PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárti képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka:
PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárti képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka:
PÁSZTOR GYULA, DR. a Független Kisgazdapárti képviselők 35 tagú csoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Az előttünk levő MRP-törvénytervezet a Kormány privatizációs stratégiájának a része. Abból a szempontból kell tehát megítélnünk, hogy miképpen kapcsolódik a Kormány általános privatizációs célkitűzéseihez, s mennyiben harmonizál a már elfogadott s a még csak előkészület alatt álló egyéb, privatizációt segítő szabályozással.
A magyar privatizációs folyamat alapvető kérdései a következők. Először is: kik lesznek a tulajdonosok? Másodszor: a magyar társadalom mekkora hányada válik tulajdonossá? Harmadszor pedig, hogy a tulajdonosok között milyen arányban oszlik meg a tulajdon?
Ha az első kérdésre azt a normális piacgazdaságokban egyébként kézenfekvő és egyszerű választ adjuk, hogy azok legyenek tulajdonosok, akiknek van pénze arra, hogy tulajdont szerezzenek, akkor ezzel eldőlt a másik két kérdésre adható válasz is. A társadalomnak csak igen kis hányada válik tulajdonossá, ezek viszont nagyon nagy arányban szerzik meg a tulajdont, miközben a társadalom túlnyomó többsége egyáltalán nem képes tulajdont szerezni, vagy csak töredékesen juthat tulajdonhoz.
A magyar privatizáció eddig – nagyobbrészt spontán folyamataiban – ezt az utat járta. Jelentős tulajdonhoz leginkább azok juthattak, akiknek az elmúlt évtizedekben módjuk volt vagyont felhalmozni, s legfeljebb még azok, akik az átmenet időszakában olyan gazdasági, hatalmi pozíciót birtokoltak és birtokolnak, amelynek segítségével lehetőségük nyílt a jogszabályok adta lehetőségek és a joghézagok kihasználásával, akár saját pénzforrás nélkül is, tőketulajdonossá változni. Ezt a folyamatot kétségtelenül könnyebb volt előre látni, és bírálni, mint azt megakadályozni. Határozottabb privatizációs stratégiával, felelősebb törvényalkotói munkával a tőkehiányt pótló, a társadalom nagy hányadát tulajdonhoz juttató törvényes megoldásokkal a negatív tendenciák legalább korlátozhatóbbak lettek volna.
A nemzeti megújhodás programja már 1990-ben helyesen hangsúlyozta, hogy a Kormány mindenekelőtt a természetes személyek magántulajdonossá válását támogatja, s hogy a privatizáció alapvető célja a társadalom minél szélesebb rétegei számára a tulajdonhoz jutás lehetőségeinek a megteremtése. E szép elvek gyakorlati valóra váltása azonban csak vontatottan, felesleges kerülőutakra kényszerítve, például a földtulajdon és a kárpótlás ügyét tudnám említeni, s messze nem elégséges mértékben halad előre.
Azt is megállapíthatjuk, hogy a tulajdonhoz jutás lehetőségéből eddig a munkavállalók szinte teljesen ki voltak zárva. Éppen ezért, ha jelentős késedelemmel is, de nagy hiány pótlására hivatott az előttünk fekvő törvényjavaslat. Ráadásul szűken vett gazdasági szempontok is szükségessé tették az MRP beterjesztését.
Úgy gondolom, ma már mindenki számára világossá vált, hogy nincs megfelelő vásárlóerő az állami tulajdon megvásárlására.
Engedjenek meg egy rövid nemzetközi kitekintést az MR-programokkal kapcsolatban. A munkavállalói tulajdonszerzésnek, közelebbről az alkalmazotti részvénytulajdonosi programoknak nyugaton, elsősorban az Egyesült Államokban, ma már sajátos ideológiája van. Eszerint a munkavállalói tulajdon alkalmas lehet először is a tőke és a munka ellentétének a felszámolására, a munka és a tulajdon újraegyesítésére. Amit a marxizmus nem a tulajdon egyénekhez kapcsolásával, hanem éppen ellenkezőleg, az egyének tulajdontól való megfosztásával, a tulajdon és a munka társadalmasításával kíván megoldani. Másodszor: a tőketulajdon társadalmi méretű kiterjesztésére, a szélsőséges tulajdoni aránytalanságok mérséklésére. Harmadszor: a gazdasági hatékonyság követelményeinek és a társadalmi igazságosság eszéméjének az összeegyeztetésére. Negyedszer: a bérérdekeltséghez kapcsolt profitérdekeltséggel a munkateljesítmény fokozottabb anyagi ösztönzésére, s ötödször: a családok, a háztartások munkajövedelemtől való egyoldalú és túlzott mértékű függőségének az enyhítésére.
