SOÓS KÁROLY ATTILA, az SZDSZ képviselőcsoport vezérszónoka:
SOÓS KÁROLY ATTILA, az SZDSZ képviselőcsoport vezérszónoka:
SOÓS KÁROLY ATTILA, az SZDSZ képviselőcsoport vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Itt az eddigiek hallatán nyilván sokan zavarban lehetnek: azt hallottuk, hogy két bizottságban nem tartották a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak. Az talán ismeretes a Házban is, meg a Házon kívül is, hogy gyakorlatilag ilyen döntés MDF-képviselők egy jelentős része nélkül nem hozható. Ezek után azt halljuk, hogy az MDF vezérszónoka lelkesen támogatja ezt a javaslatot. Szóval, nem tudom, szoktak-e az MDF-ben frakcióülést tartani (Derültség.) de célszerűnek tartanám a frakcióülések hatékonyságának a növelését és a vélemények összehangolását.
A pénzügyminiszter úr elmondta, hogy milyen növekedése lehet az életjáradéknak évente, több nem lehet, mondta ő.
Ezek után hallottuk, hogy valami másfajta mechanizmus kellene mégis – MDF-részről –, amelyik többet adna. Most hát én nem tudom. Én úgy tudom, hogy a pénzügyminiszter úr is tagja az MDF-frakciónak. De egy pénzügyi kérdésben, úgy látszik, mégsem az ő álláspontja dominálja az MDF-frakció álláspontját. Szóval én igazán nem értem, hogy most tulajdonképpen hol is vagyunk, és mi is történik. De ez talán nem fog megakadályozni abban, hogy ismertessem az SZDSZ-frakció véleményét a törvényjavaslatról. (Zaj. – Közbeszólások az MDF padsoraiban: Halljuk!)
Nos, a Szabad Demokraták Szövetségének képviselőcsoportja egyetért a törvényjavaslat céljával, de nem ért egyet a törvényjavaslattal, sőt azzal sem ért egyet, hogy szükség van ilyenfajta törvényjavaslatra.
A törvényjavaslat célja az, hogy idős embereknek ne kelljen feltétlenül maguknak foglalkozni az általuk kapott kárpótlási jegyek fizikai tulajdonra váltásával vagy részvényekre váltásával, hanem ha akarják, válthassák a kárpótlási jegyet életjáradékra.
Ezt a lehetőséget a mi véleményünk szerint természetesen meg kell teremteni, bármi is a véleményünk magáról a kárpótlási törvényről, noha természetesen, mint Horváth Béla úr is tudja, ellentétben azzal, amit ő mondott, nekünk nem az volt a véleményünk, hogy senkinek semmit. (Horváth Béla: Nem is beszéltem erről!) De mondom, Horváth Béla úr azt mondta, hogy ellenzéki álláspont, én nem vettem észre, hogy eddig kormánypárti képviselő lettem volna, tehát ellenzéki vagyok, és azt hiszem, hogy nem ezt mondtam el, amit Horváth Béla itt ellenzéki álláspontként idézett.
Tehát bármi volt is a véleményünk magáról a kárpótlási törvényről, azt a lehetőséget, hogy a kárpótlási jegyet akik megkapták, életjáradékra válthassák, meg kell teremteni. Ha egyszer ez a törvény olyan, amilyen, és a kárpótlási jegy olyan, amilyen, akkor meg kell teremteni a kárpótlási jegy életjáradékra váltásának lehetőségét. A kérdés csak az, hogy ezt hogyan kell megteremteni, kinek kell a kárpótlási jegyet életjáradékra váltania?
A Kormány javaslata szerint az államnak kell a kárpótlási jegyet életjáradékra váltania. Eszerint, a Kormány szerint általában, az életet minden vonatkozásban az államnak kell vezérelnie, minél közelebbről, minél határozottabban irányítania. Így tulajdonképpen nem is meglepő, hogy a kárpótlási jegy életjáradékra váltását is az államra, azaz részben a saját szerveire, részben a társadalombiztosításra akarja a Kormány rábízni.
