TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Elérkezett a végéhez vagy már majdnem a végéhez a Munka Törvénykönyvéről benyújtott törvénytervezet vitája.
Az elsők között lehettem, akik az általános vitában részt vettek, és sommásan negatív ítéletet alkottam erről a törvényről akkor, részletesen végiglépkedve a törvény egyes fejezetein, és elmondva, hogy tulajdonképpen milyen kifogásaim vannak ellene.
Úgy gondolom azonban, hogy ez nem volt elég. Az azóta eltelt idő ugyanis – közben sok minden történt itt a Házban, és hosszú idő telt el – úgy gondolom, hogy kihűtötte az érveinket, kihűtötte azt a hevületet, amellyel annak idején ennek a tövénynek a kritikáját végeztük, és ezért úgy gondolom, hogy befejezésül egy rövid sommázatot adni arról, hogy mi a kifogásunk ez ellen a törvény ellen, nem alaptalan.
Nem kívánok részletes és mindenre kiterjedő kritikát mondani még egyszer, hiszen ezt elmondtam. Úgy gondolom, vagy úgy gondoljuk a szabaddemokraták frakciójában, hogy ez a törvény túlságosan sokat markol, a munka világának túlságosan nagy területét igyekszik szabályozni, egyszersmind keveset fog, mert az egyes szabályozási területeken a magára vállalt feladatot nem oldja meg.
Nem kívánok végigmenni a törvényen, a mintegy 213 paragrafusból álló törvényen. Az első 70 paragrafussal szeretnék röviden foglalkozni, hogy szemléltessem kifogásaimat.
Úgy gondolom, hogy a törvényről mindenekelőtt le kellene választani azokat a részeket, amelyek a legkevésbé megoldottak. Maga a törvény is lehetőséget kínál erre, amennyiben a köztisztviselők jogállását és a közalkalmazottak jogállását külön törvényben kívánja szabályozni.
Azt javaslom tisztelettel, hogy – miután úgyis külön törvény szól a sztrájkról, egy már jóval korábban elfogadott törvény – tekintsük úgy, hogy ennek a munka világa szabályozásnak része az a törvény is, de mint önálló törvény és mint önálló törvény, ez is átdolgozásra és újragondolásra szorul.
Nem akarok egy másik törvényt belekeverni ebbe a vitába, de mégis fel kell hívnom a figyelmet rá, hogy az úgynevezett taxisblokád arra hívta fel a figyelmünket, hogy úgy zajlanak vagy úgy mehetnek végbe Magyarországon sztrájkok, hogy közben a sztrájkolók nem tartoznak olyan szakszervezethez, amelyben megbíznak, amelyet meg tudnak bízni a nevükben való tárgyalással, és utána a tárgyalás eredményét betartsák. De egy közelmúltban lezajlott általános sztrájk a fordítottjára is felhívta a figyelmünket, arra ugyanis, hogy egy szakszervezet bürokráciája különböző – részben méltányolható, részben nem méltányolható – megfontolásokból sztrájkot hirdet anélkül, hogy ezt a sztrájkot istenigazából megbeszélte volna a saját tagságával, illetve hogy a saját tagságának a határozatán alapulna, és ennek az eredményeit láthattuk azokban a számokban kifejeződni, amelyeket erről a sztrájkról kaptunk.
Úgy gondolom, hogy még legalább két másik részt le kellene választani az első hetven paragrafusban erről a törvényről azok mellett, amiket spontán módon maga a jogalkotó is elhagyott. Ilyen rész a szakszervezetekre vonatkozó szabályozás.
A Munka Törvénykönyve egyik fejezete azzal a címmel kezdődik, hogy "A szakszervezetek". Azt gondolhatnánk a cím elolvastán, hogy hát itt most megtudjuk, hogy mi a szakszervezet, hogyan kell működnie, milyen szervezeti felépítése van, mi várható el tőle, hogyan kell belépni, mik a tagsági, tagi viszony feltételei, és így tovább, és így tovább. Ezzel szemben valami egész mást kapunk, a fejezet – némi zavarossággal – azt mondja el, hogy a szakszervezeteknek milyen jogaik vannak a munkahelyen. Úgy gondolom azonban, hogy ez a bizonytalanság nem teszi feleslegessé a szakszervezetekről szóló törvényt, és utalnia kellene ennek a törvénynek – ahogyan utal rá, hogy a közszolgálati munkaviszonyokat külön szabályozza, és más munkaviszonyokat külön szabályoz –, utalnia kellene rá, hogy külön törvényben kell szabályozni a szakszervezetek ügyét, és sürgősen egy ilyen jellegű törvény megalkotásába kellene belefogni.
