SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ)
SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ)
SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ebben az általános vitában először októberben jelentkeztem felszólalásra. Hozzávetőlegesen ugyanazt szerettem volna elmondani akkor is, amit most. Kicsit bánom, hogy később került erre sor, hiszen eléggé fontos kérdésről fogok beszélni. Annyiban azonban nem bánom, hogy azóta statisztikai számok is állnak a rendelkezésemre, amelyek teljes mértékben alátámasztják azokat az előrejelzéseket, amelyeket így októberben még nem tudtam volna elmondani.
Csak egy kérdéssel kívánok foglalkozni – amellyel egyébként már tavasszal és a költségvetési vitában is foglalkoztam: a munkaügyi bíróságok helyzetével, azzal a kérdéssel, hogy ez a mostani törvényjavaslat egyáltalában állami kényszerrel kikényszeríthető-e vagy sem.
Nem akármiről van szó. A jogi szaknyelvben lex imperfectának nevezik azokat a törvényeket, amelyeket nem lehet kikényszeríteni, nincs szankciójuk.
Valamikor a hatvanas években, a kabaré kedvenc témája volt a bukósisakok kötelező elrendelése, amely nagyon szépen meg volt indokolva, ki volt dolgozva jogilag, volt hozzá szabálysértési szankció is – csak egy hibája volt: nem volt bukósisak. A jelenlegi törvénynél, sokkal tragikusabb helyzetben, teljesen hasonló probléma van.
A törvény az állami kikényszeríthetőséget úgy próbálja elérni, hogy valamennyi munkaügyi jogvitát az eddigi munkaügyi döntőbizottságoktól a munkaügyi bíróságokhoz kívánja átirányítani – csak nincsenek ilyen munkaügyi bíróságok, és nem is lesznek.
Óriási a felelősség, mert ha a Parlament úgy számolja fel egyik napról a másikra a döntőbizottságokat, hogy azoknak nincs meg a megfelelő pótlásuk, akkor a munkavállalók milliói gyakorlatilag jogvédelem nélkül maradhatnak. Ezt a kérdést tavasszal egy kisebb körű hatáskörbővítésnél már felvetettem. Akkor az 1990-es és 89-es statisztikák egybevetéséből próbáltam előre jelezni azt, hogy a munkaügyi bírák már azon a teljesítőképesség-határon voltak, amelyet az Igazságügyi Minisztérium évi 250–300 ügyben prognosztizált.
Azóta, a tavaszi törvénymódosítással, megszűntek az önkormányzatok mellett működő közös döntőbizottságok, és a munkaügyi bíróságok tragikus helyzetbe kerültek. Hadd olvassam fel ebben a körben az egyik legilletékesebbnek, dr. Breznai Tibornak, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnökének egyik nyilatkozatát, annak egy részét, ami a legfontosabb: "1989-ben az országban öt és félezer döntőbizottság működött, és ezek 45–50 ezer ügyben jártak el. Az eseteknek mintegy harmada kerül tovább a bíróságokra. Ezekből az adatokból kiindulva tehát, a munkánk az idén legalább a háromszorosára emelkedik majd, mégpedig úgy, hogy a létszámunk, felszereltségünk változatlan marad."
Hadd mondjak néhány statisztikát! Amióta megkapták az önkormányzati döntőbizottságoktól az ügyeket a munkaügyi bíróságok, az ügyforgalmuk ugrásszerűen megnövekedett. 1991. augusztus végén 11 788 folyamatban lévő ügyük volt. Ez a szám december végére 13 414-re emelkedett. A különbség: négy hónap alatt 13,8%, amit ha kivetítek 12 hónapra, 41,4% – és ez csak a tavaszi hatáskörbővítés következménye.
Meg szeretném jegyezni, hogy nem egyszerűen ügyszámokról van szó. Az eddigi döntőbizottsági eljárásokban túlnyomó részben a döntőbizottságok folytatták le a bizonyítási eljárásokat, ők hallgatták meg a tanúkat, túlnyomó részben.
Egy ilyen döntőbizottsági tárgyalás néha napokig eltartott, és ezt a munkaügyi bíróság másodfokon egy-két óra alatt befejezte. Ha ezeket a tanúkat a munkaügyi döntőbizottságok helyett egyszerre a munkaügyi bíróságok fogják meghallgatni, csak ez az egy tény olyan terhet jelent, amely egyszerűen kivitelezhetetlen.
