FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megpróbálok békésebb húrokat pengetni. Mindenképpen abból szeretnék kiindulni, hogy számomra élvezetes volt az a másféléves munka, amelynek során a sajtóalbizottság foglalkozott ezzel a törvénytervezettel. Azért említem ezt a kifejezést – mely nem egészen jogi kifejezés, az élvezet –, mert valóban az a fajta összmunka volt, amellyel egy szakmai törvénytervezetet el kell készíteni. Én nem mondom azt, hogy egyetértés mutatkozott a bizottság tagjai között abban, hogy ezek a kérdések, amelyeket itt most képviselőtársaim felvetnek, hogyan oldódjanak meg, de mindenképpen egy lényeges elemet tartalmaztak. Azt az elemet ugyanis, hogy tisztázódtak, s nagyon kristálytisztán jelentek meg azok az álláspontok, amelyek az egyes pártvéleményeket jelzik.
(11.50)
És valóságosan megpróbáltunk kompromisszumokra jutni, megpróbáltunk alkukat elérni, mert tudtuk, hogy ez a törvény kétharmados. Tudtuk, hogy ennek a törvénynek a megszületése mindnyájunk közös akaratán fog majd múlni.Ezért van szükségünk arra, hogy az egymástól eltérő álláspontokat a tisztázás után megpróbáljuk ésszerűen közelíteni.
Én nagyon sajnáltam azt, hogy ebben a lényegre törő, és Surján László által szakmainak nevezett kérdésben ez az egyeztetés megszűnt, méghozzá nagyon keményen politikai indokokkal. Haraszti Miklós utalt már arra a levélre, amelyből én egy mondatot szeretnék idézni –, melyet május 20-án kaptunk a bizottság elnökétől, melyben három megállapítás van az első tagmondatban.
Az egyik az, hogy miután több ellenzéki párt képviselői a köztársasági elnök alkotmánysértő álláspontját – erre most nem térnék ki, nem ez fáj igazából, ez egyszerű prejudikálás, amelyet éppen a múltkori beszédek folyamán utasított vissza a kormánypárt, hogy sose állította azt; íme, bizottsági elnöki és nem képviselői papíron – bizottsági elnöki papíron van rajta ez a prejudikálás –, tehát ezt az álláspontot védelmezve politikai zsarolással igyekeznek – és itt most a politikai zsarolás sem fáj annyira –, ami fáj, az a következő mondat: kompromisszumokra jutni, és itt a "kompromisszumok" idézőjelbe van téve.
Én azt hiszem, hogy ez a legélvezetesebb dolog: kompromisszumokra jutni –, ez nem egy rossz kifejezés! Valamikor valamilyen filozófiának a szempontjából valóban csúnya dolog volt a kompromisszum, de ennek a kompromisszumnak tulajdonképpen jeleznie kell az egész bizottsági munkát is. Tehát igazából ez fájt, hogy ezt a kompromisszumkeresést löki fel ez a levél, és utána azt mondja a főmondatban, hogy "a bizottsági egyeztető munkának mindaddig nem látom értelmét, amíg meg nem győznek megegyezési szándékuk őszinteségéről".
Én most megpróbálom ezt az őszinteséget valamilyen módon képviselni azért, hogy próbáljunk a bizottságban egyeztetési munkát végezni –, az azért van!
Csak néhány szóval emlékeztetnék arra: egy folyamatnak az eredménye az, hogy ez a slusszpánikra jellemző idegesség megnyilatkozik egy olyan embernek a stílusában, akit én nem úgy ismertem meg, hogy ilyen indulati ember legyen. Most azért egy folyamat eredménye, mert ez a folyamat az elnökök, a médium elnökeinek meghallgatásakor kezdődött, vagy talán akkor csúcsosodott ki.
