HORVÁTH LÁSZLÓ (FIDESZ)
HORVÁTH LÁSZLÓ (FIDESZ)
HORVÁTH LÁSZLÓ (FIDESZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Az elmúlt héten akadt a kezembe az a most megjelent, külsőre egyébként esztétikus kis könyvecske, amely a Kormány kétéves tevékenységét mutatja be. A könyv címe: Félúton. Nos, javasolnám, hogy készülhetne egy ugyanilyen kis brosúra a munkaügyi tárcáról vagy inkább a munka világáért felelős Schamschula államtitkár úr áldásos tevékenységéről is, és a könyv címe lehetne az, hogy Tévúton. (Derültség a bal oldalon.) Ugyanis Schamschula úrnak bizony elvitathatatlan érdemei vannak azügyben, hogy igazat kell adnunk Forgács Pálnak, a Liga leköszönő elnökének, amikor azt mondja, hogy "felvirágzás és demokratizálódás helyett történetének egyik legsúlyosabb válságához érkezett a magyar szakszervezeti mozgalom. Élezi a megosztottságot a Kormány, amely a szociális piacgazdaság jelszavát feledve nem partnert, hanem akadékoskodó ellenfelet lát az érdekvédelmi szervezetekben."
Tisztelt Ház! Több mint két éve hurcoljuk megoldatlanul a szakszervezetek problémáját, a szakszervezeti vagyon gondját, amelynek sorsáról az egy évvel ezelőtt elfogadott XXVIII-as törvény volt hivatott átmenetileg rendelkezni. E törvény bizonyos módosítását kéri tőlünk a kormányzat a most tárgyalandó törvénytervezetében.
Engedjék meg, hogy röviden emlékezetükbe idézzem az előzményeket, mert a látszólag egyszerű törvénytervezet szakmailag és politikailag is fontos kérdéseket vet fel úgy, hogy a problémával nem kezd semmit, feldobja azokat a levegőbe és ezzel nemhogy nem segít, hanem épp ellenkezőleg, csak súlyosbítja a munka világának elmérgesedett konfliktusait. Tehát jöjjön először a történet – nem mese.
A szakszervezeti vagyonról még 1989. decemberében egy SZOT-határozat mondta ki, hogy azt egyben kell tartani. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy nemhogy a vagyont, még a SZOT-ot sem lehet egyben tartani, hiszen 1990. március 2-a és 4-e között a rendszerváltás csókjától gyönyörűséges, szépséges MSZOSZ-szá alakult és a 19 ágazati szerv több mint 100 szervezetté osztódott rövid idő alatt.
1990 nyarán a szakszervezeti mozgalom még tudott eredményeket felmutatni, hiszen létrejött júliusban a Szakszervezeti Kerekasztal, augusztusban pedig az Érdekegyeztető Tanács, amelyben a munkavállalókat a 7 szakszervezeti konföderáció képviselte, nem is eredménytelenül, hiszen a nyár végén sikerült elérniük a minimálbérek megemelését. 1990 őszén kezdődtek a bajok, megbomlott az egyetértés, s kezdetét vette a szakszervezeti vagyon körüli, máig húzódó vita, mivel ekkorra világossá vált, hogy az MSZOSZ nem óhajt osztozkodni a vagyonon.
Ezért aztán 1990 decemberében a Liga és a munkástanácsok vetették fel a szakszervezetek közötti választás gondolatát, amelynek hozadéka lett volna, lehetne egy lehetséges vagyonmegosztás.
Mivel ötletüket a konföderációk túlnyomó többsége elvetette, fordult a két említett szakszervezet a Parlamenthez 1991 tavaszán. Igaz, június 25-én az MSZOSZ – bizonyítandó nagylelkűségét, megegyezési készségét – indítványozott egy megbeszélést a vagyonmegosztás ügyében, fellépése azonban nem lehetett teljesen hiteles, hiszen a tárgyalás előtt egy nappal több mint 70 milliós vagyon elidegenítésére tett kísérletet az ominózus Froburg-ügyben.
