TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka:
TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka:
TELLÉR GYULA az SZDSZ vezérszónoka: Köszönöm – Elnök Úr – a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A konstrukció, amelyet az előttünk fekvő törvényjavaslat tartalmaz, igen egyszerű. Egy vállalat dolgozói megvásárolják a vállalat részvényeinek egy bizonyos hányadát, a vásárláshoz hitelt vesznek fel, és ezt a hitelt túlnyomórészt a megvásárolt részvények jövedelméből fizetik vissza, majd amilyen ütemben ez a visszafizetés megtörténik, valamilyen előre elhatározott rend szerint elosztják egymás között a már kifizetett részvényeket. Ennek az egész műveletnek a lebonyolítására egy szervezetet hoznak létre, és ezt a szervezetet saját maguk vezetik és irányítják. A nagyobb közösség pedig – mivel ehhez a tulajdonszerzéshez érdekei fűződnek – kedvezményeket nyújt az ilyen részvényvásárláshoz, részint hitelkamat-kedvezmények formájában, részint egyéb kedvezmények formájában. Mondom, a konstrukció igen egyszerű, és egyáltalán nem látszik rajta így első pillantásra, hogy milyen sokféle érdeket és milyen sokféle célt sző egybe.
A kormányzati előterjesztés két ilyen célt emel ki. Az egyik a privatizációs folyamatnak a gyorsítása. Erre a kérdésre még – hozzászólásomnak a végén – részletesebben ki fogok térni. Annyit már most megengedek, hogy csakugyan valamelyes lökést a privatizációs folyamatnak ez a konstrukció bizonyára adni fog.
A másik cél – amit a törvény megjelöl és ami a miniszter úr expozéjában is elhangzott – a bérből és fizetésből élők tulajdonhoz juttatása, mint cél. Tudjuk, hogy ez a cél is méltányolható és fontos cél, hiszen az előttünk járó fejlettebb nyugati társadalmak példája jól mutatja, hogy azok, akiknek termelőeszköz-tulajdonuk nincsen, még jelentős egyéb vagyonnal rendelkezhetnek és rendelkeznek is. Széles társadalmi rétegek vannak, akik jelentős részvénytulajdonnal vagy készpénztulajdonnal, esetleg ingatlantulajdonnal rendelkeznek, és megrázkódtatások esetén ezeket a családokat, egzisztenciákat a nehézségeken átsegítik ezek a tulajdoni formák, és így általában a társadalmi stabilitáshoz hozzájárulnak.
Én azonban egy fontosabb célját is látom ennek a konstrukciónak. Azt ugyanis, hogy azokat a szereplőket, akik ebben a konstrukcióban részt vesznek, tehát a vállalat tulajdonosait, a menedzsereket, azokat a munkásokat, alkalmazottakat, akik beszállnak ebbe a bizonyos programba, az őket védő érdekképviseleteket, illetve a szélesebb közösséget: az államot, de még bizonyos mértékig a hitelező bankokat is, egy olyan pénzügyi konstrukcióba egyesíti, amely konstrukcióban valamennyi szereplőnek előnyei származnak a részvételből, és az összhatás – miközben minden egyes szereplő a saját érdekeit követi – általában az ipari tevékenység színvonalának az emelkedése, a műszaki felszereltség váltásának a gyorsulása, a foglalkoztatás színvonalának a fenntartása, sőt ezen keresztül tulajdonképpen a nemzeti jövedelem színvonalának is a fenntartása, vagy esetleg a növelése lehet.
Ez szerintem ennek a konstrukciónak a lényege, és szinte azt mondhatjuk, hogy zseniális ebben a tekintetben ez a konstrukció. Azt is hozzá kell tenni, hogy pusztán attól azonban, hogy ez megjelenik a magyar gazdaságban és a magyar gazdaság szervezeti formái között, ez az utóbbi nem biztos, hogy teljesülni fog. Az a helyzet ugyanis, hogy ez a konstrukció a nyugati társadalmakban a gazdasági fejlettségnek egy olyan szintjén jelenik meg, amelyik szint bizonyára szükséges ahhoz, hogy ez a konstrukció igazán működőképes legyen. Tehát a munkás részvénytulajdonosi program nem teremtője vagy nemcsak teremtője, hanem előzőleg következménye is valamilyen társadalmi szituációnak, és ezt, amikor az elvárásainkat megfogalmazzuk, mindenféleképpen tekintetbe kell venni.
