GÁSPÁR MIKLÓS, DR. a KDNP képviselőcsoport vezérszónoka:
GÁSPÁR MIKLÓS, DR. a KDNP képviselőcsoport vezérszónoka:
GÁSPÁR MIKLÓS, DR. a KDNP képviselőcsoport vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat, amelyet most tárgyalunk, s amely a kárpótlási jegyek életjáradékra váltásáról szól, közismerten a Kereszténydemokrata Néppárt kezdeményezésére született. A kárpótlási jegyek életjáradékra válthatóságát a Kereszténydemokrata Néppárt a kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvény országgyűlési tárgyalásai során javasolta, s javaslatunkat az Országgyűlés elfogadta. Ennek következtében a kárpótlásról szóló már említett törvény 7. § (4) bekezdése a KDNP javaslatára úgy szól, hogy a kárpótlásra jogosult kérésére a kárpótlási jegy ellenében a társadalombiztosítás keretében külön törvény rendelkezései szerint életjáradék folyósítható. E külön törvény megszületését – amely most előttünk fekszik – mindezek alapján a Kereszténydemokrata Néppárt fokozott érdeklődéssel várta.
Mi volt a fő cél, amely a szemünk előtt lebegett akkor, amikor lehetővé kívántuk tenni e vonatkozásban az életjáradék jogintézményét? A Kereszténydemokrata Néppárt szociális elkötelezettségének megfelelően a piacgazdaságban sem kizárólag a gazdaság sokszor brutális törvényszerűségeinek az érvényesülését kívánja, hanem hangsúlyozottan szociális piacgazdaság kialakítását tűztük magunk elé. Éppen ezért a kárpótlási jegy életjáradékra válthatásával egy szociális elemet kívántunk a gazdaságba bevinni. Ez a szociális elem pedig az, hogy akik koruk és ennélfogva sajnos gyakran egészségi állapotuk miatt nem kívánnak, vagy nem tudnak a kárpótlási jeggyel vállalkozni, azok a kárpótlási jegyük ellenében egész életük végéig havi részletekben készpénzt kapjanak, s ilyen módon egzisztenciális biztonsághoz jussanak.
Ezt az általunk elérni kívánt célt a törvényjavaslat azáltal válósítja meg, hogy a 2. és 10. § szerint az életjáradék havonta forintban fizetendő, a jogosultat élete végéig megillető adómentes szolgáltatás.
Lényeges garanciális elem a törvényjavaslatban, hogy az életjáradék iránti igényt az azt határozottan elbíráló lakhely szerint illetékes társadalombiztosítási igazgatóság nem utasíthatja vissza, ha a jogosult a törvényjavaslatban foglalt feltételeknek megfelel. További garancia a jogosult részére a fellebbezési lehetőség, vagy azt követően a bírósági út igénybevétele.
Ugyancsak a jogosult érdekeit védi, hogy az életjáradék iránti igény érvényesítésével kapcsolatos eljárás költség- és illetékmentes.
Ugyanakkor a törvényjavaslatnak egyéb problémái mellett két nagyon neuralgikus pontja van. Az egyik a korhatár kérdése. A törvényjavaslat 1. §-a szerint a kárpótlási jegyet életjáradékra váltani az a személy jogosult, aki 1991. december 31-én a 65. életévét betöltötte. Itt felmerülhet és fel is merül, hogy miért nem – például – 60 év a korhatár, vagy miért nem a nyugdíjkorhatárt vette alapul e vonatkozásban a törvényjavaslat. Nos, álláspontunk szerint – bár érzelmileg megértem a korhatár leszállításának igényét – a 65 éves korhatár leszállítása ellenkezne az életjáradékkal kapcsolatos eredeti elképzelésekkel, ugyanis a legrászorultabbaknak kívántuk biztosítani ezt a lehetőséget, de főleg ellenkezne magának a kárpótlási törvénynek a koncepciójával.
Az 1991. évi XXV. törvény, azaz a kárpótlásról szóló törvény ugyanis az 5., 6. és 7. §-aiban alapvetően gazdasági megfontolásokból főszabályként előírja, hogy a kárpótlás összegéről kárpótlási jegyet kell kiállítani, és a kárpótlási jegy csak kivételesen váltható át készpénzre. A kárpótlási jegy a hivatkozott törvény értelmében olyan bemutatóra szóló, átruházható, a kárpótlás összegének megfelelő, az állammal szemben fennálló követelést névértékben megtestesítő értékpapír, amelyet birtokosa legfőképpen az állami tulajdon privatizációja során értékesítésre kerülő vagyontárgyak – részvények, üzletrészek – megvásárlására, továbbá termőföld-tulajdon megszerzésére használhat fel.
Nos, a kárpótlási törvény alapján kárpótlási igényt benyújtó mintegy 800 ezer személy 38%-a, azaz mintegy 300 ezer személy 65 év feletti, tehát körülbelül 300 ezer személy lesz elvben jogosult arra, hogyha kívánja, akkor kárpótlási jegyét életjáradékra válthassa. Ha a korhatár 65 év helyett 60 évre lenne leszállítva, akkor a kárpótlásra jogosultak már több mint 50%-a lenne elvben jogosult kárpótlási jegyét életjáradékra váltani, ha pedig a nőknél a nyugdíjkorhatárra, azaz 55 évre szállítanánk le az igényjogosultság határát, akkor ez a szám jóval 50% fölé emelkedne.
Mindezekből nyilvánvaló, hogy a törvényjavaslatban a kárpótlási jegy életjáradékká váltására a 65. életévben meghatározott korhatár leszállítása magának a kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvénynek azt az alapvető célkitűzését hiúsítaná meg, hogy a kárpótlási jegyek felhasználása elsősorban az állami tulajdon privatizációja során és termőföldtulajdon megszerzésére legyenek felhasználva. Az ország gazdasági szempontjából is nyilvánvalóan jobb, ha a kárpótlási jegyeket a gazdaságban használják föl, mintha azt életjáradék formájában készpénzre váltják.
A kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvény végrehajtásának a fedezete, azaz a kárpótlási jegyek fedezete mintegy 60–70 milliárd forint állami vagyon. A 65 éves igényjogosultsági korhatár mellett életjáradékra készpénzben elvileg ezen összeg mintegy egyharmadát, azaz körülbelül 20 milliárd forintot kell maximum kifizetni a jogosultaknak, ha minden jogosult életjáradékra váltaná a kárpótlási jegyét. Ezt a költségvetés kibírja, minthogy a kifizetés időben eltolva történik, ennél többet azonban nehezen.
Végül, mintegy kisegítő érvéként a 65. életév mint igényjogosultsági korhatár mellett szól, hogy a korhatár leszállítása a leszállítás arányával egyenes arányban csökkenti a jogosult részére életjáradékként havonta adható összegeket, hiszen az adott kárpótlási jegy névértéke változatlan marad, míg a folyósítás időtartama, a havi részletek száma nyilvánvalóan időben megnyúlik. Az életjáradék havi összege tehát ebben az esetben kevésbé jelentene tényleges anyagi segítséget a jogosultnak.
Összefoglalva tehát, a kárpótlásról szóló törvénynek, a gazdaság érdekeinek és a szociális szempontoknak az együttes figyelembevétele során arra az eredményre juthatunk, hogy a 65 éves igényjogosultsági korhatár egyáltalán nem problémamentes, de talán elfogadhatónak látszik. Egy kivételt azonban a Kereszténydemokrata Néppárt a 65 éves igényjogosultsági korhatár alól mindenképpen kezdeményez, éspedig kiterjesztő értelemben.
Azt javasoljuk, hogy a rokkant igényjogosultak esetében betöltött 60 év alatt is legyen lehetőség a kárpótlási jegy életjáradékra váltására.
A törvényjavaslat másik neuralgikus pontja a javaslat 7. §-ában foglalt az a rendelkezés, amely szerint a járadék összegét 1993-tól minden év március elsejétől kell az előző év átlagos nyugdíjemelés 30%-ával megegyező mértékben növelni. Ez a rendelkezés tulajdonképpen a járadék értékállóságának a kérdését veti fel.
A Kereszténydemokrata Néppárt a járadéknak a törvényjavaslatban említett mértékű évenkénti növelésével nem ért egyet, azt kevésnek tartja. Ezért úgy foglaltunk állást, hogy míg a hivatkozott 30%-os évenkénti emelést a törvényjavaslat a járadék emelésének a maximumaként rendeli, a KDNP ezt az évenkénti emelést csupán minimumnak, kiindulópontnak tekinti.
Az ezzel kapcsolatos módosító javaslatunk lényege az, hogy a járadék emelésének évi mértékét a gazdasági teljesítményhez kössük, s azt javasoljuk, hogy az évi emelést ennek függvényében évente, a költségvetési vita keretében az Országgyűlés állapítsa meg. Garanciális szabályként azonban kimondjuk, hogy a járadék Országgyűlés által megállapított emelése nem lehet kevesebb az előző évi átlagos nyugdíjemelés 30%-ánál. Reményeink szerint a gazdasági teljesítmény emelkedésével a járadékot is nagyobb mértékben lehet emelni, annál mint ami a törvényjavaslatban szerepel.
Végül szeretnék kitérni egy alkotmányos kérdésre. Kifogásként felhozható egy bizonyos szempontból az, hogy az azonos korú férfi és nő nem azonos összeget kap havi részletekben a járadék folyósítása során. Véleményem szerint a kifogás formális és nem alkotmányellenes a havi részletek eltérése a férfi és a nő esetében, hiszen közismert, hogy a férfiaknak és a nőknek más a várható élettartamuk. Éppen az az alkotmányos megoldás, amit a törvényjavaslat tartalmaz, vagyis hogy a férfi és a nő egyenlő elbírálása éppen azáltal jön létre, hogy mindketten a rájuk vonatkozó átlagos élettartam alatt kapják meg a kárpótlási jegy névértékének a teljes összegét.
A másik kifogás, ami alkotmányossági szempontból felmerülhet, az az, hogy megengedhetetlen diszkrimináció állampolgárok között az a körülmény, miszerint az állampolgárok egy része nem válthatja át kárpótlási jegyét életjáradékra, azaz készpénzre, míg az állampolgárok más része ezt megteheti. Ez az alkotmányossági kifogás egyrészt azért nem áll helyt, mert a kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvény 7. § (1) bekezdése, amely a kárpótlási jegy életjáradékra való átválthatóságáról rendelkezik, alkotmányos rendelkezés, másrészt pedig azért sem áll helyt, mert az Alkotmány a pozitív diszkriminációt nem tiltja. A kárpótlási jegy életjáradékra váltásakor pedig tipikusan pozitív diszkriminációról van szó, ugyanis éppen azáltal valósul meg a kárpótlási jeggyel rendelkezők lehetőségeinek egyenlősége, ha jeggyel vállalkozni – koruk vagy egészségi állapotuk miatt – nem tudó vagy nem akaró személyek is kezdhetnek valamit a kárpótlási jeggyel, azaz ha kívánják: életjáradékra válthatják.
Mindezek alapján a törvényjavaslatnak – az említett módosításokkal, amelyek a járadék értékállóságát kívánják biztosítani és a rokkantakra is ki akarják terjeszteni ezt a lehetőséget – az elfogadását javaslom. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