Ezek az előnyök nemcsak elvileg meggyőzőek, de a gyakorlatban be is bizonyosodtak. Ezért az ilyen programok ma már nem spontán szerveződnek, hanem jelentős állami ösztönzés hatására. A programok finanszírozására jelentős elkülönített állami hitelkeret áll rendelkezésre, az állam által biztosított hitel- és adókedvezményekkel. Ez a háttér a magánbankokat is érdekeltté teszi a programok irányításában.
Az állam általi támogatottságnak számos pozitív hatása van. A programok ma már egyáltalán nem a csőd, a cég felszámolásának elkerülését szolgálják. Angliában és Franciaországban is sikerrel alkalmazták e programokat az állami tulajdon privatizálása során, általában 10% körüli arányban. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a nem alkalmazott magánszemélyek számára is meghatározott tulajdoni hányadot különítettek el a megvásárlás céljára. A legfejlettebb országok a fejlődő országokba irányuló gazdasági segélyprogramjaik keretében is alkalmazták már a munkavállalói tulajdonszerzési programok támogatását, például Egyiptomban, vagy Costa Ricában vagy Srí Lankában, lehetne sorolni.
A programok jogi megítélésének és lebonyolításának a lényege, hogy ennek keretében egy cég munkavállalóiból alakult közösség közös tulajdonszerzés céljából közösen vesz fel hitelt, azt közösen törleszti, majd a hitel törlesztése, hitel hiányában a vételár részletekben történő teljes kiegyenlítése után a megszerzett tulajdon a közösség egyes tagjai között osztódik szét, azok magántulajdonába, szabad rendelkezése alá kerül. A törlesztési, részletfizetési idő alatt a megszerzett közös tulajdont a közösség érdekében egy kifejezetten erre a célra alakult szervezet, jogi személy kezeli. Minthogy ez a szervezet tipikusan átmeneti időre jön létre és nem profitérdekeltséggel működik, a külföldi jogok a szervezet formájaként vagy az egyesületet vagy az alapítványt alkalmazzák.
Az átmeneti idő alkalmas arra is, hogy a résztvevő alkalmazottak, úgy mint leendő résztulajdonosok, megtanulják a cég ügyeinek áttekintését, a döntési folyamatokat, valamint az ellenőrzést. Az egyesület vagy alapítvány ebben is segítségére van a tagjainak. Általános tapasztalat, hogy az alkalmazott tulajdonosok akkor érzékelik igazán a tulajdon fontosságát, ha a már megszerzett résztulajdon mértéke eléri személyenként az egyéves átlagos munkajövedelem mértékét.
A törvényjavaslat főbb rendelkezéseiben megfelelni látszik az eddig tárgyalt célkitűzéseknek. A tervezetnek azonban van egy olyan sajátossága, amely megkülönbözteti az előzőekben idézett MR-programoktól. Ahogy a preambulumban is olvashatjuk, a program beindítása két célt kíván megvalósítani. Egyrészt a Kormány a privatizáció gyorsításának lehetséges eszközét látja benne, másrészt pedig biztosítani kívánja a munkavállalók számára a kedvezményes tulajdonszerzés lehetőségét. Tudomásom szerint a külföldi programok elsősorban az utóbbi célt szolgálják. Kérdés az, hogy ezen célt ellentmondásmentesen össze lehet-e a másik – és ha a preambulum felsorolási sorrendjét fontossági sorrendnek is tekintjük –, a fontosabb céllal, a privatizáció gyorsításával párosítani.
A közös tulajdonszerzés törvényileg biztosított lehetősége a hitel igénybevehetőségének könnyítése, és az MRP szervezet jellegéből származó egyéb előnyök biztosítani látszanak a privatizáció gyorsítását.
A törvényjavaslat – nagyon helyesen – az állami vagyonkezelő szervezet tulajdonában lévő vagyonrész megvásárlásához kapcsolt hitel- és részletfizetési kedvezményeket úgy állapította meg, hogy azok többé-kevésbé megegyeznek az E-hitel kondícióival. Ezt a tényt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert a korábbi tervezetekben, például a 3067-es számon benyújtott vagyonpolitikai irányelvekben még egy meglehetősen ad hoc kedvezményrendszerről olvashattunk.