Nos, ilyen előzmények után 1991. július 12-én alkotta meg a Parlament a XXVIII-as törvényt. Bizonyára emlékeznek rá képviselőtársaim, lehet, hogy a nézők, rádióhallgatók már kevésbé, hogy a törvény kimondta: minden érdekvédelmi szervezet köteles vagyonával elszámolni az év augusztus 30-áig; tilos az érintett vagyonkört eladni, terhelni; a vagyont a szakszervezetek között kell felosztani – és itt kérném a képviselőtársaim figyelmét, mert ez a pont lényeges lesz a későbbi tárgyalás során –: tehát egyben kell tartani a vagyont, mondta ki a törvény.
Létrehozta a törvény a vagyont ideiglenesen kezelő szervezetet: a VIKSZ-et, amelynek tagjai a Liga, a munkástanácsok, az MSZOSZ és a többi négy konföderáció által közösen delegált egy képviselő voltak.
Arra is emlékszik mindenki, hogy a törvény megszületése után közvetlenül az MSZOSZ az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve a törvény egyes részeinek és egészének is megsemmisítését, valamint 1991 novemberében létrehozta a semmilyen jogosítvánnyal nem rendelkező ellen-VIKSZ-et.
Azért itt megjegyezném, hogy én azzal nem dicsekednék, hogy egy parlamenti párt frakciójának tagjaként egy szakszervezetet abban támogattam, hogy egy törvényt ne tartson be, és ezt a törvényt bojkottálja. Ugyanis egy demokráciában a törvény lett légyen akármilyen, kötelező, hogy betartásra kerüljön. (Közbeszólás: Így van!)
Ez év tavaszán, április 30-án született meg e tárgyban az Alkotmánybíróság döntése. E döntés – bizonyára olvasta mindenki – tartalmazza a törvény eredeti célkitűzésének és szükségességének teljes megerősítését mind a vagyon zárolásának, mind az elszámoltatásnak, mind az újramegosztásnak és a szakszervezetek közötti választásnak a kérdéseiben. Ugyanakkor alkotmányellenesnek minősít valóban két olyan kérdést, a törvénynek két olyan részletét, amelyek a törvény lényegét nem érintik. Hiszen kifogásolja a VIKSZ összetételének önkényes voltát és helyteleníti az alapítványi vagyonra vonatkozó rendelkezést.
Tisztelt Ház! Végeredményben megállapíthatjuk, hogy az alkotmánybírósági döntés ellenére is az MSZOSZ számára volt sikeres az elmúlt esztendő, hiszen mindenféle jogi, gazdasági következmény nélkül bojkottálhatta a törvényt, vagyonával csak pár hete számolt el, eközben ellenfeleit kiéheztette, kifárasztotta és a szakszervezeteket érintő, közelgő választások előtt bizakodóan tekinthet a jövőbe.
Térjünk rá most az 5719-es számú törvényjavaslat konkrét vizsgálatára. A Kormány ezt a törvényjavaslatot május 8-án terjesztette a Ház elé. Két rövid bekezdését átolvasva ennek a törvénytervezetnek, nyugodtan mondhatjuk ki, hogy a törvénytervezet színvonalát tekintve szakmailag és politikailag is – elnézést kérek: csapnivaló.
Nézzük először a szakmai kifogásokat.
Úgy gondolom, az egy elég komoly szakmai kifogás önmagában, hogy a törvényjavaslat tudomást sem vesz az Alkotmánybíróság április 30-i döntéséről.
Miről szól a törvénytervezet? Hát arról, mivel a XXVIII-as törvény értelmében a szakszervezetek közötti választásokat 1992. július 17-ig le kellene bonyolítani, jogos a Kormánynak az a szándéka, hogy mivel a határidő nem teljesíthető, egy későbbi, október 1-től november 30-ig terjedő időszakra halasztja el a választásokat. De az már kifogásolható és valószínűleg alkotmányos problémát vet fel, hogy ezután is, a választások után is csak ideiglenes vagyonmegosztásról szól a bekezdés. Ez nemcsak az Alkotmánybíróság állásfoglalásával nincs összhangban, hanem ellenkezik az összes szakszervezeti konföderáció álláspontjával is.