Hallottuk ennek néhány problémáját már eddig, de én magát az elvet szeretném kétségbe vonni, azt hiszem, hogy a Kormány javaslata alapjában véve elhibázott. Lényegében maga a feladat állami megoldása mint olyan, rossz.
Az állami megoldás, azaz a kárpótlási jegy állam által való életjáradékra váltása, az állami megoldás mint olyan abból indul ki, hogy az életjáradékra váltás kedvezmény, amelyet csak a rászorultaknak, kárpótlási jegyeik önálló forgatására nem képeseknek ad meg. Namármost, ha ez így van – és ez szükségképpen így van –, akkor jön a kérdés: ki is az a rászorult?
A törvényjavaslat a rászorultságot életkorhoz köti, a 65 év felettiek a jogosultak. Igazságos-e az életkor, mint a rászorultság alapja?
Nos, nem lehet eldönteni, hogy ez igazságosabb-e, mint például a vagyoni helyzet, tehát hogy a szegényebbek részesedjenek a kedvezményben vagy az egészségi állapot, egyébként Horváth Béla úr erre a dilemmára már utalt is.
Az persze igaz, hogy a kor egyszerűbben alkalmazható ismérv. Lám, az állami megoldás, az állami kedvezményezés mint olyan, eleve, szükségképpen az igazságot a hivatali egyszerűsítéssel helyettesíti, és persze mást nehezen is tehetne. Tehát az életkor dönt.
Akkor következik az a kérdés, hogy milyen életkor legyen a határ. A törvényjavaslat szerint 65 év. Miért nem 60 vagy 62, vagy 57, miért egyforma nőkre és férfiakra nézve, és ha nem lenne egyforma, akkor a férfiak vagy a nők korhatárának kell-e magasabbnak lennie? – kérdezem én.
Ezekre a kérdésekre száz ember százféle választ ad. Százféle különböző választ ad, de az állam, adott esetben az Országgyűlés csak egy választ adhat a kérdésekre. Így előre tudható, hogy az emberek túlnyomó része nem fog egyetérteni a megoldással, bármilyen lesz is a megoldás. Bizonyosan lesznek olyanok, akik a korhatárt – nem ezt, hanem amit majd az Országgyűlés elfogad, isten tudja, hogy mi lesz az, de bármi lesz is az – túl magasnak, és lesznek olyanok, mások, akik túl alacsonynak tartják. Ez természetesen minden állami döntés általános problémája.
A Magyar Nemzeti Bank törvényben meghatározott önállóságát egyesek túl kicsinek, mások túl nagynak tartják, a honvédelemre a költségvetésben előirányzott pénzkeretet egyesek túl kevésnek, mások túl soknak tartják, a kárpótlást egyesek kevésnek tartják, mások soknak.
A kézenfekvő következtetés mindebből az, hogy az állam szerepét, az állami döntéseket, amennyire csak lehet, korlátozni kell. Az állam minél korlátozottabb szerepet vállaljon, és a társadalom működése, amennyire csak lehet, ne a mindenható állam parlamenti és kormánydöntésein, beavatkozásán alapuljon, hanem a szabad polgárok kölcsönös megállapodásain, tisztelt Ház! Tehát a saját szerepünket kellene csökkenteni, amikor csak lehet.
Ez az elv, ez a liberális alapelv természetesen nem alkalmazható mindenütt. Például a Nemzeti Bank jogállásáról az államnak kell dönteni és sok másról is, így többek között a vagyoni kárpótlás mértékéről és módjáról is. De ha már ez az utóbbi döntés megvan, ha már a kárpótlási jegyeket kiosztják, akkor az állam további szerepe túlnyomórészt a megfelelő privatizációs kínálat biztosítására kell, hogy korlátozódjon, tehát arra, hogy legyen mit venni a kárpótlási jegyekért, legyen olyan vagyon, amit lehet venni. Ha van ilyen kínálat, ha van mit venni a kárpótlási jegyért, akkor a kárpótlási jegy valóságos érték.
