SZILI SÁNDOR (MSZP)
SZILI SÁNDOR (MSZP)
SZILI SÁNDOR (MSZP) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársak! Akkor, amikor készültem erre a hozzászólásra, úgy gondoltam, hogy ez a hozzászólás egy ünnepi megemlékezés is lehet számomra, annak kapcsán, hogy többször, de legutóbb 1991. február 26-án interpelláltam MRP ügyben a miniszterhez – Kiss Gyula miniszterhez.
(12.00)
Akkor a miniszter úr többek között a szememre vetette: – idézem – "Az eredeti munkatervben is jövő hónap szerepel." Februárban számonkérni tehát a márciusra meghatározott tervet, én azt gondolom, idő előtti.
Kérem, május van, s íme itt van előttünk a munkavállalói részvényprogram törvénytervezete, az is igaz, hogy egy évvel később, és elég kalandos úton jutott el hozzánk, tudniillik már az előző Kormány foglalkozott a munkavállaló részvényprogrammal, s a mai Kormány több mint két és fél éves megfontolt és alapos munkával elkészítette ezt a 16 oldalas terjedelmű MRP-törvényt. Bár meg kell jegyeznem, hogy az új Parlament első ténykedése az volt, hogy megfosztotta a dolgozókat attól az alkotmányos joguktól, amely elismerte a dolgozói tulajdont mint önálló tulajdonformát.
Viszont az is igaz, hogy a kormányprogram, a nemzeti megújhodási program említést tesz munkavállalói tulajdonról, sőt a legnagyobb kormánypárt frakcióvezetője 1991. február 4-én a kárpótlási törvény vitájában megemlítette az alkalmazotti részvényprogramot, mint olyat, amelynek megvalósításával a dolgozók akár ingyen is tulajdonhoz juthatnak. Idézem: "Az egységes privatizációs törvényben garanciákat kell biztosítani arra vonatkozóan, hogy a privatizálandó állami vállalat dogozói kedvezményes áron, sőt bizonyos feltételek esetén, ingyen is megszerezhessék a részvények meghatározott hányadát. Taps a jobb oldalon" – írja a jegyzőkönyv.
Hát uraim, vagy feledékenyek, vagy nem tartják a szavukat! Szóval végre eljutottunk odáig, hogy az állami tulajdon lebontásából – már, ami még megmaradt – részesülhet a melós is. De hogy is néz ki ez a valóságban? Kérem, a magyar privatizáció első hulláma a spontán privatizáció volt, amely joggal váltotta ki a társadalom nagy részének elégedetlenségét. A spontán privatizációban a vállalati menedzsment kapott kiemelkedő és csaknem ellenőrizhetetlen szerepet, és számos botrány mutatta, hogy a menedzsment a privatizációt alárendeli a pozíciója megerősítésének, illetve a személyes vagyongyűjtésnek.
A spontán privatizáció kudarca egyfajta ellenreakciót váltott ki. Sorra születtek a korlátozó, centralizáló jogszabályok, létrejött az Állami Vagyonügynökség, s egyre inkább központosították a tulajdonosi jogosítványokat, az ellenőrzést, a döntéseket.
Lassan új, kiemelt szerepű és kívülről alig ellenőrzött privatizátor alakult ki, s ez maga a kormányzat. A kormányzatnak és a mögötte álló politikai erőnek azonban szintén megvan a maguk jól körvonalazott, saját értékrendszere. A kormányzati politikai elit nemcsak azt ismerte fel, hogy fel kell számolni a spontán privatizációt, hanem azt is, hogy ha a régi privatizátor helyébe áll, akkor óriási lehetőségek nyílnak meg előtte, amelyek saját céljait is szolgálhatják. A kormányzati politikai elit speciális érdekeit jóval nehezebb felismerni, hisz gyakran az össznemzeti érdek mezét öltik fel, illetve azzal is összefonódva, tovább okulva a múltból, burkoltan jelennek meg. Világosan látszik, hogy a kormányzati politikai elitet számos korábbi ítélete, morális és politikai elkötelezettség köti bizonyos társadalmi csoportokhoz. És látható, hogy a privatizáció során ezeket kívánja előnyhöz juttatni, s mind ez idáig a dolgozói kollektíváknak a tulajdonhoz juttatása csak ellentmondó nyilatkozatokban jelenik meg, s a távoli idők ködébe menő ígéreteknek tűnik, miközben a különböző kárpótlási törvények egymás után születnek.
Tisztelt Képviselőtársak! A Magyar Szocialista Párt megalakulása óta jelentős politikai feladatának tekinti a dolgozói tulajdon megteremtésének a lehetőségét. Határozott álláspontunk volt, és ma is az, hogy az állami tulajdon lebontásának együtt kell járnia a munkavállalók valódi tulajdonossá válási lehetőségének sokféle formában történő biztosításával.
A munkavállalók az elmúlt évtizedekben végzett munkájukkal hozták létre a ma privatizálásra kerülő állami vagyont, s ezen túlmenően a befektetéseikkel is tulajdonosi jogosítványokat szereztek, hisz a ki nem fizetett jövedelmük egyik forrása volt a vállalati felhalmozásnak. Ebből fakadóan a magyar munkavállalóknak tulajdonosként is részesedniük kell az átalakításra kerülő állami vagyonból, de az MRP csak egy lehetőség, hogy a munkás, a dolgozó tulajdonhoz jusson.
Viszont fel szeretném hívni a figyelmet, hogy az oly alapossággal kidolgozott, előttünk fekvő kormányjavaslat nem más, mint a dolgozó tömegek becsapása. Hasonlít ahhoz a gyermekjátékhoz, amikor azt mondják, hogy nesze semmi, fogd meg jól! Az MRP-törvény ott válik becsapássá, hogy csak ott indítható, ahol a nyereségből a hitel, a kamatok és a bank haszna kifizethető, vagyis a dolgozók minden vállalatban társtulajdonosok lehetnek, ahol a vagyon arányos nyeresége 30,5%.