Van anyagi vonzata is. A költségvetési vitában megkérdeztem az alkotmányügyi bizottságban, hogy a tavalyi hatáskörbővítéshez, akár a Munka Törvénykönyve tervezett módosításával kapcsolatos hatáskörbővítéshez mit fog kapni az igazságügyi tárca. Kiderült, hogy semmit.
A költségvetési törvény indokolásából az tűnt ki, hogy az előre nem prognosztizálható, és éppen ezért nem is számoltak rá semmiféle újabb anyagi fedezetet.
Óriási a gond. Ezek az eljárások nemcsak a bíróságoknál jelentenek többletterhet, hanem munkaügyi bíróság egy megyében egy helyen van, általában megyeszékhelyen. Olyan nagyságú megyéknél, mint például Borsod-Abaúj-Zemplén vagy Bács-Kiskun, akár 100–150 kilométert kell utazni egy döntőbizottsági tárgyalásra, hogyha a tanúkat a központban hallgatják meg. Az utazási költségek ugrásszerűen ismét emelkednek. Ezeket a költségeket a költségvetésnek kéne fedezni. De nincs rá pénz. És még folytathatnám ezeket a gondokat.
A munkaügyi bíróságok tehát már csődben vannak. Ahhoz, hogy a halmozódó restanciájukat csak a tavaszi hatáskörbővítés miatt tudják teljesíteni, számításom szerint a jelenlegi 75 főről legalább 31 fővel kellene megnövelni a létszámukat, és itt még mindig ott vagyunk, hogy a tavaszi bővítést kellene ellátniuk. Ebben nincs benn a mostani törvényjavaslat.
Ebben a helyzetben a következtetés teljesen egyértelmű. Ha a Kormány előterjesztése szerint az Országgyűlés a döntőbizottságokat egyik napról a másikra felszámolja, abban az esetben halmozódó restanciával kell számolnunk. Ez a restancia 1990-ben még viszonylag elfogadható volt. A legkiélezettebb ügyekben: a felmondási ügyekben, kártérítési ügyekben, az akkor még létező, tehát a mostani törvénnyel megszüntetendő fegyelmi ügyekben több mint 90 %-ban a munkaügyi bíróságok hat hónapon belül az ügyeket befejezték. Ez is nagyon sok. Ha valaki munka nélkül van, ha valaki érzi, hogy jogsérelem érte, ezt az időt is nehezen fogja elviselni. Ha azonban ez a munkateher-bővítés a munkaügyi bíróságoknál lecsapódik, akkor ezeket a pereket években lehet csak számolni. Erre egyébként Ugrin Emese tegnap már utalt, amellyel én teljesen egyetértek, csak ő számokkal ezt nem tudta alátámasztani.
Ebben a helyzetben az Igazságügyi Minisztériummal, néhány szakszervezeti vezetővel, munkaügyi bírákkal tárgyaltam, és nem tudtunk jobbat kitalálni, mint ha a döntőbizottságokat mindenképpen meg kívánja szüntetni a Kormány ezzel a törvényjavaslattal, és a Parlament ezt valószínű, meg fogja szavazni. Ugrin Emese tegnap beszélt arról, hogy esetleg még ideiglenesen lehetne a döntőbizottságokat megtartani, amíg valami új jogorvoslati fórum ki nem alakul, tehát hogyha a munkaügyi bíróságok ezt a terhet megkapnák, akkor egy megoldás van tűzoltó munkaként, amely nagyon rossz megoldás, de megoldás, szemben a Kormány előterjesztése szerinti teljes csőddel. Ezt a megoldást próbáltam a módosítási indítványomban legalábbis a lényegében beterjeszteni, amelyik csak egy módot talál arra, hogy ebből az egészen kilátástalan helyzetből ki lehessen valahogy lábolni. Ez pedig az, hogy a munkaügyi bíróságoknak a jelenlegi rendszerét radikálisan meg kell reformálni több szinten. A hatáskörüket lényegesen csökkenteni kell. Olyan ügyköröket, amelyek nem kimondottan a munkaviszonnyal kapcsolatosak, el kell irányítani máshová. Így például a közigazgatási bíróságokhoz el lehetne irányítani a társadalombiztosítási pereket, amelyek mintegy 40 %-át teszik ki a munkaügyi bíróságok ügyforgalmának. Meg lehetne oldani azt, hogy a szövetkezeti perek, szemben a hó elején meghozott, január elején meghozott szövetkezeti törvénnyel, mégse a munkaügyi bíróságnál kössenek ki, hanem kerüljenek civil bírósághoz. Végezetül meg lehetne oldani valamilyen formában azt, hogy munkaügyi tanácsok ne csak egy helyen működjenek a megyékben, hanem telepítsük szét ezt az illetékességet, és akár valamennyi helyi bíróságnál, akár erre kijelölt helyi bíróságoknál kijelölt munkaügyi tanácsok, tehát szakértelemmel rendelkező munkaügyi tanácsok járjanak el. Ez részben megoldaná azt a problémát is, hogy a költségvetést terhelő horribilis utazási költség lényegesen csökkenne, hiszen közelebbi városokban kellene utazniuk a tanúknak. Meg kell jegyeznem zárójelben, hogy eddig ezek a tanúk átmentek esetleg a szomszéd szobába a munkaügyi döntőbizottság tárgyalójába. Tehát ilyen útiköltség föl sem merült.