Ugyanezt mondhatom az Érdekegyeztető Tanácsról is. Az Érdekegyeztető Tanácsról írottak voltaképpen a jelenlegi törvénytervezetnek a legsemmitmondóbb részét jelentik, bizonyos deklarációkat tartalmaznak, hogy a munkaügyi miniszternek különböző rendelkezései meghozatalában az Érdekegyeztető Tanács egyetértésével kell eljárnia. De az égvilágon semmi sincs arról írva, hogy mi történik akkor, ha ez az egyetértés nincsen meg, nincsenek szankciók, az illető feltételek hiányához fűzve vagy hiányában való cselekvéshez fűzve, egyáltalán az egész fejezet jámbor óhajt fejez ki, és valószínűleg csak azért ilyen hosszú, mert az az egy vagy két paragrafus, amiben tényleges tartalom van, túlságosan kevésnek tűnt a törvény alkotói számára.
Mégis a legtöbb kifogás ebben az első 70 paragrafusban az üzemi tanácskozások intézményét illetheti. Az üzemi tanácskozások intézményét pedig kiváltképpen nagy kíváncsisággal vártuk, ennek a szabályozását kiváltképpen nagy kíváncsisággal vártuk, hiszen ez nagyon régóta nem lévő új, mondhatni majdnem új intézményt vezet be a magyar munkaintézménynek a körébe. Ez, nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy nem sikerült a Munka Törvénykönyve tervezetében ennek az intézménynek a megfogalmazása.
Először is, mindjárt ott kezdődik, hogy nem tudjuk, hogy kinek szól ez a törvény. Amikor azt mondja törvény, hogy üzemi tanácsot kell választani? Tessék megmondani nekem, hogy kihez szól ez a mondat. Kihez szól ez a mondat? Senkihez. Senkihez.
Nincs megmondva például, hogy hogyan kell eljárni abban az esetben, hogy ha olyan helyen választanak üzemi tanácsot, ahol üzemi tanács még nem működött. Nota bene! Most az első menetben minden üzem ilyen lesz, tehát azért ezt mégiscsak szabályozni kellene.
Nyilvánvaló, hogy az üzemben dolgozók kollektívájának kellene valamilyen jogi keretet kapnia, például üzemi gyűlés formájában, hogy ez az üzemi gyűlés választhassa meg azt a választási bizottságot, amelyiket aztán meg lehet nevezni, feladatokat lehet neki adni, és felelőssé lehet tenni a feladatok végrehajtásáért. De már azt se tudjuk például, hogy ezt az üzemi gyűlést össze kell-e hívni vagy sem, és ha össze kell hívni: ki az, aki összehívja, miután még nincsen üzemi tanács. Feltehetően a munkáltatónak kellene összehívnia, a munkáltatónak kellene ezt a kötelességet a nyakába varrni. De ezek a dolgok mind homályban maradnak, pedig most még csak egy icipici részletét látjuk az üzemi tanács-választás problémájának.
Egy második dolog, hogy pusztán mennyiségi paramétereket szab meg a törvény az üzemi tanács felállításához, minőségieket nem. Ebből az következik, hogy minden egyes üzemben üzemi tanácsot kell választani. Én fölteszem a kérdést, hogy vajon miért kell, mondjuk, közüzemeknél üzemi tanácsot választani, és hogy vajon ott nem más módon kellene-e megoldani ezt a kérdést? Vagy, vannak olyan országok, ahol a munkajog az üzemi tanács választását, illetve az üzemi tanács létét olyan értelemben is korlátozza, hogy ahol az üzemi tanács veszélyeztetheti az illető vállalatnak vagy vállalkozásnak, vagy üzemnek az eredeti célját, ott vagy nem választanak, tehát nem létesítenek üzemi tanácsot, vagy pedig a hatáskörét korlátozzák olyan módon, hogy ne veszélyeztethesse ezt a célt. Ezek az úgynevezett ideológiai típusú üzemek, mondjuk, egy újságnak a szerkesztősége, amelyik egy bizonyos politikai tendenciát képvisel, és közben egy üzemi tanács a maga eszközeivel megnehezítheti vagy akár lehetetlenné is teheti, hogy a szerkesztőség ezt a célt megvalósítsa. Ezekre a kérdésekre még csak rá se érez ez a törvénytervezet, nemhogy a problémákat megoldaná.