Megítélésünk szerint a PM – helyesen – az egyenlő feltétel s egyenlő esély elvét kívánja érvényesíteni ebben a törvényjavaslatban. A halmozott kedvezmények biztosítása már csak azért sem lett volna indokolt, mert az így nyújtott kedvezmények csak más szereplők terhére, adófizetők terhére lettek volna biztosíthatók.
Ami a másik cél megvalósítását, tehát a kedvezményes tulajdonszerzés munkavállalók részére való biztosítását illeti, már nem tartom ilyen egyértelműnek és egységes szemléletűnek a tervezetet. A tervezet egész koncepciójából következően kedvezményes tulajdonszerzési lehetőséget csak az állami vagyonkezelő szervezetek tulajdonában lévő vállalatok dolgozói számára biztosít. Ez egybe is vág azzal a ma érvényes gyakorlattal, hogy kedvezményes tulajdonhoz csak állami tulajdon megvásárlása során lehet jutni.
Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a munkavállalók egy jelentős része különböző okok miatt ki lesz zárva a kedvezményes tulajdonszerzés lehetőségéből. Így például ki lesznek zárva végérvényesen azok, akik tartósan állami tulajdonban maradó vállalatoknál dolgoznak. És ha nem is törvényileg, de a gazdasági kényszer hatása miatt, mivel nem kaphatnak kedvezményes hitelt, erősen hátrányos helyzetbe kerülnek azok, akik már nem állami tulajdonú vállalatnál dolgoznak.
Félreértés ne essék, nem a kedvezmények szélesítését kérem a pénzügyi kormányzattól. Tisztában vagyok azzal, hogy erre jelenleg nincs lehetőség, és nem is illene bele a jelenlegi pénzügyi kormányzási koncepcióba. Pusztán azt kérem, hogy a törvény tegye egyértelművé, hogy elsősorban a privatizáció gyorsítása céljából született, s így tegye egyértelművé korlátozott voltát is.
További kritikai megjegyzéseim elsősorban arra vonatkoznak, hogy nem világosak a törvény végrehajthatóságának feltételei. A Kormány különböző időpontokban és különböző szervei által megfogalmazott privatizációs tervezeteiben az MRP-n kívül más privatizációs technikák is szerepelnek. Nem világos számomra, hogy ezek párhuzamos megjelenése, illetve ütközése esetén ki és milyen elvek alapján fog a különböző vásárlási szándékok között választani.
A helyzetet több tényező is bonyolítja. Mint tudjuk, a vagyonügynökség által beindított, úgynevezett önprivatizációs program során éppen azokat a vállalatokat kívánják értékesíteni, amelyekben a legnagyobb valószínűséggel MRP-kezdeményezések várhatók. Kérdés, hogy a vagyonügynökségnek a tanácsadó cégekkel kötött szerződéseit és a szerződésekben biztosított jogosítványokat ez a törvény mennyiben érinti.
Kérdés az is, hogy mi a teendő akkor, ha valamelyik érintett vállalatnak már elfogadott, de még meg nem valósított privatizációs terve van a törvény elfogadásakor.
További kérdés az is, hogy ki és milyen elvek alapján határozza meg a vállalati vagyon értékét, és vitás esetekben ki dönt.
A jövőben alkalmazni kívánt privatizációs technikák között szerepel az úgynevezett vezetői kivásárlás lehetőségének a biztosítása is. Ha nem történik meg az egyértelmű meghatározása a különböző privatizációs technikák közti prioritásoknak, illetve nincsenek meghatározva a köztük való választás kritériumai, ez súlyos konfliktushoz vezethet. Bár az is meggondolandó, hogy nem célszerűbb és igazságosabb-e a vezetői tulajdonszerzést is az MRP-n belül szabályozni, hiszen végül is a vállalat vezetői is ugyanazon vállalat munkavállalói.
A következő kérdés, amit érinteni szeretnék, még mindig a törvénytervezet általános koncepcióját érinti. Nem egyértelmű a törvény szövegében, hogy megszerezhetik-e a munkavállalók teljes egészében is a társaságot, vagy csupán résztulajdont szerezhetnek abban. A törvényjavaslat címe és preambuluma inkább csak a részesedés szerzését teszi lehetővé, az 1. szakasz (1) bekezdése viszont a társaság részvényeinek, üzletrészeinek megszerzéséről beszél korlátozás nélkül. A későbbi szakaszok viszont ismét csak részesedésről, vagyonrészről beszélnek. Tehát a munkavállalói tulajdonszerzést csak korlátozott mértékben feltételezik.
