BERTHA ZOLTÁN, DR. (független)
BERTHA ZOLTÁN, DR. (független)
BERTHA ZOLTÁN, DR. (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Talán nem is az egyik, a negyedik, hanem – ahogy sokan állítják – a legfőbb hatalmi ág, a tömegkommunikáció, a tömegbefolyásolás, a véleményformálás alapvető problémáit feszegeti a rádió- és televíziótörvény, illetve a körülötte folyó vita.
Az alkotmányos közjogi berendezkedés lényegi sajátosságaival egyenrangú kérdéskör ez, sőt lehet, hogy azoknál is fontosabb. Mert a politikai, törvényhozó és a többi hatalom, valami előzetes társadalmi szándékból, illetve képviseleti arányból vezethető le, a médiauralom ellenben nem a választottságból, hanem az önhatalmúságból meríti önnön legitimitását, s éppen a választói legitimáció gyökeréig hatolva, az egyéb politikai területek, mozgások átvetítő, manipuláló közvetítésével, értelmezésével, voltaképpen választói akaratokat alakít, konstruál, irányít. Ez a fő hatalom, amely tehát sem ellenőrzést, sem korlátozást nemigen tűr – szemben a többi hatalomgyakorlási formával –, nincs racionális kapcsolatban a népszuverenitással, nem abból következik, hanem éppen ahelyett teremt egy saját érdekű értelmezési univerzumot, amely azután meghatározza a választás milyenségét, ezzel pedig a társadalmi gondolkodás hosszú távú tendenciáit.
Ez a fölöttes uralmi helyzet, ennek szabályozása, kezelése vagy egyáltalán átlátása tehát feltétlen történelmi, nemzeti sorskérdés.
Valóban a sajtószabadság döntő mozzanatáról van szó. De ha ennek a szabadságnak az eredete tisztázhatatlan – pontosabban csak a múlt- és jelenbeli előnyszerzés, a versenykíméletlenség gátlástalan folyamatába ágyazódik –, akkor kétségtelen marad, hogy az egyik szabadság nem szorít-e ki másik szabadságot, és a győzedelmeskedő szemlélet-diktatúra elviseli-e a másféleséget.
Ameddig létezik állami költségvetésből működő közmédium, addig az ilyen típusú intézmény tevékenységét semmiképpen sem elégséges a "szabadság" fogalmával meghatározni. A társadalmi vagy állami finanszírozás nem magántőkés vállalkozás, vagyis feladatot, kötelességeket ró az ilyen fajta médiára, szolgálatot kívánva tőle – és nem mindegy, hogy az a selejt, az ízlésromboló erő kívánalmainak vagy a nemzeti kultúra magasrendű szellemének igyekszik-e megfelelni. Ha ez a törvény valamit is javít a mostani állapotokon, akkor szükséges a támogatása – mert jelenleg a rádióban és a tévében úgyszólván dühöng az úgynevezhető "liberális kurzus", s ha a kisajátítás, a monopolizálás veszélyét emlegetik némelyek, akkor ezen a veszélyen már túl vagyunk: a kisajátítás megtörtént, a fenyegetettség nem áll fenn, mert bekövetkezett, állapottá rögzült az, amitől félni lehetett: a kisajátítottság és a kirekesztéses propagandaárasztó gépezetté alacsonyodás. (Taps a jobb oldalon.)
Hogy nincs közvetlen, konkrét, minden percnyi összefüggés az ellenzéki politika és az ellenzéki rádió, tévé propagandája között? Még ez is meglehet: egymástól függetlenül is hajthatják egymás malmára a vizet, szolgálhatnak közös érdeket, közös célt.
(11.30)
Például olyan nyelvi közeg teremtésével, amely drasztikusan sorvaszt mindennemű árnyalt gondolkodást, s primitív, jelszószerű nyelvi sablonokkal, szólamokkal, egymásnak is ellentmondó klisékkel támadja egyszerre a Kormányt és a kormánypártok által támogatott értékeket. Ha naphosszat populizmust, nemzeti-keresztény kurzust, tekintélyelvűséget, jobboldali totalitarizmust, államközpontúságot stb. kiáltoznak az önkarikatúra, az önparódia minden kritériumát kimerítve, s nevetséges önellentmondásba is keveredve a sűrű vagy állandó frázispufogtatás tartalma és ténye között, akkor olyan össztársadalmi méretű nyelvi-tudati elsivárosodás keletkezik, mint a kommunizmus alatt. A "szocializmus" vagy "marxizmus-leninizmus" obligát szóömlenyei helyébe a pozitív tartalmú "szakmai" és "liberális" kifejezések kerülnek, a negatív oldalra pedig – mondjuk, az "imperializmus" és társai helyére – a már említettek és a kommunizmus óta folyamatosan megbélyegző "nacionalizmus", "magyarkodás" stb. szavak; s elég ezek imamalomszerű mormolása, máris bekövetkezik, ha futballdrukkerség szintjén is, az ellenzékiség apoteózisa, s a kormányzat ellenszenvessé tétele.
A színvonaltalanság eme hadműveletével azonban világossá válhat: a liberális alternatíva, illetve a liberális alternatíva jelenlegi magyarországi gyakorlata – még pontosabban: az, amit annak neveznek – értékelméleti szempontból tökéletesen megbukott. Ugyanis nemhogy disztingválna érték és értéktelen között, nemhogy az értékesnek is juttatna legalább annyi teret, mint az értéktelennek, hanem inkább zsugorítja az előbbit. Ugyan ki tudná bebizonyítani, hogy például mára már természetesen liberálissá vedlett volt kommunista újságírók kormányellenes kirohanásai a rádió ilyen-olyan, s örökösen megismételt klubjaiban, kaszinóiban és egyebütt, mivel és mennyivel magasabbrendűek axiológiai szempontból, mint egy magyar népzenei műsor vagy egy istentisztelet közvetítése?