Az előbb beszéltem már azokról a szereplőkről, akik ebben a konstrukcióban részt vesznek. Milyen célokat követnek, illetve milyen hasznokat remélhetnek az egyes szereplők? A példák mutatják, hogy a tulajdonosok oldaláról, ha új társaság alapításáról van szó, akkor természetesen a részvények értékesítése vagy a részvények egy részének az értékesítése; más esetben, hogyha a meglévő társaságok tőkeemeléssel bocsátanak ki részvényeket, akkor nyilvánvalóan a társaságba való tőkebeszívás egy ilyen előnye ennek a konstrukciónak, vagy általában a társaság működőképességének a fenntartása, esetleg a társaságot megvásárolni kívánó nemkívánatos vevőnek az elhárítása. Olyan vevőre gondolok, aki a társaságot esetleg fölbontaná vagy gyökeresen átalakítaná, amelyik alkalmasint sem a tulajdonosoknak, sem az ott dolgozóknak nem érdeke.
De nyilvánvaló, hogy a menedzsereknek is van szoros érdekük ezzel a konstrukcióval kapcsolatban, amennyiben elősegíti a műszaki szerkezetváltást, illetve a tulajdonosi pozíción keresztül nagyobb intenzitású azonosulásra vezet a munkavállalók részéről. A munkavállalók tulajdonhoz jutnak egyfajta takarékossági formában, egyfajta nyugdíjkiegészítésnek is tekinthető részvénytulajdonhoz jutnak, és természetesen az állam a munkahelyek megszűnésének az elkerüléséből jelentős társadalmi feszültségeknek az elkerülésére jut, és ezért támogatja ezt a konstrukciót.
Az a helyzet, hogy ez az a szociológiai vagy érdekekből szőtt háttér, amelyiknek az előterében magát a törvényt, a törvénynek egyes tulajdonságait érdemes volna megnézni és megvizsgálni.
Az első mindjárt a törvény által a részvénytulajdonosi szervezet definíciója, amivel foglalkozni szeretnék.
A 4. § (1) bekezdése így definiálja a szervezetet: "A szervezet a munkavállalók által az őket foglalkoztató társaságban tulajdoni részesedésszerzés céljából önkéntesen létrehozott – önkormányzattal és nyilvántartott résztvevőkkel rendelkező – jogi személy".
Nyilvánvaló, hogy jogász képviselőtársaim, akik a jogi személyek elméletében járatosak, bizonyára meg fogják alaposan vizsgálni ennek a jogi személynek a sajátosságait, és talán vitatni is fogják. Én ahhoz a részéhez szólnék hozzá, hogy a munkavállalók által önkéntesen létrehozott jogi személyről van szó. A fő szereplői ennek a konstrukciónak: a tulajdonosok, a menedzserek és a munkavállalók.
A tulajdonosok megakadályozhatják ennek a szervezetnek a létrejöttét azzal, hogy egyszerűen nem szavazzák meg.
A menedzserek megakadályozhatják azzal, hogy a garanciavállalásba nem mennek bele, de ugyanakkor előnyökhöz is juthatnak ennek a szervezetnek a működése során, például tulajdonosként hozzákapcsolják a vállalathoz a dolgozókat, illetve előnyöket nyújthatnak.
A munkavállalók ezeket az előnyöket elfogadhatják vagy el is utasíthatják.
Ezekből az elemekből egy szimmetrikus helyzet alakul ki a két szerződő fél között. Érthetetlen a számomra, hogy miért csak az egyik fél kezdeményezheti a program, illetve a szervezet megalapítását.
Erre az aszimmetriára voltaképpen sem a törvényhez fűzött magyarázat, sem pedig a miniszter úr expozéja nem adott számomra jó magyarázatot, hiszen nyugodtan kezdeményezhetné a tulajdonos is, nyugodtan kezdeményezhetné a munkavállaló is, illetve kezdeményezhetné a menedzser is, illetve a munkavállalók mellett a munkavállalók érdekképviseleti szerve is.
