PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Az a helyzet, hogy nem szeretném plagizálni Eörsi Mátyást, de két szempontból is úgy tűnik, mintha plagizálnám. Én is másodszor szólok hozzá az általános vitában, és én is Balás István hozzászólása kapcsán éreztem úgy, hogy néhány gondolatot muszáj még egyszer kifejtenem, illetve néhány gondolatával vitatkoznom. Ezért rövid leszek.
Van még egy okom, hogy hozzászólok: szeretném emlékeztetni a tisztelt Házat és többek között elnök urat is arra, hogy az első hozzászólásomban egy ügyrendi javaslatot tettem, amelynek az volt a lényege, hogy az általános vita lezárása előtt egy olyan szavazásra kerüljön sor, miszerint a Parlament ezt a vitát tekintse az általános vita első fordulójának, és kétfordulós tárgyalásban, tehát egy másik általános vitával folytassa majd a privatizációs törvények tárgyalását. Én ezt még nem felejtettem el, hogy ilyen javaslatot tettem, remélem, hogy az elnöklés során sor kerül majd – a lezárás előtt – ennek az ügyrendi javaslatnak a megszavazására is.
Tehát Balás István képviselőtársam rendkívül sok érdekes gondolatot mondott el, és hozzáteszem: nagyon sok mindenben egyetértek, örülök, hogy elhangzott, és időközben megismerve a módosító indítványait, némelyiknek a támogatásáról előre bejelentem a készségünket. Nagyon örülök annak, hogy elhangzott a Házban végre, és bejött módosító indítvány formájában az, hogy az állami vagyon egységes nyilvántartására szülessenek meg a megfelelő lépések, hiszen ennek hiányában él az a bizalmatlan légkör az országban, a Parlamentben, a vállalatoknál, amely a privatizáció folyamatát kíséri; hiszen ha volna ilyen nyilvántartásunk, akkor ismernénk a változásokat is, és a változások ismeretében nem vethetnénk egymás szemére semmit. Sajnos, ezek hiányában annál több minden, gyanú, kétely és zavar hangzik el.
Ennek ellenére, hogy ezzel egyetértek, én azt hiszem, hogy Balás Istvánnal vitatkoznom kell más kérdésekben. Így például: ő idézett az MDF 1989-es programjából – ahol a szerzők, ha jól emlékszem, Szabó Tamás, Szabó Iván és Bod Péter Ákos miniszter, illetve bankelnök urak voltak –, és elmondta, hogy rendkívül keményen bírálták az akkori törvényi szabályozást, amely lehetővé tette azt, hogy vállalati igazgatók – a vállalati vagyon részenkénti eladásával – fedjék el a vállalat működésének veszteségességét, és látszólag nyereséget is ki tudjanak mutatni.
Én azt hiszem, hogy nem a vállalati igazgatókról van itt szó, és nem szubjektív ügyekről van szó, hanem arról van szó mindenekelőtt, hogy a vállalatok veszteségesek, és a vállalatok veszteségességének a fedezetére nagyon kevés dolog áll rendelkezésre - úgy tűnik, hogy elsősorban, piac hiányában, a vagyon. Ha leállt volna ez a folyamat 1990. május 2-ával vagy május 23-ával, én lennék a legboldogabb, de nem leállt, hanem fölgyorsult, és sajnos – annak ellenére, hogy Balás képviselőtársam kritizálta az előző törvényi állapotokat, pontosabban az MDF programja – a törvényi állapotok nem változtatták meg a helyzetet. Azt hiszem, nem is változtathatták meg, hiszen nem a jogszabályoktól függ az, hogy van-e piaca a vállalatoknak vagy sem, hanem a gazdaságpolitika és a környezet gazdaságpolitikai adottságaitól.
Ennek megfelelően, sajnálatos módon, folytatódott a vállalatok vagyonfelélése, és örültem volna, hogyha a korrektség kedvéért Balás képviselőtársam elmondja, hogy az utóbbi két év folyamataiban sajnos fölgyorsult a vállalatok vagyonvesztése.