Én csak annyit szeretnék mondani, hogy én ebben sem látok olyan gátat, amelytől nem lehetne folytatni ezeket a bizottsági egyeztetéseket, hiszen a bizottság számára feketén-fehéren bizonyította Hankiss Elemér, tételesen, adatokkal cáfolva meg azokat a nagyon homályos elképzeléseket, amelyek az ő alkalmatlanságát firtatták a miniszterelnök úr részéről. És itt kérem szépen azokat a képviselőtársaimat, akik a magyar nyelvre hivatkoznak, a népzenére hivatkoznak, tartalmi kérdésekre hivatkoznak –, hogy erről szó se volt! Tehát ezt a közvélemény számára mondom, hogy itt nem a televízió tartalmi munkájáról volt szó, ez egy kemény politikai kifogás volt, a politikai bizalom elvesztése! Hankiss Elemér tételesen cáfolta, hogy az átalakításokban olyan jellegű torzulások voltak, amilyeneket – nem is tudom, milyeneket állít, mert pontosan két vagy három ilyen vádpont volt, amelyek nem igazolódtak be. Tételesen cáfolta, jogilag lehetetlen az, hogy állami vezetőknek nevezzék az elnököket; tételesen cáfolta azt, hogy az alelnököknek nem juttatott a tizenegynéhány pontból elég szerepet.
Csak egyre szeretnék utalni: tulajdonképpen az alelnök számára juttatta a személyzeti munkát. Tessék azon elgondolkozni, mit jelent az, hogy egy televízió életében az alelnöknél van a személyzeti munka!
De továbbmegyek, mert nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy itt vált számomra világossá, hogy a kormánykoalíció egy hatalmas dilemmával küszködik. Egyfelől szeretné azt elérni, vagy nem… inkább azt mondom, nagy a csábítás arra, hogy a Kormány akkor jusson szóhoz a médiában, amikor akar! Erről már beszéltek képviselőtársaim és elmondták ezt a bizonyos adásnapot, ezt a csütörtöki adásnapot a televízió híradójában, amikor háromszor jelent meg különböző összefüggésben az egyik képviselőjelölt, ami nem azért érdekes, hogy egy miniszter ne jelenjen meg –, egy miniszter jelenjen meg sokszor, csak az a miniszter éppen akkor, azon a héten képviselőjelölt volt!
És itt van az átfedés: hogy amikor a Kormány munkáját, a törvényalkotás munkáját sürgeti például Csurka képviselőtársam, hogy jelenjen meg minél inkább a törvények magyarázata a televízó műsorában, akkor nagy a csábítás arra, hogy nem a kormányzati munka –, nem az állampolgárok számára fontos törvényismertetés vagy törvénynépszerűsítés születik meg, hanem egyfelől a tagja is a Kormánynak az az illető, aki szól, másfelől azonban egy politikai pártnak leendő képviselője, vagy pedig hátha elhúzódik ez a kérdés, a kérdésnek egy ilyen megoldása, akkor a †94-es választások előtt bizony nagyon súlyos érdeke a kormánykoalíciónak, hogy minél többet szerepeljen.
Ez teljesen érthető, csak nem biztos, hogy a közszolgálati televíziónak ezt a pártpolitikai kérdést kellene szolgálni!
Tisztában vagyok azzal is, hogy a televíziónak igen nagy a szerepe bizonyos dolgok sulykolásában, és nemcsak az intim betétnek a sulykolásában, amit természetesen én is kikapcsolok, mert unom – átkapcsolok egy másik sávra, erre mindenkinek lehetősége van –, ott is az van, de hát a Kormány is megjelenik itt is, ott is! Ezzel nem akarom az intim betéthez hasonlítani (Derültség) én csak azt mondtam, hogy mindenképpen van a televíziónak ilyen sulykolási szerepe.
Mondom, nagy a csábítás ereje, de hiszem, hogy nem ez fog történni! Én hiszem, hogy a valamikori ellenzéki múltja a kormánykoalíciónak – az a vágya, hogy az európai jogrendbe illeszkedjen minden egyes törvény, amelyet meghozunk, az, hogy az Alkotmánynak ne mondjon ellent, az Alkotmány sajtószabadságra irányuló véleményének ne mondjon ellent –, ne mondjon ellent a kinevezési törvény indokolásában megfogalmazott elveknek, hogy azért választjuk le a Magyar Televízió, a közszolgálati televízió elnökének kinevezését a miniszterelnöktől, s azért adjuk a köztársasági elnök kezébe, hogy a sajtószabadság maradéktalanul érvényesüljön.
Ezt a törvényt mindnyájan közösen hoztuk meg. Biztos vagyok ebben, hogy erre a csábításra nem fog hajlani, ennek nem fog engedni a kormánykoalíció – éppen ezért!