S ha ezt valaki bizonyítaná, annak a Nobel-díj igen csekély elismerés lenne. Vagy azt, hogy a népi kultúrában, a nemzeti öntudatban rejlő identitáshordozó erők miért kell, hogy oly lebecsülést szenvedjenek a médiában, hogy értelmiségieknek, íróknak, gondolkodóknak annyiszor kelljen tiltakozni a népzenei, vallási stb. műsorok csökkentése, áthelyezése, kiszolgáltatottsága ellen. Talán csak nem az a baj, hogy a népi kultúra jeltani, esztétikai, morális, metafizikai üzenete és szellemisége kellő ellensúlyát nyújthatná a világ-technokrácia egyneműsítő diktatúrájának, a lelki és eszmei alávettetés mechanizmusának?
Németh László A nemzet-ragasztó című esszéjében tisztán megmutatja, hogy a félműveltséget, a sznobériát, a degenerálódott felfogást miképpen "idegesíti mindaz, ami magyarságára emlékezteti", s milyen a "hisztériás idegenkedés" a közösségi-erkölcsi hagyományokkal szemben. S ha ma egy fiatal liberális párt szinte kérkedve hangoztatja, hogy az ő magyarságuk olyan természetesség, amelyért nem kell megküzdeni, mint ahogy azt szerintük a kormánypártok teszik, akkor a magyarságtudat évezredes önreflexív, elmélyült lelki, kulturális, irodalmi örökségével, tradíciójával szemben tűnik föl igen határozottan az érzéketlenség, a tájékozatlanság, a korlátoltság és a műveletlenség színében.
Mert ha a liberális sajtó az értelmes, választékos beszéden, nyelvhasználaton is gúnyolódik, s mondjuk, a TV-híradó főszerkesztőjét ezért "szépszavúnak" csúfolja, akkor valószínűleg a míves beszédkultúra sem számít valódi értéknek, s helyette nyilván inkább a pösze nyegleséget példázó Esti egyenleg és társai a minta. (Taps a jobb oldalon. – Derültség a bal oldalon.)
Jó lenne, ha a televízió nemcsak az évente a nagyvárosok költségeire is elég öt-hat-hét vagy nyolc milliárdon felüli pénzből ígérné, hogy biztosítja az európai normát, értéktudatot és színvonalas műsorprogramot.
A médiatörvénynek enyhíteni kellene a nyilvánvaló aránytalanságokon, az ellenzék túlhatalmán. Azt ugyanis az egyik liberális párt elnöke is el szokta ismerni, hogy Magyarországon ma a Kormány közjogi értelemben kevesebb jogosítvánnyal, hatáskörrel bír, mint az általában az európai országokban szokásos. Ebből egyszerű logikai művelettel kikövetkeztethető, hogy az ellenzéknek így viszont több befolyása van, még formálisan is, nemcsak informálisan. Ez maga a túlhatalom – még ha az aggasztóan heveny üldözési mánia megakadályozza is ennek belátását.
Ezért kétséges számomra a rádió és televízió alapítványi kuratóriumának tagjai között az öt függetlennek, pártatlannak elképzelt szakember semlegessége.
Módosító javaslatom lehetne, hogy a 28. § (3) bekezdésében ne "öt személy", hanem mondjuk, "három személy" álljon. De ez alighanem változatlanul hagyná azt a lehetőséget, hogy akár egy konszenzusos személy is eldönthet egy vitát olyan irányban, amilyenre az eddigi tapasztalat szerint a konszenzusos személyek bizarr példát mutattak.
Sajnos a politika túlságosan beleivódott a közéletbe ahhoz, hogy kulturális értékválasztások, preferenciák a pártoktól teljesen függetlenül érvényesülhessenek. Pártoknak kell a kulturális értékvédelem munkáját részben elvállalni, mert a nemzeti önállóság a lehető legtágabban értelmezett nemzeti kultúra és szellem politikailag is hatásos megóvásával érhető el.
Az ellenzék történelmi felelőssége, hogy anélkül vonta ki magát ez alól a kötelesség alól, anélkül folytatta az öncélú értékbírálatot, hogy valami komoly másik értékszférát mutatott volna fel – ez persze a teljes nemzeti kultúrával szemben nem is lehetséges –, miközben a média bírálatát igyekezett kompromittálni, ellehetetleníteni. A média ebben a közéleti védettségben és hisztériakampányokkal fölépített sérthetetlenségben nem is végzett el sokat azok közül a feladatok közül, amelyeket Németh László vázolt fel "A magyar rádió feladatai" című esszéjében.
Az összmagyarság vérkeringésének megtartása és serkentése, nyelvápolás, történelem-, hagyomány-, hon- és népismeret, nemzeti önismeret és öntudat, eszménytisztelet, igazi európai tájékozódás és így tovább: mindez ma is követendő cél lehetne. Én magam legszívesebben ezt a művet tenném meg médiatörvénynek, vagy legalábbis a médiaelnökök munkaköri leírásának. Hogy ennek szelleméből valósul-e meg valami, ez a nagyobb, s eddig öröknek látszó valódi sorskérdés. Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a jobb oldalon.)