Következő problémánk a törvénytervezettel kapcsolatban, hogy véleményünk szerint aggályos úgy módosítani a választás időpontját, hogy a választási törvény még előterjesztésre sem került. Ezért sokkal szerencsésebbnek tartottuk volna, ha a kormányzat előbb a választási törvényt hozza a Ház elé, s ebben módosítja a XXVIII-as törvény idevonatkozó részét. Szakmai kifogásunk az is, hogy a szakszervezetek közötti választásokat szerencsés lenne egybekötni a TB-önkormányzatok választásával, valamint az üzemi tanácsok választásának aktusával is.
Ez az eljárási mód egyszerűsítené a választások lebonyolítását, valamint elősegítené a választási kampányokat, s valószínűleg emelné a választásokon kívánatos részvételi arányt, és biztosítaná az esélyegyenlőséget is a konföderációk között, ha az egyáltalán cél a kormányzat számára, a munkaügyi tárca számára, hiszen a munkaügyi kormányzat beterjesztett törvénytervezetében meg sem próbálkozik egy ilyen irányú rendezéssel. A Parlament elé vet egy, az Alkotmánybíróság döntéséről tudomást nem vevő, szakmailag rossz, a konföderációk közösen kialakított véleményével szembenálló fogalmazványt. És ezzel még nincs vége, hiszen nyugodtan állíthatjuk, hogy egy két szakaszban elkövetett politikai baklövéssel állunk szemben, amely ebben a formájában az érdekegyeztetést veszélyezteti, és fölösleges feszültséget kelt ebben a túlságosan nyugodtnak nem mondható mai helyzetben. Ugyanis május elejétől megindult a párbeszéd egyfelől a szakszervezetek között, másfelől a Kormány és a szakszervezetek viszonylatában is.
Május 4-én – legjobb tudomásom szerint – a tisztelt államtitkár úr hivatalában biztosította a szakszervezetek megjelent képviselőit, hogy a Kormány felé támogatólag továbbítja, képviseli a szakszervezetek álláspontját.
(16.40)
E gesztusa május 8-án, az ígéretével homlokegyenest ellenkező törvénytervezet benyújtásakor, már csak ravasz cselvetésként volt értékelhető – ezt is akarta.
Nem csoda, hogy 1992. május 13-án a hat megcsalatott szakszervezet tiltakozó levelet intézett a miniszterelnök úrhoz, amelyben sérelmezik a szakszervezeti álláspont semmibevételét, az alkotmánybírósági döntésre történő reagálás elmaradását, és amelyben kérik a törvény visszavonását, a választási törvény sürgősséggel történő Parlament elé terjesztését oly módon, hogy az egyben módosítsa a szakszervezeteket érintő egyéb választások törvényben már rögzített feltételeit.
Schamschula úr már beszélt a május 22-i közleményről, úgyhogy erről bővebben nem ejtenék szót, hanem arról ejtenék szót, tisztelt Ház, hogy múlt héten, másodikán aztán – mint derült égből a villámcsapás – beütött a "ménkű". Ez a "ménkű" a Magyar Hírlap hasábjain volt elhelyezve, ahol az államtitkár úr fejtette ki alkotmány- és szakszervezet-ellenes nézeteit. (Zaj.) Nem kis zűrzavart idézett elő – így akarta. Mint mérges hadúr vagy mint a vadászok istene, Hubertus, tudatos szakszervezet-ellenes politikai ideológiát fejtett ki. (Zaj, szórványos taps a bal oldalon.)
Engedjék meg, hogy ebből a cikkből egy-két dolgot idézzek, hiszen ebből aztán ki fog derülni, hogy nem holmi tétova reagálás, kapkodás bújik meg a munkaügyi tárca ténykedése – pontosabban az államtitkár úr ténykedése – mögött, hanem egy tudatos ideológia, amit ő ki is fejt, úgyhogy senkinek nem maradhat félreértés ez ügyben.
