gondolata nem újkeletű. Már az Adamec-kormány is foglalkozott vele 1989 őszén. A mostani tervről és megindult munkálatokról a sajtó az úgynevezett C-változat néven adott hírt, míg a hivatalos jelentések többnyire ideiglenes megoldásról szólnak. Eszerint a dunakiliti tározó magyar részének elhagyásával a Dunát cseh és szlovák területen elterelve helyeznék üzembe a bősi erőművet.
A magyar Kormány álláspontja szerint a C-változat ellentétes a szuverenitás és a területi integritás tiszteletben tartásának elvével, amely a nemzetközi jog feltétlen kötelező szabálya. A Duna Pozsonyt elhagyva nemzetközi határfolyóvá válik, tehát részben magyar, részben csehszlovák főhatalom alá kerül. Ebből következik, hogy a közös határfolyó sorsáról csak a két állam egyetértésével lehet dönteni. A C-változat ellentétes az államhatárok sérthetetlenségének elvével. A Duna elterelése ugyanis a közös szakaszról csehszlovák területre vinné át a hajózás főútvonalát, amely jelenleg a párizsi szerződés, közvetve a trianoni békeszerződés előírásai szerint a két állam határát képezi.
Az egyoldalú intézkedések megvalósulása esetén azonban alapvetően megváltozna a határ jellege. Egyrészt elkerülne Magyarország területéről a hajózási útvonal – ez a békeszerződés fogalmi meghatározása –, másrészt a másodpercenkénti 1800 köbméter átlagos vízhozam helyébe a jelenlegi folyammederbe ennek töredéke kerülne.
A cseh és szlovák hivatalos közlések ideiglenes megoldásról szólnak, amelyre – úgymond – azért kerülne sor, hogy az 1977. évi államközi szerződés céljai megvalósuljanak. Ha a magyar fél a szerintük járható útra térne, az ideiglenes intézkedést megszüntetnék, és az eredeti szerződésben leírt módon helyeznék üzembe az erőművet. Ezt az érvelést cáfolja, hogy törvényes ellenintézkedésre akkor kerülhet sor, ha a szerződő felek egyike megsértette a szerződés rendelkezéseit; és ez az, amit a csehszlovák fél a magyar magatartásról mond.
Amint azonban az előbb már mondtam: a magyar Országgyűlés és a Kormány jogszerűen járt el akkor, amikor felfüggesztette a vízlépcső befejezésére irányuló építkezéseket. A helyzet azonban az, hogy a csehszlovák félnek még akkor sem lenne joga a Duna elterelésére, ha a magyar fél korábban valóban jogszerűtlenül járt volna el. A nemzetközi kötelező szokásjog értelmében ugyanis nem minden jogsértés ad lehetőséget ellenintézkedésre. Az ellenintézkedés semmiképpen sem állhat a nemzetközi jog kötelező normájának megsértéséből. A szuverenitás és a területi integritás tiszteletben tartásának kötelezettsége – mint utaltam rá – kötelező nemzetközi jogi norma. Végül az ellenintézkedés nem járhat aránytalanul súlyosabb következményekkel, mint a feltételezett jogsértés. Nyilvánvaló, hogy egy közös vállalkozásról szóló szerződés nem teljesítéséhez viszonyítva egy nemzetközi folyó elterelése lényegesen súlyosabb cselekvésnek minősül.
Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr!
A Kormány 1992. február 6-i ülésén áttekintette a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerről folytatott nemzetközi tárgyalások helyzetét. Úgy ítélte meg, hogy a cseh és szlovák fél utóbbi időben tett egyoldalú és jogsértő lépései, valamint a cseh és szlovák miniszterelnök levelében foglaltak az 1977. évi államközi szerződés megsértését jelentik, és megkérdőjelezik annak hatályát is. Ez a magyar felet az 1977. évi államközi szerződés felmondásának kényszerhelyzetébe hozza.
Miközben az utolsó lehetőségig remélnünk kell a cseh és szlovák barátaink felelős együttműködését – ezt hangsúlyozni kell –, kényszerhelyzetünkben a szükséges döntést a jövő generációk létfeltételeinek megóvásáért nekünk is vállalnunk kell. E végből kerül sor holnap – mint említettem – a Kormány és a három illetékes bizottság tárgyalására, majd a kormányzati döntés előkészítésére, aminek véleményezését és jóváhagyását a Kormány természetesen az Országgyűléstől kérni fogja.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselők!
Elnézést kérek, hogy viszonylag hosszan használtam a szót, de az ügy jelentőségére tekintettel úgy gondolom, ez elkerülhetetlen volt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
