SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk lévő törvényjavaslatok lényeges kérdést, a privatizálást, illetve bizonyos állami vállalkozói vagyonok nem privatizálását érintik. A szabaddemokrata képviselőcsoport részéről már több hozzászólás történt az általános vitában, én két fő kérdésről szeretnék beszélni. Az egyik a tartós állami tulajdon- ban tartás elvei bizonyos állami vagyonrészeknél, és hogy egyáltalán szükség van-e tartós állami tulajdonra. A másik kérdés pedig a bankrészvények elvonása az állami tulajdonban lévő vállalatoktól és gazdasági társaságoktól.
A tartós állami tulajdonban tartásnál számos képviselőtársunk fölvetette azt a kérdést, hogy erről tulajdonképpen egyedileg – tehát arról, hogy mely vállalatot, mely vállalatokat kell megtartani állami tulajdonban – nem a Kormánynak, hanem a Parlamentnek kell döntenie. Én úgy gondolom, hogy legalább ilyen fontos kérdés az, hogy milyen elvek alapján kell eldönteni azt, hogy mely vállalatok, mely területek maradjanak állami tulajdonban.
Itt, a törvényjavaslatban erre vonatkozólag találunk megfogalmazást, miszerint a Kormány akkor tart valamit állami tulajdonban, ha azt gazdaságstratégiai, nemzetgazdasági vagy más fontos érdek indokolja, stb. Én úgy gondolom, hogy ez a megfogalmazás teljesen laza, és semmire sem használható. Különösképpen gondolok itt a "más fontos érdek"-re, például a Kormánynak igen fontos érdeke lehet az, hogy a kormánypártok megnyerjék a következő választásokat, és ez most úgy látszik, hogy nem tűnik oly túl könnyű dolognak, de a választások megfinanszírozására esetleg hasznos lehet a Kormány számára, hogyha olyan cégeket tart állami tulajdonban, amelyeknek a vagyonát, az abból kihúzott nyereséget azután majd lehet választási propaganda céljaira fölhasználni. Ez is a "más fontos érdek" kategóriájába, gondolom, belefér. Nem hiszem, hogy ezzel ellenzéki pártok egyetértenének, a Szabad Demokraták Szövetsége bizonyára nem ért egyet.
De nem kevésbé lazának tartom én ezt a gazdaságstratégiai érdeket sem, hogy most ha gazdaságstratégiai érdek fűződik valamihez, akkor azt nem kell privatizálni.
Én azt hallottam egy privatizációs tanácsadó társaságtól, hogy ők akartak privatizálni egy ruházati nagykereskedelmi vállalatot, és közölték velük illetékes helyről, hogy azt pedig nem privatizálják, mert az gazdaságstratégiai jelentőségű. Én ezt el is fogadom, végül is a ruházati nagykereskedelem rendkívül fontos dolog, hogy legyen ruha, amit föl lehessen venni, akkor tényleg stratégiai jelentőségűnek mondható, csak azt nem értem egészen, hogy miért kell állami tulajdonban tartani, hiszen látjuk, hogy az állami ruházati kereskedelem nem volt túlságosan eredményes az elmúlt évtizedekben, és a magántőke ezen a területen igazán aktívan fejtheti ki tevékenységét.
Én azt hiszem, hogy itt egész más elveket kellene, lenne helyes megfogalmazni, mintsem ezeket a homályos gazdaságstratégiai és egyéb utalásokat. Azt hiszem, hogy végül is két elv fogadható el olyanként, amelyik ideiglenesen – és hangsúlyoznám, hogy ideiglenesen – korlátozhatja bizonyos tevékenységek privatizálását. Az első ilyen elv az lehet, hogy válságágazatok olyan területein, ahol elég nagy biztonsággal megítélhető az, hogy bizonyos korlátozott ráfordításokkal az állam számottevő mennyiségű munkahelyet tud megmenteni, ugyanakkor félő, hogy privatizálás esetén a magántulajdonosok ezt nem tennék meg. Ezen a területen indokolt lehet az állami tulajdont ideiglenesen fönntartani.
A másik lehetséges indoklása egy állami tulajdon fönntartásának, tisztelt kollégák, az, hogy ha meglehetősen bonyolult szabályozás kialakítására van szükség. Ez természetesen arra az esetre vonatkozik, amikor természetes monopóliumok privatizálásáról van szó, ilyen például a csatornaszolgáltatás, a vízszolgáltatás, a telefonhálózat, stb. Itt nagyon nehéz feladat elé kerülhet az, aki a szabályozást kidolgozza. Például Angliában a vízművek privatizálása nem sikerült igazán jól, a kis vízfogyasztású területeken, ahol nem jövedelmező a működés, ott nem megnyugtató a privatizált vízellátás helyzete, egyszerűen nem sikerült megfelelően leszabályozni ezt a dolgot. Az ilyen problémák elkerülésére jól ki kell dolgozni a szabályozást. Persze itt, mondom, ez kifejezetten természetes monopóliumok esetére vonatkozik. A vízellátás például ilyen terület. Ez pedig időt igényel. Tehát ezeken a területeken – ismétlem –, válságágazatok bizonyos területein, és ott, ahol a szabályozás kialakítása hosszú időt, bonyolult tevékenységet igényel, ott fönntartható az állami tulajdon, de ott is csak ideiglenesen.