Szeretnék emlékeztetni rá, hogy ebben a Házban többször hangzottak el figyelmeztetések ebben az ügyben, ha jól emlékszem, többek között Tardos Márton – jelenlegi képviselőcsoport-vezető – több hozzászólásából is.
A másik – szintén az MDF-programból idézett – gondolat az volt, hogy a vállalati igazgatók a vagyon leértékelt eladásával átmentették magukat az új rendbe, vagy átmenthetik magukat – mondta akkor a program – az új rendbe. Hát, én akkor is azt mondtam, és ma is azt mondom, hogyha tudunk olyan konkrét bűnügyről, ahol tudatosan leértékelt a vállalat vezetője vagyont, és úgy adta el annak érdekében, hogy ő vezető állásban maradjon, ez bűn, és ennek meg kell találni a megfelelő úton való rendezését. Ha nem tudunk ilyenről – vagy ne általánosítsunk, mert vannak nem ilyen ügyek is –, utólag bármelyik értékesítésről el lehet mondani, hogy: biztos, én jobban el tudtam volna adni. Én azért azt hiszem, hogy csak bizonyított dolgokkal lehetne előjönni, és ha megnézzük, egy olyan ügyről van szó, ami szintén 1990. május 23-a óta megfigyelhető: viták vannak arról, hogy áron adtunk el valamit – vagy adtak el a vállalatvezetők valamit –, vagy áron alul adtak el valamit.
És hogy milyen nehéz a kérdés, arra hadd mondjak egy példát. Az egyik dohánygyárunkat a Vagyonügynökség értékesítette, ha jól tudom, 35 millió dollár körüli értéken. Látszólag ez egy nagyon szép szám, ekörül itthon nem is nagyon voltak viták. A vevő Csehszlovákiában vásárolt egy hasonló dohánygyárat 150 millió dollárért. Úgy tűnik, hogy nem egészen arányosak a vételárak, de még ennek sem lenne semmi jelentősége, hiszen nem tudjuk kétszer lejátszani ugyanazt az üzletet. Előfordult – és tudomásunk van arról, a Parlamentnek is tudomása volt, én itt jeleztem, az illetékes miniszterek tudtak róla – hogy a magyar dohánygyárnak a kezében ott volt egy megrendelés milliárd dolláros nagyságrendű cigarettaszállításra egy néhány év alatt.
Ez a megrendelés egy darab papír, ez nincs benne a vagyonértékelésben. Azt senki nem tudja, hogy ilyen létezik, hiszen sem a külföldi vagyonértékelő, sem a magyar ezt nem vizsgálja, hogy mi van a papírok között. Pedig ennél nagyobb érték, mint ez az egy darab papír, ez az egy milliárd dollár fölötti megrendelés, nincs, ennél értékesebb vagyonrész nem létezik. Na most, tudjuk, hogy ezt nem fizette meg a vevő avval a 35 millió dollárral – vagy legalábbis én meg vagyok róla győződve, hogy nem fizethette meg.
Mi történt? Bűn van? Nem tudom. Hogy rosszul gazdálkodtunk? – Meg vagyok róla győződve. Nem is keresem a bűnt. Na most, énnekem az a gondom azzal, amit Balás István elmondott, hogy itt a vezetők átmentéséről van szó. Én nem tudom, hogy hol van szó átmentésről. Erre az előbbi példára – és gondolom, 50 más példára – elmondhatnám, hogy ma már vezetők, új vezetők mentik át magukat a következő időszakra, hát hogyha véletlenül 1994-ben megint új hatalom jön létre. Remélem, hogy nem ebben fogunk keresgélni, hanem azt fogjuk keresni, hogy hogyan lehet értelmesen gazdálkodni ennek az országnak a vagyonával.