Egy másik problémát a gazdasági bizottsági vitában már említettem, és Kósa képviselőtársam hivatkozott is rá – bár nem névvel – bizottsági beszámolójában. Ez az 50%-os részvétel kikötése. Itt csak röviden jelzem, hogy nézetem szerint semmi sem indokolja az 50%-nál nagyobb részvétel kikötését, hiszen ha az a célja ennek, hogy minél többen vegyenek részt ebben a munkás részvénytulajdonosi programban, akkor a kérdés úgy vetődik föl, hogy mikor, milyen esetben vesznek részt többen: ha egész vállalatok – de viszonylag kevés vállalat – dolgozói vesznek részt, vagy pedig hogyha kis csoportok, de szinte minden vállalatból részt vehetnek ebben a programban. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb számosságra az utóbbi megoldás vezetne.
Ha ennek az 50%-nál nagyobb részvételnek az a funkciója, hogy bizonyos szociológiai csoportok ne kerülhessenek túlsúlyba, és ne használhassák ki, mondjuk, méltatlanul a részvénytulajdonosi program kedvezményeit – például a vezetői csoportok, amelyeknek amúgy is jóval magasabb a jövedelme –, erre a következő választ adom. Azokban az országokban, ahonnan a részvénytulajdonosi program példáját vettük, ezt a kérdést úgy oldják meg, hogy a vezetőket kirekesztik a részvénytulajdonosi programban részt vehetők köréből, és az ő részükre egy teljesen külön konstrukció – a vezetői tulajdonszerzési konstrukció – létezik.
Azért nem értem, hogy ez a törvény miért nem ezt a megoldást választja, hiszen Szabó Tamás miniszter úr az expozéjában célzott rá, hogy egy ilyen konstrukció készül már, és be fogják nyújtani a Parlament elé.
A kirekesztéssel kapcsolatban azonban felvetődik egy másik kérdés is: mi legyen a szakszervezetekkel és a szakszervezeti tagokkal. Az a helyzet ugyanis, hogy ha a dolgozóknak egy bizonyos köre tulajdonosként bekapcsolódik a részvénytulajdonosi programba, és tulajdonosi jövedelmet húz a vállalattól, ugyanakkor ugyanezek a dolgozók pedig szakszervezetbe szervezve bérkövetelésekkel lépnek fel, egy olyan "ollóba" foghatják a vállalatot, amibe a vállalat belebukhat. Ennek következtében úgy gondolom, hogy a szakszervezeti tagokkal kapcsolatban külön szabályozást kellene bevenni, külön szabályozást kellene megengedni, például azt a szabályozást, hogy a szakszervezet tárgyalni legyen köteles a részvénytulajdonosi programban részt vevő más felekkel, és ennek a tárgyalásnak az eredményeképpen vehessen részt vagy vehessenek részt a szakszervezetek, a szakszervezetekbe szervezett munkavállalók a részvénytulajdonosi programban.
További probléma, hogy a vállalatok vagyonának mekkora hányada kerüljön bele a részvénytulajdonosi programba. Mivel olyan vagyonpolitikai irányelvünk, amelyik erről egyértelműen nyilatkozna, nincsen, csak föl tudunk vetni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem, ennek a hányadnak a korlátozása nagy hiba volna – tehát mondjuk azt mondani, hogy 15%-a vagy 20%-a adható ilyen programok birtokába –, ugyanis, ha ez a hányad nyitva marad, megnyílik az út arra, hogy esetleg egész vállalatok vagy vállalatrészek kerülhessenek sikeresen működő részvénytulajdonosi szervezetek birtokába. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos lépésekben – az első 10%, a második 10%, a harmadik 10% és így tovább – való privatizálása volna megvalósítható ezzel a konstrukcióval.
Ez voltaképpen egy új cél lehetne, új célja lehetne ennek a törvénynek – amelyet természetesen meg kellene engedni és be is kellene venni a szabályozás megfelelő helyein.