Kérem szépen, ma az állami vállalatok vagyonának 6,9%-át jelentik az ilyen vállalatok. Ezeknél szerezhet vagyonrészt a munkavállaló, persze csak akkor, ha még nem vették meg a külföldiek vagy a hazai spekulánsok. És ha még akad ilyen vállalat, akkor is csak úgy juthat tulajdonhoz a dolgozó, ha a vagyonrész tulajdonosának eladási szándéka találkozik a dolgozói kollektívák részbeni törekvésével. Így aztán kérdem, hogy milyen sikere lesz a programnak? Mert ahol mindenki támogatja, ott nem lehetséges, ahol meg lehetséges, ott meg nem engedélyezik.
Így tehát nagy csalódást fog okozni, hogy a program nem alkalmazható azokban az rt.-kben és kft.-kben, amelyek nem átalakult állami vállalatokból jöttek létre, hanem az állami vállalatok egyes részlegeinek az átalakulásával hoztak létre. Márpedig az MRP-ben reménykedő munkások zöme ilyen társaságokban van alkalmazva.
Tisztelt Országgyűlés! Az MRP akkor teljesíti ígért célját, ha ezt nem tesszük függővé sem vállalati, sem társasági jóváhagyástól, sem a tulajdonos döntésétől, hanem a munkavállalók állampolgári jogán ismerjük el. Így legalább a vállalatok azon kis csoportjában, ahol a nyereség lehetővé teszi, lehetségessé válik.
A nagy feladat, ami előttünk áll, hogy olyan törvényt dolgozunk ki az MRP-nek, amely legalább az állami vállalatok felében lehetővé teszi annak létrejöttét. Ennek érdekében ki kellene mondanunk a legnagyobb kedvezmény elvét, vagyis hogy a dolgozók olyan áron kapják meg a vagyonrészüket, mint a legkedvezőbb áron vásárló hazai vagy külföldi vevő.
A másik lehetőség annak kimondása, hogy a dolgozók üzleti értéken kapják a vagyont, vagyis olyan áron, amit a profitból – a kamatokat is beleértve – tíz év alatt ki tudnak fizetni.
A törvényjavaslat nagy érdeme, hogy lehetővé teszi a dolgozók számára egyes gyárak, vagyonrészek MRP kapcsán történő kivásárlását. Hiányzik azonban, hogy ennek a gyakorlati megvalósítását a törvény nem munkálja ki. Így ez üres ígéretté fog válni. Amikor ugyanis a dolgozó élni akar vele, kiderül, hogy a vállalattól tudják csak megvásárolni, tehát az adókedvezmények jogszabály szerint nem illetik meg őket. Ez az ipari decentralizálás szempontjából nagy jelentőségű kezdeményezés csak akkor válik valósággá, ha kiegészítik azzal, hogy az ilyen kezdeményezés esetén az ÁVÜ-nek kötelessége a vagyonrészt a vállalattól elvonni, s azt az MRP-programban alkalmazni.
A törvényjavaslat másik nagy méltánytalansága, hogy nem adja meg a személyi jövedelemadóval kapcsolatos befektetési kedvezményt a munkavállalóknak, illetve megadja még 2%-ra, amelyet saját pénzükből fizetnek. Kapnak tehát társasági adókedvezményt – mint külön hangsúlyozott segítséget is –, azonban egy ilyen nagyságrendű, minden magyar állampolgárt megillető kedvezményt megvonnak tőlük.
Ha magánember vásárol MRP-hitelre – teljesen azonos feltételekkel az egzisztencia hitellel – állami vagyont, akkor az osztalékból kifizetett hitele után megilleti őt a beruházási kedvezmény. A munkavállalót ez nem illeti meg. Mert bár ő fizeti a saját erőt, de nevében az MRP-egyesület vásárol, és azt kapja az osztalékot, törleszt belőle, majd formálisan ingyen adja a részvényt a dolgozónak, aki tehát nem kapja meg a befektetői kedvezményt, de viszont, ha eladja a részvényt, a meg nem kapott kedvezményt vissza kell fizetnie.
Úgy gondolom, hogy a dolgozóknak tisztességgel meg kellene mondani, hogy megkapják a társasági kedvezményt, de levonnak tőlük ugyanennyi nagyságrendű másik kedvezményt, vagy pedig – s ezt tartanám szükségesnek – igenis adjuk meg a dolgozóknak a befektetői kedvezményt a személyi jövedelemadóból.
(12.10)
Ez nem igényel mást, mint hogy az MRP-egyesület nem saját nevében, hanem a dolgozók megbízásából, nevükben vásárol.
További méltánytalansága a programnak, hogy kötelezően előírja az MRP-egyesületek számára megvalósítástanulmány készítését, s ezt saját pénzükből kell a dolgozóknak kifizetniük. Közismert, hogy a kárpótlási törvény alapján visszajuttatott földek kimérési költségeit az állam átvállalta. Úgy gondolom, s ez lenne a méltányosság, hogy a tanulmány költségeivel kapcsolatban a munkavállalókat is ez illetné meg.
A résztulajdonosi programot a bérből és fizetésből élők nagy reményekkel várták. Nem szabad, hogy csalatkozzanak ebben a reményükben, hiszen a gazdasági nehézségek miatt már amúgy is nagyon rossz a tömegek hangulata. Az MRP lenne alkalmas, hogy végre poztív lépéseket érezzenek a munkavállalók, s a mi feladatunk, hogy a törvényjavaslatot az elvárásokkal és az elhangzott kormányígéretekkel összhangba hozzuk.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)