De ugyanígy föltehetjük a kérdést: hogy ez a "kell" szó, hogy üzemi tanácsot kell választani, ez pontosan mit jelent? És ha nem választanak? Van ugyan valamiféle konzekvencia: ha ennyi meg ennyi idő alatt nem választanak, akkor ennek meg ennek kellene történnie, de nincs világosan kimondva, hogy kikényszeríthető-e az üzemi tanács választása vagy nem kényszeríthető ki. És ha nem kényszeríthető ki, akkor emögött pontosan milyen elképzelés vagy milyen szándék húzódik meg?
Egy következő probléma. Vállalataink – kiváltképpen a nagyobb vállalataink – igen jelentős mennyiségű szellemi foglalkozásút alkalmaznak. Az üzemi tanácsok választása nem különbözteti meg a szellemi foglalkozásúak és a fizikai foglalkozásúak csoportját. Erősen vélelmezhető, hogy az együtt tartott választásban azok a személyiségek fognak kiemelkedni, akik inkább műveltek, jó beszédkészségűek, és ennek következtében mind a két csoport képviseletét az üzemi tanácsban feltehetően az egyik csoportból – vagy valószínűleg nagyobb arányban az egyik csoportból – oda kerülő személyek fogják ellátni. Nincs megadva a lehetőség az illető üzemnek, hogy maga eldöntse, például a be nem vezetett, itt legalábbis be nem vezetett üzemi gyűlésen maga eldönthesse, hogy külön akarja-e a kétféle szociológiai csoportot szavaztatni és üzemi tanácstagot választatni velük, vagy pedig tudomásul veszi, vagy beletörődik az együtt való választásba.
Azután gondoljunk csak arra, hogy milyen óriási munkaerő-forgalom zajlik ma Magyarországon az iparvállalatokban. Erősen vélelmezhető, hogy egy nagy vállalatnál, ahol mondjuk 8 tagú vagy 9 tagú üzemi tanács van, az üzemi tanács tagjainak egy része viszonylag hamar ki fog cserélődni, nem tudja kitölteni a teljes ciklust, hanem egy vagy másfél éven belül három vagy négy tagja az üzemi tanácsnak kilép a vállalattól.
Mi történik akkor? Semmilyen kádencia nincsen ebben a törvényben arra nézve, hogy ebben az esetben minek kell történnie. Elég magától értetődő egyébként az eljárás.
Kétféle eljárás van. Az egyik eljárás az, hogy póttagokat választanak például úgy, hogy a listán a megválasztott üzemitanács-tagok után következőkből egy bizonyos mennyiséget – mondjuk, például minden második üzemitanács-tag után egy póttagot – választanak, aki automatikusan elfoglalja a távozók helyét. Ezzel nem kell mindig újra és újra üzemitanács-választást tartani csak azért, mert magas egy vállalatnak a munkaerő-forgalmi mutatója.
Ez a kérdés sincsen megoldva a törvényjavaslatban.
Nézetem szerint kevés az a védelem, amit a törvényjavaslat nyújtani igyekszik az üzemi tanács tagjainak. A szakszervezeti funkcionáriusokra vonatkozó védelmet adja. Én ennél sokkal erősebb védelmet adnék. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy – éppen mert nagyon kiélezett és nehéz szociológiai helyzetben jönnek létre az üzemi tanácsok, és mert igen erős presszió alatt lesznek – nagyon erős védelemre szorulnak az üzemitanács-tagok. Ezért javaslom, hogy azt a módszert válasszuk, amit, mondjuk, például a német munkajog választ: az üzemi tanács tagjai ciklusuk teljes idejére elbocsátási tilalom alá esnek – tehát csak magának az üzemi tanácsnak a hozzájárulásával lehet nekik felmondani –, és még ez után is egy esztendeig ugyanilyen védettséget élveznek; akik pedig csak jelöltek voltak a választáson, de nem választották meg őket – és ide sorolnám azokat, akiket póttagként megválasztottak –, azok fél éven keresztül ugyanilyen védelemben részesülnek, hogy utólag semmiféle pressziónak, retorziónak ne lehessenek kitéve, vagy legalábbis ennek a veszélye és ennek az élessége csökkenhessen.
Meg kell állapítanom, hogy túlságosan magasnak tartom a jelölési cenzust, tehát azt, hogy hány támogatóra van szüksége egy-egy jelöltnek az üzemitanács-választáson. Úgy gondolom, ezt a cenzust is érdemes volna lejjebb szállítani.