Ez a koncepció kivitelezhető, azonban további törvények módosítását, különösen a bírósági törvénynek a módosítását is igényli, amelyre természetesen az én módosító indítványom már nem terjedhetett ki. Egy átfogó, koncepciózusan kidolgozott módosítási csomagot igényelne meg több törvénynél, és természetesen nagyon fontos szervezési munkát igényel, hiszen meg kellene szervezni ezeket a helyi bíróságokhoz telepített munkaügyi tanácsokat. De más megoldás nincs.
Abban az esetben, hogyha a döntőbizottságok úgy szűnnének meg, ahogy a Munkaügyi Minisztérium által megszerkesztett előterjesztés, kormány-előterjesztés tartalmazza, akkor Magyarországon egyszerűen megszűnne a munkaügyi jogvédelem. Abban az esetben, hogyha két-három év múlva kapnának a munkaügyi bíróságok korlátozott teljesítőképessége miatt ítéletet az emberek, akkor nem mennének bírósághoz, és értelmetlenné válna az egész munkajogi jogalkotás.
Ezért feltétlenül kérem azt, hogy a Kormány gondolja végig ezt az egész fórumrendszert, gondolja végig ennek a finanszírozását, esetleg a költségvetési törvénynek az utólagos módosításával és az anyagi feltételek biztosításával, mert egyébként Magyarországon munkajogi jogvédelem nem lesz, és az októberben megkezdett vita gyakorlatilag értelmetlenné válik, mert kikényszeríthetetlen lesz. Marad az, hogy az érdekvédelem egyéb eszközeihez, a sztrájkhoz, és még sorolhatnám, lesznek kénytelenek a munkavállalók fordulni abban az esetben, ha semmiféle állami kényszer nem fogja garantálni a jogvédelmüket.
Ezek rendkívül súlyos problémák, és ezekkel a problémákkal nagyon célszerű lett volna, ha a Kormány a törvény előterjesztése előtt foglalkozik. Különösebb ördöngősség nem kellett ahhoz, hogy elővegyem az igazságügyi statisztikákat és ezeket kimutassam. Hogy kimutassam azt, hogy ez az előterjesztés egyszerűen alkalmatlan arra, hogy a rendeltetését betöltse: egyszerűen azért, mert kikényszeríthetetlen államilag. Ez a jogorvoslati rendszernek a legsúlyosabb fogyatékossága.
Emellett szinte szolid színes, hogy ennek a jogorvoslati rendszernek két eleme szintén nagyon hibás. Kezdődik azzal, hogy a döntőbizottságok helyett valamiféle szűrőszerepre az előterjesztés egyeztetést ír elő kötelezően. Ez az egyeztetés a törvényjavaslatban teljesen kidolgozatlan. Az se derül ki belőle, hogy ezt a munkahelyen belül kell-e megszervezni, a munkahelyen kívül indokolt-e megszervezni, esetleg területi alapon illik-e megszervezni, ki végezheti. Az ott dolgozó személye? Van-e valamilyen szakképzettségi feltétele, ki az egyeztetést végzi? Esetleg bárkit lehet fogni az utcáról és ő ezt az egyeztetést elvégezheti, és még sorolhatnám, mert ehhez semmi nem derül ki a törvényjavaslatból.