Ennek megfelelően javasoltuk Lotz Károly és Eörsi Mátyás képviselőtársaimmal az 5607-es számú módosító javaslatunkban a tartós állami tulajdonra vonatkozó törvényjavaslat egyszerűen elhagyását. Tehát a címének és 32 paragrafusának törlését.
Képviselőtársaim figyelmébe szeretném ajánlani ennek a módosító javaslatnak az indoklását, amelyet egy külföldi forrásból vettünk át. Ez a forrás részletes kutatások eredményei alapján mutatja ki, hogy a magánvállalatok minden területen hatékonyabban, olcsóbban működnek, mint az állami vállalatok. Szó van ebben az indoklásban például arról, hogy Amerikában, ott, ahol magán tűzoltó társaságok vannak, ezek olcsóbban működnek és nagyobb hatékonysággal, a tűzvédelmi hatékonyságukat mérve, mint az állami vállalatok, de szó van még arról is, hogy az amerikai hadseregben egy fizetési csekk kitöltése, tehát az ezzel kapcsolatos adminsztratív tevékenység és egyéb, az 4 dollárba kerül, ezzel szemben nagy magánvállalatoknál csak egy dollárba kerül, ugyanígy az erdőgazdálkodásnál hatékonyabb a magánmegoldás, a szemétgyűjtésnél hatékonyabb a magánmegoldás. Mindez az állítás sok száz vállalat összehasonlításán alapul, alapos összehasonlításokon. Ugyanígy a repülőtársaságoknál hatékonyabbak a magán repülőtársaságok, mint az állami repülőtársaságok stb., stb. Még a börtönökről is szó van, az is hatékonyabban működtethető magánvállalkozásban, mint állami irányításban. Nem is meglepő, hogy ez így van, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az állami vállalatoknál egy kis lazaság, egy kis pazarlás, egy kis saját zsebre dolgozás, itt-ott egy kis anyagnak a hazavitele saját szükségletre stb., stb., mindig bocsánatos bűnnek számít Magyarországon is, Nyugaton is, ha mondjuk, jobban szervezett országokban nem is annyira, mint sajnos minálunk.
A másik téma, amelyikről beszélni szeretnék, a bankrészvények állami tulajdonú gazdasági egységektől való visszavétele, visszaállamosítása, amelyet az időleges állami tulajdonról szóló 4973-as számú törvényjavaslat 82. §-ának (1) bekezdése ír elő.
(18.10)
Ez azt mondja, hogy "A Vagyonkezelő Részvénytársaság létrejöttének időpontjával az e törvény vagy a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezet vagyonából a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi LXIX. törvény szerinti pénzintézetben tagsági jogokat biztosító részvények a Vagyonkezelő Részvénytársaság tulajdonába kerülnek." Ez tehát a törvényjavaslat szándéka, hogy elvonják a bankrészvényeket azoktól a vállalatoktól, amelyek állami tulajdonban vannak.
Ez a visszaállítás jogilag is problematikusnak tűnik akkor, ha a bankrészvény-elvonás állami tulajdonú társaságtól, tehát nem állami vállalattól, hanem részvénytársaságtól vagy kft-től történik. A szöveg arra mutat, hogy ilyenre is sor fog kerülni. Ha az elvonás állami vállalattól történik, akkor jogilag nem problematikus, és bizonyos szempontból még érthető is, bár hangsúlyozom, egyáltalán nem helyes. Érthető ez a visszaállamosítás, mert a bankoknak az elmúlt években végbement sajátos "privatizálódása" – idézőjelbe téve ezt a szót –, ahogyan jórészt állami vállalatok tulajdonába kerültek, eléggé problematikus, és jól hangzó elkélpzelés egy új tiszta lappal indulás. Persze, akkor jól hangzó ez az elképzelés, ha a mögöttes szándék – mint ezt az illetékesektől hallottuk – valóban az, hogy a megnövelt állami banktulajdonhányad nem marad fenn tartósan, ellenkezőleg, a privatizációhoz teremt jobb kiinduló pozíciót. Tehát érthető, mondtam, a tiszta lappal indulás szándéka.