Még egy problémám van. Úgy gondolom, egy kicsit túl nagy szakszervezeti befolyást biztosít ez a tövényjavaslat az üzemi tanácsok működésében, már ott, hogy az üzemi tanácsok megszületésénél, a bábáskodásnál a szakszervezeteknek bizonyos előjogokat és kezdeményezési lehetőségeket biztosít. Én úgy gondolom, hogy az üzemi tanács a szakszervezetektől független – bár természetesen azokkal funkciójában, feladataiban összefüggő és bizonyos munkamegosztást megvalósító – szervezet, és ennek következtében ezt a függetlenséget demonstrálni kell az üzemi tanács működési feltételeiben is. Így például, az üzemi tanács tagjai természetesen lehetnek szakszervezeti tagok – de nem mint szakszervezeti tagok, hanem mint olyasvalakik, akiket az üzemi tanács választásán beválasztottak ebbe a tanácsba.
Az előbb hiányoltam az üzemi gyűlés intézményének meglétét – mint bizonyos értelemben az üzemi tanács működésének a hátterét, de nemcsak hátterét, hanem fórumát is ugyanakkor, hiszen az éves beszámolókat, amelyeket az üzemi tanácsnak a saját munkájáról tartania kell, ilyen üzemi gyűléseken lehet elképzelni.
Egy másik intézményt is hiányolhatunk: valakit, aki a vezető állásúak, illetve azoknak az alkalmazottaknak az érdekeit képviseli, akik egyébként munkáltatói jog gyakorlásával vannak megbízva. Ezek, tudniillik, a tulajdonossal vagy a tulajdonos képviselőivel szemben ugyanolyan függésben vannak, ugyanolyan helyzetben vannak, mint más munkavállalók, jogos volna tehát, hogy egy bizonyos lészám fölött, tehát amikor az ilyen típusú foglalkoztatottak egy bizonyos létszám-kategóriát elérnek, választhassanak maguknak valamilyen szóvivőt, aki voltaképpen azt a fajta érdekvédelmi funkciót tölti be az ő számukra, mint amit az üzemi tanács vagy az üzemi megbízott a többi munkavállaló számára.
Logikátlanságok is vannak ebben a törvényben. Így például az egyik paragrafus egyik változata megengedi az üzemi megállapodások kötését, és ez az egyetlen hely, ahol ez fölbukkan, holott, ha történetesen a tisztelt Ház ezt a változatát fogadja el az üzemitanács-szabályozásnak – amit egyébként remélek –, akkor utána zsákutca van, mert az üzemi megállapodásról többé egyetlen árva szó nincsen a törvényben: ki köti, kik kötik, milyen feltételek mellett, mi a hatálya ennek az üzemi megállapodásnak? – és így tovább, és így tovább. Erről szó sincsen a törvényben.
Végül, vagy ha talán még nem is végül, azt mondom, az üzemi tanács problémájának a legkevésbé megoldott része – pedig úgy érzem, eddig is alapos kifogásokat soroltam fel – a jogosítványok kérdése. Kérem szépen: szegényes, elnagyolt, összecsapott és – elnézést kérek a készítőktől – ijedt munka a jogosítványok felsorolása, illetőleg a jogosítványok megadása. Voltaképpen abban merülnek ki a jogosítványok, hogy fontos kérdésekben a munkáltató döntéseiről tájékoztatni köteles az üzemi tanácsot, és csak ha az üzemi tanács ezt a tájékoztatást megkapta, és véleményt mondott, akkor válik hatályossá ez a döntés.
Kérem szépen, ilyen módon a munkáltató bármit dönthet és bármit végrehajthat – csak éppen tájékoztat és meghallgat. Tudom, hogy a tájékoztatásnak és a meghallgatásnak van hatása, de az esetek nagy többségében ez a hatás kevés. És hogy az üzemi tanács eredeti funkcióját betölthesse, hogy a munkavállalói érdekeket képviselje, és adott esetben kikényszerítse az üzemi tanácson keresztül, annak ez a fajta jogosítványrendszer nem felel meg.