Ezzel az egyeztetéssel a már idézett cikkben a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke úgy foglalkozott, hogy nagynehezen sikerült legalább ezt elérni a döntőbizottságok helyett, hogy valamiféle szűrő maradjon a munkaügyi bírósági eljárások előtt.
Nekem nagyon komoly aggályaim vannak, hogy ennek az egyeztetésnek komoly súlya nem lesz, éppen a kidolgozatlansága miatt, és ez az egyeztetés legfeljebb azt a célt fogja szolgálni, hogy néhány ember el fogja felejteni a jogvesztő határidőket és nem fog időben a bírósághoz fordulni emiatt.
Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogyha súlyos munkaügyi döntéseket kell hozni, és ezek sajnos, egyre súlyosabbak: nagyon sok a jogszabályoknak meg nem felelő felmondás, a felmondási ügyeknek a növekedése olyan mértékű ugyancsak a vizsgált időszakban, hogyha egy évre kivetítem, egy év alatt 80 %-os növekedés várható ebben a körben, négy hónap alatt 26,7 %-os növekedés következett be máris.
Tehát ezekben az ügyekben nehezen tudom elképzelni, hogy ez az egyeztetés eredményre vezessen, hogyha már a szakításig, a munkaviszony felmondásáig eljutott a munkáltató. Akkor viszont ennek az egyeztetésnek túl sok értelme aligha lesz. El tudom képzelni, hogy kisebb ügyekben meg tudnak egyezni – ezekben a kérdésekben aligha. Ez az egyeztetés negatív hatással is járhat, hiszen elhúzza az eljárást, és később fordulhat a bírósághoz az érintett fél, akinek az egzisztenciális körülményeit ez rendkívül súlyosan veszélyezteti.
Ezért van módosító javaslat – nem részemről, más részéről – arra, hogy valamilyen feltételekhez kellene kötni ezt az egyeztetési eljárást, ki végezheti, valamilyen szabályai legyenek. Én azonban nagyon szkeptikus vagyok, hogy ennek bármiféle haszna lesz a továbbiakban.
Az eljárás másik vége az inkább egy "kis színes" – hadd oldjam ezt a hangulatot, amelyet talán itt sikerült keltenem, mert azt szeretném, hogy az emberek értsék meg, itt miről van szó: milliók jogvédelmét veszélyezteti ez a törvényjavaslat a jelenlegi formájában. Nos, hát a "színes": a törvényjavaslat a közjegyző hatáskörébe kívánja utalni, hogy végrehajtási záradékkal lássa el a munkáltatónak az írásbeli felszólítását, továbbá a munkavállalót kártérítésre kötelező jogerős határozatát, végül az előbb említett egyeztetés során létrejött egyezséget. Nos, sajnos ez eléggé fontos eleme ennek a törvényjavaslatnak, csak valahogy nem felel meg a jelenlegi hatályos magyar jognak… Néhány hónappal ezelőtt tárgyaltuk és novembertől hatályban is van a közjegyzőkről szóló törvény. Időközben módosítottuk a bírósági végrehajtásról szóló törvényt is, amely foglalkozott ezzel a kérdéssel. A jelenlegi hatályos magyar jogrend szerint a közjegyző nem jogosult semmiféle iratot végrehajtási záradékkal ellátni. A végrehajtási törvényből ezt már töröltük, és ez az állapot már bizony jó néhány hónapja így van. Nagyon célszerű lett volna, hogyha a Kormány nyomon követi az időközben bekövetkezett jogszabályi változásokat, és ennek a törvényjavaslatnak egy nagyon lényeges elemét, a végrehajthatóságot érintő nagyon lényeges elemét nem elavult jogszabályhoz köti, hanem olyan megoldást talál, amely beilleszthető a jelenlegi magyar jogrendbe. De hát ez csak "kis színes" volt. Sajnos, sokkal tragikusabb a helyzet.
Ez az előterjesztés így, ahogy van, rossz, és ha nincs munkajogi jogvédelem, akkor nem tudom, hogy egyáltalában miért tárgyalunk Munka Törvénykönyvéről. Köszönöm szépen. (Taps.)
