TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP)
TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP)
TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Az átmeneti törvény módosítására vonatkozó beterjesztést Vastagh Pál képviselőtársunk azzal a megokolással kérte elutasítani, hogy az ő megítélése szerint jogbizonytalanságot teremt az országunkban egy olyan helyzet, hogyha egy törvény megjelenése után nem sokkal már másodszor kerül beterjesztésre a törvény módosítását célzó előterjesztés.
Annak előrebocsátása mellett, hogy általánosságban egy ilyen megállapítással egyet lehet érteni, rá kell mutatnom arra, hogy mindig vizsgálni kell azonban azt a tényt a konkrét eredmény elérhetősége érdekében, hogy vajon az alaptörvényhez viszonyítva a módosítvány miként értékelendő. Mert ha a módosítvány az alaptörvényhez képest előrelépést jelent, és az alaptörvény tulajdonképpen nem jogbiztonságot, hanem jogbizonytalanságot eredményez, akkor nyilvánvaló, ebben a relációban már egészen más annak az alkotmányos tételnek a vizsgálata, melyre Vastagh képviselőtársunk hivatkozott.
Konkrétan arról van szó, hogy az átmeneti törvény és közvetve a kárpótlási törvény, amelyeket érint az előterjesztés, egy jó célt, tehát a jogosulatlanul elvett földeknek a visszaadását célozta meg rendkívül rossz módszerekkel.
(11.50)
A rendkívül rossz módszerek közül ki kell emelnem a licitet és a törvény egyéb rendelkezéseit, amelyek a lakosság körében mélységes elkeseredést váltottak ki, és az, hogy tulajdonképpen minden képviselőtársunk egyetért azzal, hogy valamit csinálni kellene, mert hiszen a saját választókerületeikben a lakosság mindenütt felveti ezeket a problémákat, ez egyértelművé teszi, hogy nem felel meg a valóságnak az a megközelítés, amelyből Vastagh Pál képviselőtársunk indult ki, hogy a jogbizonytalanságot idézné elő, hogyha az előterjesztést a Ház elfogadná. Ugyanis az előterjesztésnek nem lehet elvitatni azt a szándékát, hogy szeretné a rosszat jobbítani, a rossz átmeneti és kárpótlási törvényt jobbítani, gyorsítani szeretné; márpedig ha én megvizsgálom a Vastagh képviselő úrnak azt a nézőpontját, hogy milyen sérelem adódik abból, hogyha egy törvényt most már másodszor módosítunk rövid időn belül, hadd jegyezzem meg, tökéletesen egyetértek abban a tekintetben Lakos képviselőtársammal, hogy ezt a törvényt nagyon rövidesen nem másodszor, tizenkettedszer is módosítani fogják, mert az alaptörvény annyira rossz. De ezt össze kell vetnem az egyéb jogsérelemmel, hogy mi van akkor, ha nem nyúlunk hozzá.
Egyértelmű, hogy a helyzet a legtöbb vidéki településen, ahol nem jutnak hozzá az emberek a termőföldhöz, egyenesen katasztrofálisnak minősíthető. Amikor hallgattam ezeket az okfejtéseket Vastagh képviselő úrtól, hogy jogbizonytalanságot eredményez, és az igazságügyi kormányzat maga is valami ilyen módon foglalt állást az alkotmányügyi bizottság ülésén, arra gondoltam, hogy vajon hogy ítéli meg azt a jogbizonytalanságot az a komádi asszony, aki a múlt vasárnap odajött hozzám és elmondotta nekem, hogy az ő földjét úgy vették el tőle, hogy a bal kezét az ajtófélfához szorították, s addig szorították, amíg a jobb kezével rá nem tette a kézjegyét, hogy minden vagyonát odaadja. Megkérdezte tőlem, hogy ha tőle ilyen gyorsan tudták elvenni, hogyhogy már több mint két éve nem kapja vissza? És miután a termelőszövetkezetbe bevitt földjét követően nem tudott annyit dolgozni a termelőszövetkezetben, hogy ott nyugdíjat kapjon, és szerencsétlenségére van egy tehene, amelyet viszont nem tud miből etetni, mert földje nincsen, de most mégis a szociális segély iránti kérelmét is elutasították, mert van egy tehene. De a földjáradékot a tsz-től már nem kapja, mert a tsz nincs olyan helyzetben, anyagi helyzetben, és hogy miből fog ő megélni? És egész egyszerűen az éhenhalás kérdése merült fel. Erre voltam kénytelen gondolni, mert nyilvánvaló, hogy egy rossz átmeneti és rossz kárpótlási törvényt csak azért megtartani, hogy ezzel a jogbiztonságot növeljük, egészen egyszerűen azért nem lehet, mert egy ilyen rossz törvény maga a jogbizonytalanság, tehát tulajdonképpen a jogbizonytalanságot növelnénk azzal, ha ezt a törvényt érintetlenül hagynánk.