Csakhogy egyfelől azt a problémát, amely abból adódik, hogy itt állami vállalatok kezébe kerültek a bankrészvények, többé-kevésbé kezeli az előbb említett, tehát tavalyi LXIX. pénzintézeti törvény 19. § (3) bekezdése, amelyik ugyanis eléggé korlátozza, hogy az ily módon banktulajdonossá vált vállalatok a bankok irányításában részt vegyenek, tudniillik gyakorlatilag nem lehetnek a vállalatok vezetői vagy képviselői a bankok igazgatóságának tagjai. Tehát ez már világosan kevésbé indokolttá teszi ezt a sajátos szándékot, hogy el kell vonni a bankrészvényeket a vállalatoktól.
Másfelől azért sem kell elvonni a bankrészvényeket a vállalatoktól, mert a gazdaság folyamatos, normális működésének fenntartása nemigen egyeztethető össze ilyen jellegű lépésekkel, ilyen tiszta lap megteremtésével. Ez nemcsak ebben az esetben, általában is érvényes, tisztelt képviselőtársaim! Nem lehet egyszerre azt is biztosítani, hogy tiszta lappal induljunk valamilyen vonatkozásban, és ugyanakkor fönnmaradjon a folyamatos működés. A tiszta lappal indulás olyan zavart idéz elő a folyamatos működésben, amelynek komoly következményei lehetnek, és ez ezen a területen is így van.
Itt két baj van. Az egyik az, hogy megváltozik a bankok tulajdonosi szerkezete. Gondoljuk el: adva van egy bank, amelyben van egy jelentős, de mégis kisebbségi állami tulajdonosi rész, egy ugyancsak jelentős, de mégis kisebbségi külföldi tulajdonosi rész, és sok kisebb tulajdonosi rész, amely állami vállalatoké vagy tisztán állami tulajdonú társaságoké. A külföldi úgy vásárolt be ebbe a bankba, tehát úgy lett egy jelentős, de kisebbségi tulajdonos, hogy tudta, nála jelentősen nagyobb tulajdonos nincs az adott banknál, tehát neki nagy a befolyása ebben a bankban. Ezzel a föltétellel vásárolt be ebbe a bankba. Most természetesen az államnak vagy bármelyik másik tulajdonosnak joga van megváltoztatni ezt a tulajdonosi struktúrát, olyan módon, hogy megvásárol bankrészvényeket. Hát azt senki nem tilthatja meg… Ha az állam ezt csinálná, hogy megvásárol bankrészvényeket, akkor a külföldi, hát ráígérhet esetleg az állam által adott árra, és akkor ő vásárolja meg, ha ő így akarja. Viszont az állam itt magát törvényhozási eszközökkel hozza előnyös helyzetbe. Egyszerűen elvonja a kistulajdonos vállalatoktól a részvényeket, és ezzel kerül erőpozícióba a külföldivel szemben. Egyszerűen államhatalmi eszközökkel változtatja meg a külföldi által pénzért megszerzett pozíciót, és én úgy gondolom, ez egy rendkívül szerencsétlen dolog. Ez pontosan a komoly befektetőket riasztja el ettől az országtól, hogyha ilyen jellegű lépésekre szánja rá magát az ország Kormánya, meg pláne Parlamentje. Nem jó dolog. Ez az – ismétlem –, ami a komoly külföldi tőkét elriasztja, hogyha ilyen lépésekkel találkozik egy országban.
A másik baj ezzel az eljárással, amit a törvényjavaslat javasol, az, hogy az eljárás, a bankrészvények elvonása, éspedig – most ez a fontos – kártalanítás nélküli elvonása fölforgatja a vállalatok vagyonstruktúráját. Mármint azon vállalatok vagyonstruktúráját, amelyektől elvonják a részvényeket. Ez a vagyonstruktúra az alapja az általuk fölvett bankhiteleknek. Vagyonstruktúrájuk megváltozása, vagyonuk csökkenése a hitelképességük újbóli megfontolására késztetheti a hitelezőiket, bankokat és másokat, a további hitelnyújtás leállítására, esetleg hitelek felmondására vezethet.
A törvényjavaslat szerint az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság kezessé válik az elvont vagyon erejéig a vállalat tartozásaiért – ezt mondja a 82. § (2) bekezdése. Ez a hitelezők számára kielégítő megoldás lehet, de a problémát, amelyről én beszélek, nem oldja meg. Ha a vállalat hitelképessége a vagyonelvonás miatt megrendül, akkor egy egyszeri megrendülés után fokozatosan egyre súlyosabb nehézségekbe ütközhet, megindulhat lefelé a lejtőn, ahol azután nincs megállás.
Ezért mi nem tudjuk támogatni a bankrészvényeknek a törvényjavaslatban javasolt elvonását, és arra kérem képviselőtársaimat, hogy ne támogassák ezt az elgondolást.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