Az intézmény eredeti angol elnevezése valóban alkalmazotti résztulajdon szerzésére utal, a gyakorlatban azonban magától értetődően lehetőség nyílt az egész cég alkalmazottak általi megvásárlására is. A mi viszonyaink között a sok állami és önkormányzati kis- és középkategóriájú vállalatokra tekintettel ez a gyakorlati lehetőség különösen fontos. Ez nem jelenti azt, hogy nálunk a 100%-os munkavállalói tulajdon válna jellemzővé, legfeljebb csak nagyobb számban várható ennek az előfordulása. A törvény szövegében ezért célszerű mellőzni a korlátozó jellegű megfogalmazásokat, és a tulajdoni részesedés helyett egyszerűen csak tulajdonról, vagyonrész helyett vagyonról stb.-ről beszélni. Ez az 1. szakasz (1) bekezdés szövegezéséhez hasonlóan, mint többen a kevesebbet, mindig magában foglalja a részleges szerzést is, de nem vágja el az egész megszerzésének a lehetőségét sem.
Úgy gondolom, hogy a szerzési korlátozás feloldása mellett esetleg a kedvezményes hitelek nagyságának korlátozásával lehetne befolyásolni, ha szükséges, azt a tulajdoni hányadot, amely az MRP keretében kedvezményes munkavállalói tulajdonba kerülhet.
Ide kapcsolódik az a kérdés is, hogy vajon belefér-e és milyen formában az MRP-be, ha a vállalat dolgozói úgy akarják a vállalat egy részét megvásárolni, hogy a vállalat valamely üzemegységét előbb önállósítják, majd az önállósított állami vállalatot a vagyonügynökség jóváhagyásával társasággá alakítják s ezután kezdik meg az MRP indítását.
Befejezésül arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a magyarországi sajátosságok miatt milyen nehézségeket jelenthet az, hogy a törvény kft-kre is kiterjeszti a programot. A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény a kft-ket a miniszteri indokolásban így jellemzi:
A kft. általában a néhány tagból álló kísérleti, ugyanakkor viszonylag tőkeerős vállalkozások legjellemzőbb típusa, s a kft. jellegéből és szervezeti szabályaiból adódik, hogy igazán nem alkalmas 30–50 tagnál nagyobb létszámú társasvállalkozás számára. A szabályozás erősen kötődik a tagok személyéhez, erre figyelemmel túl nagy taglétszám esetén a szűkre szabott szabályozás nehezen alkalmazható.
1991. január 1-jén közel 20 000 kft. működött Magyarországon. A részben vagy egészben állami tulajdonú kft.-k pontosan nem határozhatók meg. Feltételezhető azonban, hogy a 100 főnél többet foglalkoztató 529 kft. többsége legalábbis részben állami tulajdonú társaság. E kft-k átlagosan 400 dolgozót foglalkoztatnak és 150 milliós vagyonnal gazdálkodnak.
A fentiekből következik, hogyha az MRP megvalósításához a dolgozók minimum 51%-ának jelentkezése szükséges, akkor a kft. semmiképpen sem lehet a megfelelő forma, hiszen a törlesztés után taggá váló dolgozók száma messze meghaladná az indokolásban említett 30–50 főt.
Természetesen megoldás lehetne az is, hogy egy üzletrésznek – élve a gazdasági törvény 169. szakasz (3) bekezdésében foglalt lehetőségekkel – több dolgozó is tulajdonosa lesz. Ez azonban a közös tulajdon szabályaiból eredő kötöttségek miatt aligha lehet működőképes megoldás.
További problémát jelenthet a kft-k esetében, hogy az üzletrészek forgalomképessége korlátozottabb, mint a részvényeké.
Ezért még egyszer szeretném a figyelmet felhívni arra, hogy szükséges lenne a törvénytervezet átgondolása abból a szempontból, hogy a magyarországi társaságalapítási sajátosságok mellett alkalmasak-e a kft-k az MRP-k beindítására.
Mindezen hiányoságokra a frakciónk a szükséges módosító indítványokat be fogja nyújtani, és ezek elbírálása után a frakciónk is támogatja ezt a törvénytervezetet és annak mielőbbi elfogadását ajánlja a Háznak. Köszönöm, elnök úr. (Szórványos taps.)