Én úgy ítélem meg az egész helyzetet, hogy lehet vitatkozni azon, hogy az előterjesztés három pontja a legszerencsésebb-e: így lehet-e a legjobban elérni a kívánt célt, vagy el lehetne érni máshogy is? De nem lehet elvitatni az előterjesztésnek a jobbító szándékát. Márpedig, ha ez a jobbító szándék megvan, akkor a rossz törvényen kötelességünk változtatni, egész egyszerűen kötelességünk, mert ezt várják tőlünk azok az állampolgárok, akik bejuttattak minket – pártállástól függetlenül – a Házba. És én úgy gondolom, hogy ha egyszer ez a jogbizonytalanság felismerhető az igazságügyi kormányzat részéről is, akkor az igazságügyi kormányzatnak nem azon kellene munkálkodnia, hogy ezt a jogbizonytalanságot betonba ágyazza, hanem abban az esetben az igazságügyi kormányzatnak azon kellene törnie a fejét: hogy lehetne meggyorsítani az egyébként rendkívül rossz törvények végrehajtását? Vajon nem lenne-e célszerű megfontolni ezen törvények végrehajtásának a felfüggesztését és az egész kérdés újraszabályozását? Vajon nem lenne-e célszerű az egész licitrendszert a népi igényeknek megfelelően kiiktatni a földkérdésből, és vajon nem kellene-e a földkimérést mondjuk az érintettekre bízni? Pláne utalnék itt a környező országok tapasztalataira, hol is nem kifizethetetlenül drága mérnöki procedúra, hanem egész egyszerűen a lakossági közreműködés alapján történtek a földkimérések, és én azt hiszem, minden túlzás nélkül állíthatnám, hogy az egész földkimérés ügyét a lakosság, ha rábíznánk, akkor a legprecízebben – most nagyon hosszú időt mondok – egy hét alatt megoldaná, és az ország egy borzasztó gazdasági nyomás alól szabadulna. Mert általános vitában el szabad és el kell mondanom, hogy nagyon jó példa volt Szabó Jánostól a 44-es parlamentre és a miniszterelnöki rendeletre való utalás, hogy csak néhány hónap telt el addig, amíg a földek szétosztásra kerültek.
De ha én abból indulok ki, hogy hogyan történt az elvétel, tehát az történt egy tollvonással, akkor úgy gondolom, a jogi reparációnak az felelne meg, ha ugyanilyen tollvonásgyorsasággal történne a földek visszaadása, és én azt hiszem, és úgy gondolom, hogy nekünk ebben a körben kell a módosítványokon gondolkodnunk. Ezért ígértem én, hogy nem kétszer: tizenkétszer is lesz ez a törvény módosítva, ha addig nem történik meg a licit félretételével a földek azonnali kiadása.
Mert hadd utaljak képviselőtársaimnak a sok gúnnyal fogadott felszólalásomra, ahol én előrevetítettem az árnyékát annak, hogy mi lesz, hogyha a földkérdésben nem történik gyors intézkedés? Akkor én valakit idézvén a "patakvér" kifejezésére utaltam. És sajnos azt kell, hogy mondjam, mindinkább láthatóvá válik a falu teljes kétségbeesése, és az emberek egymás ellen fordulása kapcsán az, hogy végül is mérhetetlen társadalmi elégedetlenkedésbe fog kirobbanni a vidék, hogyha a földkérdés rendkívül gyorsan nem lesz megoldva.
És én úgy hiszem – és erre kérném a tisztelt képviselőtársaimat –, most nem az a megoldás, hogyha mi a jobbító szándékú módosítványokat félretesszük, mondván, hogy ez csak kis részben segíthet a problémán. Én úgy gondolom, hogy a jobbító szándékú módosítványokat valamennyit el kell fogadnunk, ezzel rést kell törnünk az otromba, rossz kárpótlási és átmeneti törvényen, és egy olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy a földek kiadása most már minden késedelem nélkül megtörténjék, mert a vidék gazdasága egész egyszerűen összeomlik, és jóvátehetetlen kárt fog okozni a nemzet jövőjében.
Utalnék '45-re, amikor is a földek kiadása következtében szabadult fel a magyar parasztságban egy olyan hihetetlen energia, amelyet a legnagyobb nyugati közgazdászok sem tudtak követni, mert a közgazdászok Nyugaton azt hitték, hogy a mi sebeink olyanok, hogy még az ezredfordulóra sem sikerül begyógyítani azokat, és a magyar parasztság, amikor visszakapta a földjét, hihetetlen alkotó energiával 2-3 év alatt építette fel a porig rombolt országunkat.
(12.00)
Most nemhogy nem használjuk ki a magyar parasztságnak ezt a mindent átütő lendületét, hanem több mint két év óta a tehetetlenségünkkel gúzsba kötjük a magyar parasztság alkotóerejét, mindent átütő tehetségét.
Én úgy gondolom, hogy nekünk ennek a tehetségnek a felszabadításán és nem további megtartásán kellene munkálkodnunk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)