Kulin Ferencnek Hankiss Elemér meghallgatásán egy nagyon érdekes eszmefuttatása volt. Nem áll most rendelkezésemre pontosan ez a szöveg, mert nincs a kezemben még a jegyzőkönyv, de lényege az volt, hogy ideiglenesnek kell tekinteni ezt a bizonyos 74-es kormányhatározatot, amely egyértelműen kormányfelügyeletet jelöl ki a Magyar Televízió, a közszolgálati televízió fölött, és az az ideiglenesség addig áll fenn, ameddig a médiatörvény nincs meg. Csak feltevésekre szeretnék szorítkozni, és ismétlem, ezek a feltevések – jó, hogyha nem következnek be, ezért tehát nagy a csábítás arra, hogy ez a médiatörvény minél később szülessen meg, hogy a médiatörvényig ez az ideiglenesség sokáig megmaradjon!
Történelmi tapasztalataink az ideiglenességnek ilyen értelmezését már ismerik. Én nem azt állítom, hogy ez így van, hiszen előttünk van a törvényjavaslat. Én azt mondom, nagy a csábítás arra, hogy ne szülessen meg ez a törvény! Ugyanakkor van egy olyan lehetőség, hogy ennek a törvénynek meg nem születéséért az ellenzékre lehet a felelősséget hárítani. Hiszen, ha nem akarunk egyeztetni, ha nem akarunk konszenzust, akkor igyekszünk merev álláspontot képviselni, amely hajlíthatatlan, szemben az ellenzéknek éppen ezért most már a megkeményedett álláspontja az, amelyet ez majd provokálni fog, hogy a garanciális kérdésekben nem tud engedni. Itt két-három garanciális kérdés van a törvényben, amelyet érdemes lenne részletesen megvizsgálni, erre mindjárt rá fogok térni.
(12.00)
A másik csábítás az, hogyha nem lesz meg – és az ellenzékre hárul a felelősség a törvény meg nem születéséért, hiszen kétharmados –, mikor megmarad ez az ideiglenesség a közszolgálati televízió irányításának elvéről, akkor a frekvenciatörvénybe módosító indítványokkal be lehet csempészni azt, hogy meg se szülessen a kereskedelmi és a független televíziók és rádiók hálózata, mert a frekvenciatörvénybe be lehet esetleg csempészni azt, hogy egy kormányhivatal ossza ki ezeket a garanciális frekvenciákat.
Erre utal az, hogy Varga Istvánnak, az MDF egyik ügyvivőjének a napokban megjelent egy nyilatkozata, mely sajátosan értelmezi a sajtószabadságot, és minden ilyen értelmezés a sajtószabadság szűkítésére megy ki. Azt mondja, hogy a sajtóval kapcsolatos hitvallását úgy összegezte, hogy "A hír szent, a vélemény szabad" – amit a Magyar Hírlap szokott írni – szlogenjét szíve szerint a következőképpen alakítaná át: "A hír hiteles, a vélemény felelős." Én a hiteles szó etimológiájába nem mennék bele, de a felelősségbe egy picit igen, ugyanis arról van szó, a felelősség kérdése rögtön felveti a kinek felelős kérdését, és ez igen-igen hasonló az elkötelezettség, a pártosság fogalmához. Hogy ez ne történjen meg, én azt gondolom, hogy úgy kellene a törvényt megalkotnunk, hogy azok a garanciális szabályok, amelyekről már szóltam, feltétlen benne legyenek.
Miközben a törvényi szabályozással mind a két oldal egyetért, ez az előbb említett sajátos tudathasadás jellemzi az ezzel kapcsolatos törvényalkotói magatartást. Egyszer meg akar felelni a korábbi, még a rendszerváltás előtti ellenzéki elveinek, amiről beszéltem, hirdetett demokrata voltának, az európai normák elfogadásának, ám félti a túlzott demokráciától a működést. Ezt Kulin Ferenc úgy fogalmazta meg, hogy a teljes konszenzus keresése megbéníthatja a napi működést. Ezért a függőséget költségvetési szinten a közszolgálati rádió és tévé esetében, valamint az RTH elnökének kinevezésében és leváltásában a miniszterelnök korlátlan vétójogával szeretné biztosítani.
Nézzük most meg ezt egy kicsit részletesebben a törvény szerint! A bizottság elnöke az egyik tévé-beszélgetésen a jelen átpolitizálódásról kesergett – éppen úgy, mint Bertha Zoltán képviselőtársam –, úgy vélte, hogy a munkatársak is át vannak politizálva. Az ellenzék iránti pozitív elfogultságot – így fogalmazott – nap mint nap érzi. Nem lehet megbízni tehát feltétlenül az egyszemélyi vezetésben, csak később, mikor ez az átpolitizálódás – nagyon csúnya szó – csökkenni fog.