Volt egy kérdéskör, amit Balás István fölvetett az információáramlással kapcsolatban, és elmondta, hogy az előző kormány 1990. április 30-án, deregulációs szabályok keretében fölszámolta az információs rendszert. Én azt hiszem, hogy itt nagyon komoly tévedés van. Bizonyos előírások valóban fölszámolásra kerültek, méghozzá olyan előírások, amelyek egyértelműen a gazdasági szereplők szabadságfokát növelték azáltal, hogy fölszámolódtak az előírások. De ha kicsit utánanéznek tisztelt kollégáim, akkor kiderül, hogy a cégbíróság, az Adó- és Pénzügyi Elszámolási Hivatal – tehát az APEH –, a Pénzügyminisztérium és néhány más szerv akkor is és azóta is sokkal adekvátabb információkkal rendelkezik, mint a vállalati jelentések köre.
Én azt hiszem, hogy itt keressük, hogy fölszámolták az információs rendszereket, nem számolták föl. Lehet, hogy a rendszerekben vannak zavarok, de az új hatalom még nem tanulta meg, hogy hogyan kell ezeket használni. Javaslom, hogy nézzék meg mélyebben, hogy mire alkalmasak a meglévő információs rendszerek, ha azóta nem hagyták abba ezeknek a működtetését. A cégbíróság, az APEH, a Statisztikai Hivatal és a Pénzügyminisztérium négyese azokra a kérdésekre tökéletesen választ tud adni, amit Balás István képviselőtársam hozzászólásában felvetett.
Még egy utolsó kérdéskör, amire visszatérnék. Kupa miniszter úrra hivatkozva említette azt a kifejezést Balás István, hogy az épeszű tulajdonos hogyan kéne hogy eljárjon. Na most, én komoly bajban vagyok, mert mind a miniszter úr véleményéből, mind Balás István véleményéből úgy éreztem, hogy az épeszű tulajdonos: az a Kormány vagy esetleg a kormánykoalíció. Szeretném, hogyha ezt elfelejtenénk. Ezeknek a vagyontárgyaknak lehet, hogy kezelője a Kormány és kormányzati szervek, de a tulajdonosa nem a Kormány, és különösen nem a kormánykoalíció. Ezeknek a vagyontárgyaknak a tulajdonosa: ez az ország – most nem akarom a "nép" szót használni, mert az én számból kicsit félre fogják magyarázni –, az egész országé, valamennyi lakosé. Hogy kié, milyen arányban, ezt nem tudom. A Kormány felelőssége nem az, hogy tulajdonosnak érezze magát, hanem jó gazdaként bánjon ezzel a tulajdonnal.
(19.00)
És jó lenne, hogyha az épeszű tulajdonos – most én használom ezt a szót – nem zsákmányolná ki a tulajdonát, illetve az általa kezelt tulajdont sem. Tehát itt a dolognak van egy másik oldala, nemcsak a vagyon van, hanem működtetni és működni hagyni kell ezeket a vállalatokat.
Még egy utolsó megjegyzést tennék, mielőtt megismételném ügyrendi javaslatomat. Balás képviselő úr elmondotta, hogy például Angliában és Franciaországban hogyan privatizáltak néhány tíz vállalatot különböző korokban. Ebből idéznék:
"1979-től a hatalomra került konzervatívok 11 éven keresztül, óriási parlamenti csatározások közepette, összesen mintegy 60 vállalatot privatizáltak."
Én itt az óriási parlamenti csatározásokra tenném a hangsúlyt. Szóval, nagyon javaslom képviselőtársaimnak, hogy ezt a néhány beterjesztett törvénytervezetet – akármilyen szépen is van fogalmazva – kivitatás nélkül, így élből – ahogy ezt csúnyán Pesten mondani szokták – ne fogadják el. Ez tényleg egy olyan kérdés, ahol higgyék el az egyűttműködés szükségességét és szándékát.
Tehát megismétlem az ügyrendi javaslatomat: mielőtt lezárná elnök úr a vitát, kérdezze meg a Parlamentet, hogy egyetért-e egy kétfordulós tárgyalással. Köszönöm szépen. (Taps.)