Problémáját érzem ennek a törvénynek a visszavásárlás intézményével kapcsolatban: a visszavásárlás ugyanis – kiváltképpen hogyha árfolyam-emelkedés következik be – olyan anyagi terheket ró a tulajdonosi szervezetre, amelyeket az nem tud teljesíteni. Hogy ezt financiálisan hogyan kellene vagy hogyan lehetne megoldani, nézetem szerint a törvénynek tartalmaznia kellene. Ráadásul, ezzel az igen fontos céllal – hogy tudniillik ne kerüljenek ki a részvények a programból, és ezért ne kelljen négy-öt évenként új programot indítani – ellentétes szabályozás is van a törvényben, az ugyanis, amelyik azt mondja, hogy a tulajdonosi szervezetnél visszatartható, tehát ki nem osztott részvények mennyisége nem haladhatja meg az ott lévő részvények 50%-át. Arra hivatkozik a törvény, hogy nem kollektív tulajdont készít elő. Ez az oszthatatlan alaptól való indokolatlan félelem, szerintem tévedésen alapul, ugyanis azokat a vállalatokat, amelyek stabilizálni akarják a munkástulajdont, és meg akarják védeni magukat külső, nagy vásárlóerejű tulajdonos akcióitól, ez az oszthatatlan alap védheti meg – ráadásul minél nagyobb ilyen oszthatatlan alapot képzünk, annál kisebb annak a másik alapnak a szükségképpeni nagysága, amelyikből a visszavásárlások megvalósíthatók.
Voltaképpen még hosszasan sorolhatnám ennek a törvénynek azokat a jellegzetességeit, amelyeket közös lényegüknél fogva úgy foglalhatnék össze, hogy ebbe a nagyon rugalmas, nagyon sokfelé ágazó és nagyon sokféle érdeket megjeleníteni képes konstrukcióba olyan határokat, olyan korlátokat tesz be az 50%-os oszthatatlan alappal, az 50%-nál nagyobb részvétellel és így tovább, és így tovább, amelyek, nézetem szerint, ennek a konstrukciónak a privatizációs célját nem segítik elő. Ezzel szemben a többi érdekeltnek – tehát nem a munkavállalóknak, hanem az egyéb szereplőknek, mint érdekelteknek – a programban való kezdeményező részvételét és igazi érdekkifejezését lehetetlenné teszik, de legalábbis akadályozzák.
Végül néhány szót arról szeretnék szólni, hogy mi lehet ennek a munkavállalói részvénytulajdonosi programnak a szerepe az egész privatizáció folyamatában. Úgy gondolom, itt a következő dolgokat kell megfontolni – egy-két olyan dolgot is fogok mondani, amit előttem Palkovics képviselő úr már említett.
Az egyik az, hogy ez a privatizációs technika a jól működő vállalatok privatizációjának az eszköze, tehát máris szűkíti a vállalatok körét. Másodszor: anynyi feltétel foglaltatik benne – nyílt és rejtett feltétel, a dolgozók vállalkozásától, a saját erő letevésétől kezdve egészen a vállalati garanciavállalásig, vagy például az állami tulajdonosnak addig az ígéretéig, hogy a privatizációs jövedelmet az államadósság fedezésére fogja fordítani –, annyi feltételt szabnak, amelyek igen szűkre fogják vonni, legalábbis eleinte bizonyára, azoknak a vállalatoknak a körét, ahol ilyen program létesülhet. És ha létesül is, mondjuk a vállalati részvényvagyon 5, vagy 10, vagy 15%-ára, a nagy kérdés, hogy az egyéb privatizátor – tehát aki föllép mint a jó vállalat vásárlója –, harmadik tulajdonos, külső tulajdonos inkább akar-e egy olyan vállalatban tulajdonhányadot, ahol már van egy munkavállalói részvénytulajdonosi program, vagy pedig nem. Én azt hiszem, hogy a második helyzet fog bekövetkezni: a részvénytulajdonosi program inkább olyan vállalatokban jön létre, ahol már van magántulajdonosi részvénytöbbség, és ahol a körülmények kényszerítik ki ennek a programnak a létrejöttét, a közvetlen vásárlót ez inkább el fogja ijeszteni. Ezért voltaképpen privatizációs célok versengése fog keletkezni ennek a konstrukciónak az eredményeképpen, ami a munkás-tulajdonhozjutást fel fogja gyorsítani, de hogy az egész privatizáció folyamatát felgyorsítja vagy sem, ebben kételkedem.
Befejezésül annyit mondok, hogy magam is fontosnak tartom ennek a törvénynek a tárgyalását és az elfogadását.
A túlzott reményektől óvom magunkat, és azt javaslom, hogy az előbb említett és az egyéb korlátokat, amelyek ebben a törvényben a nem munkavállalói érdekek kielégítését és a kezdeményező erejét lefokozza, távolítsuk el. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