Ez a félelem lehet amögött, hogy a kormányzat az utolsó pillanatban megváltoztatta a törvényjavaslat bizottsági konszenzussal kialakított szövegét. Tudniillik az ellenzék által javasolt közjogi alapítvány, amely önálló vagyonnal rendelkezik, a nézői, hallgatói szuverenitást megtestesítő, általuk fizetett készülékhasználati díj meghatározott részével, és a más, éppenhogy kereskedelmi műsorszórók által fizetett díjnak meghatározott részével, saját kereskedelmi tevékenységének hozadékával, valamint garantált költségvetési hozzájárulásból gazdálkodik, tehát ez az alapja a közjogi alapítványnak, amely közjogi alapítvány kuratóriuma olyan összetételű, ahol a politikai részvétel kiegyenlített.
Lényeges döntései kétharmadosak, olyan felügyelőbizottság ellenőrzi utólag a pártatlanság megvalósulását, ahol a politikai résztvevők száma alacsony. Ezek tehát a feltételek: a közjogi alapítvány, a felügyelőbizottság, amely a pártatlanságon őrködik. Ezek a feltételek – tehát a nagyfokú gazdasági önállóság és a korrekt politikai távolság – elegendő garanciát jelenthettek volna az elektronikus média politikai semlegességére. Ehelyett mi történt? A törvényjavaslat 24. §-a ugyan tartalmazza ezeket a gazdasági forrásokat, a politikai kiegyenlítettség ugyan deklarálva van, de a 39. § arról intézkedik, hogy ha az alapítványi bevételek nem elegendőek a közszolgálati kötelezettség teljesítésére, akkor az alapítvány költségvetési céltámogatásban részesülhet. Most ezt értsük pontosan! Nem minden esetben, csak lehetőség van rá. És most jön a fontos kitétel – a második bekezdés –, hogy erről a céltámogatásról az Országgyűlés az éves költségvetési törvényben határoz, amely viszont feles törvény, amelyet a Kormány diktál a koalíció pártjainak, és amelynek visszatartását, elvételét, odaadását még csak indokolni sem kell. Lásd az idei költségvetés lebegtetett egymilliárdját!
Ezek után miről kellene konszenzussal dönteni? Hiszen, ha a rádió és a televízió ilyen mértékben függ a kormányzati ízléstől, netán ideológiától, minek ez az egész látszatdemokrácia a közjogi alapítvánnyal? Ez azt jelentené, hogy meg akarnák kímélni a költségvetést a hozzájárulástól? Hát erről szó sincs! Nem akarjuk megkímélni a költségvetést, hiszen a közszolgálati média sokat vállal az állam oktatási, kultúramecénálási kötelező feladataiból.
Tessék fizetni! De ne évente jutalmazzuk vagy büntessük előző évi viselkedéséért a közszolgálati médiát abból a pénzből, amely a rádiónak és a televíziónak ezekért az átvállalt feladatokért amúgy is járna. Ezért javasolja a Szabad Demokraták Szövetsége a görgetett, több évre előre meghatározott mértékű költségvetési támogatást, és hogy a közszolgálati médiára ne vonatkozzanak a költségvetési szervekre alkalmazható törvények fegyelmi és utasítási rendelkezései.
A valóságos kínálat – amiről próbáltam az előbb beszélni – tehát az, hogy én kapcsolhatom a televízió gombját, az ilyen kínálat megteremtésének feltétele azonban az, hogy a Magyar Köztársaságban garanciálisan megteremtődjön a műsorszórás és műsortovábbítás szabadsága. Ennek biztosítéka pedig az, hogy a frekvenciákat, a frekvenciák elosztását és a műsorszórási engedélyeket kiadó intézmény abszolút független legyen.
Ennek a kívánalomnak a legfontosabb feltételei megvannak a törvényben. A szabaddemokraták úgy vélték, hogy ennek az intézménynek – az RTH-nak, tehát Rádió és Televízió Hivatalnak – különleges státusza legyen. Mi négy garanciális elemet szerettünk volna érvényre juttatni.
Az egyik az, hogy a Rádió és Televízió Hivatal elnökének kinevezése független legyen a miniszterelnök döntésétől.
