BOROSS PÉTER, DR. belügyminiszter:
BOROSS PÉTER, DR. belügyminiszter:
BOROSS PÉTER, DR. belügyminiszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! Az a bonyolult kérdés, amely az interpellációban elhangzott, azok közé a kérdéskörök közé tartozik, amelyiket központilag szerkesztett jogszabállyal minden igényt kielégítve megoldani nem lehet. Ezt a bevezetőben szükségesnek tartom hangsúlyozni.
Az elmúlt 40 év számtalan ilyen helyzetet teremtett, amelyet érdekek jogos sérelme nélkül ma jogszabály útján helyrehozni sajnálatos módon nem lehet.
Valóban, az 1952. évi államosítások során került számtalan magántulajdonú ingatlan állami tulajdonba. A 6 lakószobánál nagyobbak hivatalosan, ezenkívül a kisebbek is, ha népellenes jelzőt kaptak, ha tőkés jelzőt kaptak, vagy ha olyan volt az a lakás vagy ingatlan, amelyre valaki az akkori politikai hatalom jegyében vagy képviselőjeként igényt tart.
Valóban voltak kivételek is az államosításnál. Ezek, azt hiszem, az akkori időket ismerve ellenkező előjelű kivételek, amelyek egyértelműek.
(14.10)
Ezeknél az ingatlanoknál 1957-ben történt egy felülvizsgálat, és több ingatlan visszakerült magántulajdonba többnyire oda – hatósági kényszerrel, hatósági kiutalással – belehelyezett lakóval. Továbbá volt nem államosított magántulajdon is, kisebb méretű, melyet 52-ben sem államosítottak, ettől még hatósági kiutalással oda a lakót behelyezték, és valóban, a lakbér úgy alakult, ahogy képviselő úr elmondta.
Sokkal nagyobb arányú volt ez korábban, mert az elmúlt évtizedek során, főleg az utóbbi két évtizedben bizonyos lakásigényléseket ezen a címen is teljesítettek, tehát többen hozzájuthattak eredetileg tulajdonukat képező lakáshoz.
Hogy az a lakbér milyen volt, azt tudjuk, éppúgy nem volt alkalmas az ingatlan fenntartására, karbantartására, az ilyen kötelezettségek teljesítésére, ahogy az állami lakbérek sem tették lehetővé az állami tulajdonban lévő ingatlanoknál ugyanezt.
A dilemma abból adódott, hogy joggal merül fel a tulajdonosban az igény, hogy tulajdonát használja, joggal hangzik a panasz, hogy nem magától választotta, hogy idehelyezték, kaphatott volna annak idején tanácsi bérlakást is, különben is, hova menjen, és főleg érvényes ez képviselő úr által is említett idősebb személyekre. Ezért korántsem megoldásként, a dolog végleges megoldásaként '91. január 1-jével, amikor szabadárba került a lakbér, akkor ha önkormányzati rendelet születik e tárgyban – ez feltétel volt – az önkormányzatok árhatósági jogkörébe kerültek ezek a bérlemények is. Az önkormányzatok nagy része késett a rendelet megalkotásával, ezt az utóbbi időben azonban jelentős ütemben pótolják. Azok a kezdeményezések, amelyek 40-50-60 ezres havi lakbéreket valóban megkíséreltek, bírói útra kerültek, ez ügyben informálódtunk a bíróságon: egyetlen ilyen lakbéremelési törekvést sem szentesített ítélet, ennek ellenkezőjét szentesítette. Mindez persze a tulajdonos jogos érdekeit nem oldotta meg.
Az új lakástörvény-tervezetben – őszintén mondom, erre vonatkozóan jogszabályi megoldást ugyancsak nem találtunk – azt a felfogást érvényesítettük, hogy változatlanul önkormányzati hatáskörben marad a lakbér-megállapítás, kiindulva abból, hogy az önkormányzatok helyileg ismerik azokat a viszonyokat, amelynél a lakásra érvényes lakbért meg kell és meg lehet állapítani, hisz az egész lakástörvény-tervezetnek ez a célja, hogy a lakásnak legyen bére, ne városnak, ne országnak és ne ennél lényegesen nagyobb körzeteknek.
Nem lehet változatlanul utcára tenni ilyen bérlőt, ezt nagy hangsúllyal aláhúzom. Ami az arányokat illeti: Az összes bérlakásállománynak ez mindössze 1%-a. Valamikor léteztek ilyen tanácselnöki keretek, emlékezetem szerint ennél nagyobb százalékkal. Az önkormányzatok hozzájutottak egy nagyon jelentős lakásszámhoz és lakásvagyonhoz. Én úgy érzem, ott helyileg az adott igény jogosságát és a helyzetét a bérlőnek mérlegelve az önkormányzatoknak – és erre írásbeli felhívást is kapnak – kell segíteni ezen az egyéb úton nem megoldható és már valóban nagy visszhangot kiváltó problémán. És figyelembe kell venni ugyanis a következőt: nagyon sok lakott lakás időközben adásvétel tárgya lett. 6–8 évvel ezelőtt a lakott ingatlan értéke nagyon olcsó volt. Nagyon kedvezményesen jutottak sokan hozzá. Épp azzal a szándékkal, hogy ha az ott lévő lakót valami módon el tudják távolítani, akkor milliós tételekről és értékekről van szó, akkorát emelkedik a lakás értéke. Úgy vélem, nem ők azok – ez felfogható némileg spekulációs vásárlásnak is –, akiknél elsősorban ezt a problémát meg kell oldani, de azok az idős emberek, valóban, akik jogot kívánnak formálni tulajdonukra, ha ezt csak úgy tehetik, hogy az önkormányzat ebben támogatást nyújt, akkor úgy vélem, jogos igénnyel fordulhatnak a helyi viszonyokat jól ismerő és azok iránt szükségképpen érzékeny önkormányzati szervezetekhez.
Ismételten hangsúlyozom: jogszabályt, országos érvényű jogszabályt erre a kérdéskörre véleményünk szerint nem lehet – mint problémamegoldást – szülni. Köszönöm szépen. (Taps.)