Csak megjegyzem, hogy a fejlettebb ipari országokban, ahol üzemi tanácsok működnek, az üzemi tanács jogosítványai között mindenekelőtt ott van a jogszabályoknak, a munkavállalók érdekeit védő jogszabályoknak, megállapodásoknak, megállapodások megvalósulásának az ellenőrzése – mindenféleképpen oda tartozik –, azután, bizonyos döntésekben való jog és az üzem működési feltételeinek kialakításában egy olyan együttdöntési jog, hogy amennyiben az üzemi tanács nem egyezik bele, nem ért egyet a munkáltatóval, akkor nem léphetnek hatályba az illető intézkedések. Érdemes volna ezek közül néhányat felsorolni. Így például: az üzemi rend, az üzemi rendtartás megállapításában, a büntetések és a szankciók elveiben, a napi munkaidő felosztásában, illetve a szabadságnapok megállapításában, a teljesítménykövetelmények elveinek, a prémiumfeltételeknek a kitűzésében, illetve az elvek megállapításában, a teljesítménymérés eszközeinek és módszereinek a bevezetésében; aztán a bérezési rendszerben, a pótlékokban, a jutalmazás elveiben – hogy csak néhányat említsek –, bizony, igen erőteljes jogosítványai vannak az üzemi tanácsoknak.
Különösen fontosak – és a jelen helyzetben megfontolandók – az üzemi tanács személyi ügyekben való jogosítványai. Például megint a német munkajogra hivatkozom: gyakorlatilag felvenni, áthelyezni, minősíteni, másfajta besorolásba helyezni, elbocsátani csak úgy lehet, hogy az üzemi tanács megtárgyalja és egyetértését nyilvánítja. És hogyha nem nyilvánítja egyetértését, akkor a munkáltatónak kell jogorvoslatért folyamodnia, hogyha döntését keresztül akarja vinni.
Ez az intézmény igen árnyalt és sokféle módon kell, hogy kapcsolódjon az üzemek mindennapi működéséhez. Erre voltaképpen csak azok a paragrafusok nyitnak módot, amelyek ilyesfajta megállapításokat tesznek, hogy az üzemi tanács a munkarendjét maga állapítja meg. Hogy például tart-e panasznapokat, amikor összegyűjti a munkavállalók különböző problémáit, és ezt továbbítja a munkáltatóhoz, hogy a munkáltató ebben az esetben köteles meghallgatni és köteles írásban válaszolni, reagálni ezekre a dolgokra, ezek nem fognak megvalósulni, mivel nincsenek szabályozva, és a jelenlegi erőviszonyok – vállalaton, üzemen belüli erőviszonyok – nagyon kevéssé teszik valószínűvé, hogy ilyen intézmények működőképesek tudjanak lenni.
Végül megjegyzem, hogy a munkáltató, bocsánat, a munkaadó és az üzemi tanács rendszeres kapcsolata nincsen világosan rögzítve. Rendszeresnek kell a kapcsolatnak lenni. Például havonta kell tanácskozniuk egymással, információt cserélniük egymással, és így tovább.
Sajnos, sajnos már 24 percet elhasználtam, és villámgyorsan be is fejezem a mondókámat azzal, hogy ugyanebből az intézményből másik 20 percre való problémát is föl tudtam volna gyűjteni, és itt van, ha tovább akarnám olvasni a papíromat, megtehetném.
Egy konklúziót szeretnék levonni ebből a dologból: ezt az üzemi tanácsra vonatkozó szabályozást gyökeresen, alaposan újra kell írni ahhoz, hogy ez felvegye azt a formát, amelyet elfogadhatónak tartunk. Én azonban úgy gondolom, itt egy csapdában vagyok, vagy csapdában vagyunk mi ellenzékiek, mert nem dolgunk egy törvényszöveget töviről hegyire megalkotni, hanem az a dolgunk, hogy a meglévő törvényszöveget koncepcionálisan bíráljuk, és ahol a Vénusz arcán az apró pörsenéseket látjuk, ott a kozmetikumokkal nekiláthassunk. Itt bizony egyáltalán nem erről van szó.
Annyit tudok kérni, ajánlani a kormánypártoknak, hogy amennyit lehet még az utolsó pillanatban, válasszunk le erről a törvényről, amivel nem tudunk most hirtelenjében mit kezdeni, az Érdekegyeztető Tanács problémáját, a szakszervezet problémáját, koncentráljunk három vagy négy alapvető intézményre, és annak próbáljuk megoldani a csínját-bínját, és utána egy következő lépésben azt, ami továbbra is természetesen nagyon sürgős, a szakszervezetek kérdését, a sztrájk kérdését, az Érdekegyeztető Tanács kérdését, és így tovább, és így tovább.
Ezzel csak megismételtem azt, amit annak idején az általános vita elején mondtam. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