Van egy-két egyszerű valótlanságállítás ebben a cikkben, hogy: nyilatkozatháború dúl a szövetségek között. Ez az egyik ilyen kis ferdítés, hiszen pont most egyeztek meg – a Kormány áldásos tevékenysége következtében – az azelőtt esküdt ellenfelek is.
Azt mondja az államtitkár úr: most már nagyon kell vigyázni a törvény alkotmányosságára, a miniszterelnöknek ezért javaslom, a szövegről kérjen előzetes alkotmánybírósági kontrollt. Ugye, ez nem jelent mást, mint hogy megint felrúgja azt a megállapodást – amit ez a közlemény is tartalmaz –, hogy a nyári szünet előtt megtárgyalja a Parlament a szakszervezetek közötti választásról szóló törvényt.
De az államtitkár úr egyébként nem aggódik, azt mondja, hogy szeptemberre úgyis megszületik a törvény, nem kell aggódni. "A szakszervezeteknek szerintem nem is kell hosszabb kampányidőszak, hiszen már így is csekély az érdeklődés irántuk." – Ezt máshol úgy hívják, hogy hitelrontás, és van, ahol ezért perbe is szoktak szállni.
A lényeg most jön, tisztelt Ház, azt hiszem, hogy erre igazán érdemes odafigyelni: "Szerintem napjainkban a hazai munkavállalóknak nem több mint 30%-a szakszervezeti tag." A lényeg: "Úgy igazságos, hogy a lakosság döntsön arról, hogy a vagyon mekkora részével kívánja támogatni a szakszervezeteket, a maradék részből jóléti célú alapítványokat lehetne tenni" – és így tovább, vannak itt még mindenféle utalások mikuláscsomagokra és bürokráciákra.
Tehát azt hiszem, hogy ezzel a meghatóan figyelmes és nemesen egyszerű fogalmazással – a képviselőtársaim megértették – az államtitkár úr a vagyonelkobzást írta körül, ami énszerintem ugyancsak alkotmányossági problémákat vet fel; mert ebben a helyzetben nyugodtan gondolhatunk arra – bár kész van a tárca munkapéldánya a választási törvényre vonatkozóan –, hogy amikor a tárca zárolásról beszél, akkor vagyonelkobzásra gondol, amikor esélyegyenlőségről beszél, akkor szakszervezet-nélküliséget gondol mögé.
Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy a Ház figyelmét föl kell arra hívni – és minden párt, parlamenti párt figyelmét föl kell arra hívni –, hogy most már ideje lenne valóban szakszervezeti politikát folytatni külön-külön és együtt is, hiszen az eddigi törvényalkotási próbálkozások kizárólag az illegitimnek minősített szervezetek szétverésére irányultak, de segítséget nemigen adtak, főleg az újaknak.
Végezetül – énnekem nem szokásom mostanában, hogy elhigyjem, amit az államtitkár úr mond, de – azt nagyon szeretném, hogy valóban igaznak bizonyulna az a mondása, az az idézete, amit tavaly egy MSZOSZ-kongresszus meghívottjaként jegyzőkönyvbe mondott. Akkor ő azt mondta, hogy a Parlamentben a szakszervezetekre vonatkozó egyes elfekvő törvényjavaslatok azért nem kerülnek napirendre, mert hogy: a miniszterelnök úr volt a leghangosabb ellenzője annak, hogy ezek a törvényjavaslatok és szakszervezet-ellenes bármiféle megnyilvánulások teret nyerjenek. Nagyon szeretném hinni, hogy ez az állítása igaz volt, és hogyha a miniszterelnök úrnak valóban ez a véleménye, akkor azt hiszem, hogy az ön eddigi szerepléséből levonja a konzekvenciákat (Mozgolódás, zaj.) , mert úgy hiszem, hogy ez nem volt egy szerencsés időszak az ön életében, és sokkal kedvesebben emlékezik a régi szép időkre, a vadászatokra, és végül is a munkájában is megtartja a vadászatra emlékeztető elemeket, hiszen szarvashibákat ejt, és végül most is nagyvadat ejtett – bakot lőtt. Köszönöm szépen. (Derültség, taps a bal oldalon.)