A második az, hogy a miniszterelnök csupán a társadalmi tanács kétharmadának egyetértése esetén menthesse föl az RTH elnökét.
A harmadik az, hogy habár a miniszterelnök a munkáltató, a Rádió és Televízió Hivatal elnökének munkáltatói utasítás nem adható.
A negyedik pedig az, hogy a Rádió és Televízió Hivatal ellen nincs felügyeleti intézkedés, a Kormány is csak bírósági úton támadhatja meg a döntését.
Ez volt tehát a kiindulási pontunk, ez a négy garanciális feltétel. A megegyezés kedvéért azonban nem kívánunk visszatérni az eredeti álláspontunkhoz. Belementünk a tárgyalások során abba, hogy ennek az autonómiát élvező közhivatalnak az elnökét nevezze ki a miniszterelnök, mert úgy látjuk, hogy a 80. § megfogalmazása használható volna, ha a már egyeztetett biztonsági megfogalmazásba, amit mi adtunk be a Kormány részére, nem kunkorodott volna egy kezelhetetlen és erőszakos félmondat. Ez a félmondat úgy szól, hogy "… vagy a miniszterelnök egyik jelöltet sem kívánja kinevezni." Mit jelent ez? Addig nincs baj, ameddig – hát gondolkozzunk azon, hogy a Rádió és Televízió Hivatal tanácsadó testületének milyen többsége van, hogyan érvényesül ez a bizonyos kétharmad – az RTH társadalmi tanácsának – és most számoljunk együtt – 3 tagja ellenzéki pártok, 3 tagja a kormánykoalíció pártjai által delegált szakemberek, az összesen 6. Egy-egy tagját az önkormányzati érdekképviseleti szervek, a műsorszolgáltatók, a műsortovábbítók, a reklámszakma, a gazdasági versenyhivatal – ez tehát újabb 5 érdekelt szakember, ez pedig 11 –, a művészek, a kisebbségek, a munkaadók, a munkavállalók, a szakszervezetek, az újságírók egy-egy képviselője – ez megint 6, eddig 17 –, és nem utolsósorban az egyházak által delegált 3 tag adja. Ez összesen 20 fő.
A különböző szervezetek évente váltják természetesen egymást rotációs rendszerben, tehát matematikailag sem képzelhető el egyik vagy másik politikai erő huzamos túlsúlya.
(12.10)
Tehát ennek a tanácsnak kétharmados döntése kell majd ahhoz, hogy az elnöki posztra általa meghirdetett pályázatból kiválaszthassa azokat a jelölteket, akiket a miniszterelnök úrnak kinevezésre javasol. És ezek után a miniszterelnök még választhat is a jelöltek között. Kizárt dolog, hogy tisztán ellenzéki beállítottságú jelölt egyáltalán odakerüljön.
A törvényjavaslat még arról is intézkedik, ha egyik sem kapja meg a kétharmados támogatást, akkor új pályázatot kell kiírni. Sokszoros túlbiztosítás és egyben a kormányzat páni félelme, amely abból a téveszméből táplálkozik, hogy ebben az országban az értelmiség, és különösen a szakemberek eleve ellenzékiek. Még az egyházakban is. Több önbizalmat kérünk, tisztelt kormánypártok! (Derültség, taps az ellenzék soraiban.) És akkor talán nem kunkorodott volna az a bizonyos fránya félmondat, hogy ezentúl a pályázatot akkor is ki kell írni, ha a miniszterelnök egyik jelöltet sem kívánja kinevezi. Tessék mondani: akkor minek az egész? Ha a miniszterelnök kívánságától függ minden, akkor minek ez az egész mechanizmus? Hát, ezzel a félmondattal lett bővebb a törvény, s hogy az egyensúly megmaradjon, a beterjesztő elvett egy félmondatot. Azt ugyanis, amelyik a felmentésről intézkedik. Hogy tudniillik az elnök felmentését is a társadalmi tanácsnak kell javasolnia, mégpedig kétharmadosan. Hát ez nincs benne. Ha tehát isten adta, isten elveheti, magyarul: a miniszterelnök kinevezi, a miniszterelnök leteheti.
Végezetül: fájdalommal kell megállapítani, kedves képviselőtársaim, hogy így az a kínálat, amelyet úgy vágyik a magyar hallgató és néző, igencsak szelektív lesz. Hát így mindannyian Isten kezében vagyunk. (Taps az ellenzék soraiban.)