Na már most akkor egy bizonyos értelemben ahhoz hasonló helyzet alakul ki, tisztelt Ház, ami Nyugaton ismeretes, ahol ugyanis idős emberek gyakran jelentős megtakarításokkal rendelkeznek. Mindegy, hogy az nem kárpótlási jegyben van, hanem pénzben van, itt éppen arról beszélek, hogy ha a kárpótlási jegy érték, valóságos érték, akkor olyasmi, mintha pénz lenne.
Na már most ezeknek a nyugati embereknek, idős embereknek nem szokott az állam a segítségére sietni, hogy most az ő pénzük gyorsan, jól kamatozhasson közvetlen formában, az állam nem szokta elkérni a pénzüket és fizetni érte életjáradékot. Ugyanis létezik Nyugaton a magánszektor, amelyiknek a fejlesztéséről néha, úgy látszik, elfeledkezik a másik oldal. A magánszektor, amelyik versenyez azért, az egész befektetésialap-história, az egész bankrendszer Nyugaton nagyrészt arról szól, hogy idős embereknek pénzük van, ezt kamatoztatni akarják, ebből életjáradék jelleggel meg akarnak élni, és versengve kínálnak kedvezőbb feltételeket nekik bankok, befektetési társaságok stb.
Ezt a helyzetet kellene nálunk is – hogyha már rendszerváltozásról beszélünk – előállítani. Tehát én azt mondom, ha van, ha lesz olyan kínálat, ha lesz privatizációs kínálat, amire a kárpótlási jegyet át lehet váltani, akkor a kárpótlási jegy valóságos érték, és akkor életjáradékra is váltható, külön erről szóló törvény nélkül. Mert akkor nyilvánvalóan alakulnak olyan vállalkozások, amelyek – persze megfelelően szabályozott feltételek között, és ez nagyon fontos, hogy ezeket a vállalkozásokat megfelelőképpen szabályozni kell, a keretfeltételeket az államnak kell megteremtenie – egymással versenyezve kínálnak kárpótlási jegyért életjáradékot. Akkor nincs olyan korhatárvita, amelyre az előbb utaltam, amelyről itt még rengeteg szó lesz, és amelyet jól eldönteni már most tudjuk, hogy nem lehet. És akkor nem kell a kárpótlásra jogosultak – külön a nők, külön a férfiak – várható további élettartamát sem törvénybe foglalni. Tehát azt, hogy statisztikai számítások szerint ki éri meg az ikszedik születésnapját. Ilyen statisztikai számítások egyébként végezhetők, az üzleti életben ezek felhasználhatók, de ezek törvénybe iktatása szerintem ízléstelenség és egyszerűen felesleges ezzel az egész törvénnyel együtt.
A tisztelt Kormánynak egy csapnivaló törvényjavaslat benyújtása helyett arról kellene gondoskodnia, hogy a kárpótlási jegy valóságos érték legyen. Ennek érdekében pedig megfelelő privatizációs kínálatot kell biztosítani, megfelelő vagyoni értékeket kell kínálni a kárpótlási jegyekért. A benyújtott törvényjavaslat azt a gyanút ébreszti, hogy ezt a Kormány nem akarja, és így a törvényben nem kedvezményezett kárpótoltak, tehát a 65 év alattiak kitapétázhatják a lakásukat a kárpólási jegyeikkel.
Kérem, én nagyon örülnék, ha megcáfolnák ezt az állításomat, de ezt megcáfolni tettekkel kell. Biztosítsanak a kárpótlási jegyek mögé megfelelő privatizációs kínálatot, azaz lehessen a kárpótlási jegyeket megfelelő vagyoni értékekre váltani, akkor magántársaságok egymással versenyezve fognak életjáradékot kínálni azoknak, akik erre akarják átváltani a kárpótlási jegyüket. A szerencsétlen törvényjavaslatot pedig el lehet felejteni, az Országgyűlés tárgyalási idejét hasznosabb célokra lehet fordítani. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
