FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP)
FÜZESSY TIBOR, DR. (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nem képezi feladatomat, hogy megpróbáljak válaszolni arra a számos aggályra és ellenérvre, amelyet az ellenzék tisztelt vezérszónokai felvetettek. Mégsem tudok teljesen szó nélkül elmenni azok mellett az érvek mellett, amelyek lényegében azért vetik el a három tövényjavaslatot, mert azok privatizációellenesek, magántulajdonellenesek és a szocialista struktúrák, a szocialista tulajdoni viszonyok fenntartását akarják konzerválni.
Tardos Márton tisztelt képviselőtársam, akinek, igen mértéktartó, szakszerű és tárgyilagos vezérszónoklatából szinte láthatóvá vált előttem a mai magyar gazdaság körképe, úgy véli, hogy a magyar társadalomnak ellenérzései vannak, a magyar társadalom nem tekint szimpátiával a privatizációra, ami pedig a kormánypolitikát illeti, úgy gondolja, hogy a politikai struktúrában egy régi kommunista tulajdonrendszer működik, amin a Kormány mindenesetre nem tud, de lehetséges, hogy nem is akar változtatni.
Én sem mint a magyar társadalom tagja, sem mint kormánypárti, kereszténydemokrata képviselő, nem tudom magamra venni ezeket a vádakat. A kereszténydemokraták ismerik, ha nem is az eredeti helyről, Aquinói Szent Tamás írásaiból, de a pártjuk programjából, amelyben ezek az elvek tükröződnek, ismerik a magántulajdon és a köztulajdon összevetésére vonatkozó gondolatokat és elméleteket.
Ezekből egyértelmű a magántulajdon prioritása a köztulajdonnal szemben, egyértelmű, hogy a kereszténydemokraták azért foglalnak állást a magántulajdon mellett, mert az az ember személyi jogaival közvetlen kapcsolatban van, a személyiségi jogokhoz közvetlenül fűződik, de nemcsak azért, hanem azért is, mert úgy vélik, hogy a gazdaságnak és az emberiség fejlődésének jobb és hatékonyabb, az emberhez közelebb álló hajtóerejét jelenti a magántulajdon.
Mégsem tartják a magántulajdont abszolút jognak és abszolút értéknek, azért, mert helyenként és időnként a közjó érdekében korlátozásra szorul. És sokan ismerjük és egyetértünk John Stuart Mill, a pozitivista filozófus és közgazdász megállapításaival az állam vállalkozói tehetségét illetően. Véleménye abban summázódik, hogy az állam szükségképpen a legtehetségtelenebb vállalkozó. És tudjuk azt is, hogy e mintegy 150 évvel ezelőtt kimondott igazság mögött most már hatalmas történelmi bizonyító anyag is áll, a világméretű szocialista kísérlet gazdasági csődje.
Úgy gondolom, hogy ebben a Parlamentben nemcsak a kereszténydemokratákat, de senkit nem kell meggyőzni arról, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot kell célul tűznünk magunk elé. Itt azonban most nem arról van szó, hogy egy tabula rasa helyzetből kell kiindulnunk a kétféle forma, a kétféle gazdasági rendszer kiválasztására, hanem abból, hogy mi már túl vagyunk ezen a nagy szocialista kísérleten, amelyből megörököltünk mintegy kétezer milliárdos köztulajdon-tömeget. És be kell látnunk, hogy ebből nem lehet egyik napról a másikra, mintegy varázsvesszővel, működőképes, jól funkcionáló tőkés tulajdont teremteni.
Tisztelt Képviselőtársaim!
Számtalanszor hallottam már, hogy a privatizációt gyorsan, a jelenleginél sokkal gyorsabban és sokkal hatékonyabban kellene végrehajtani. De még egyetlen egyszer sem találkoztam azzal a varázsvesszővel, amely ezt elfogadható módon végre tudná hajtani. Nem találkoztam azzal az elfogadható megoldással, amely lehetővé tenné, hogy egyik napról a másikra, vagy akárcsak egyik évről a másikra ebből a hatalmas köztulajdon-tömegből funkcionáló és jól működő magántulajdont, tőkés magántulajdont lehessen teremteni.
Becslések szerint a privatizációra kész belföldi tőke 20 milliárd forintra tehető. Nos, a kétezer milliárd és a 20 milliárd közötti különbséget el lehet osztani álprivatizációs fogásokkal, oda lehet adni társadalombiztosításnak, egyéb biztosításnak, önkormányzatoknak, alapítványoknak, szét lehet osztani kárpótlás, vagyonjegyek, népi részvények, munkavállalói részvények formájában, vagy akár a vállalatok ingyenes széthordása útján, csak abba az illúzióba nem ringathatjuk magunkat, hogy ezek a megoldások tőkés magántulajdont fognak eredményezni.
Most Csehországban és Lengyelországban folynak ilyen kísérletek. De meggyőződésem, hogy súlyos árat fognak fizetni a közvagyon széthordásáért. A kétezer milliárdos köztulajdonhegyből csak annyi válik valódi tőkés magántulajdonná, amennyit a külföldi tőke és a belföldi tőke el tud hordani belőle. Ezt a folyamatot ügyes módszerekkel lehet serkenteni, lehet gyorsítani, de egy-két nap vagy egy-két év alatt befejezetté tenni nem lehet.
Az állami tulajdonosi részvénytársaság – ez egy következő érv – beletörődés abba, hogy a privatizáció hosszú folyamat, és azáltal, hogy egy ilyen szervezetet létrehozunk, amely megkísérli kezelni hosszú ideig az állami tulajdonban maradó tulajdont, lefékezzük a privatizációt és konzerváljuk az állami tulajdont.
Mint Kósa Lajos képviselőtársam megállapította, egy önálló és ellenőrizhetetlen szervezetet létesítünk. Akárhogy is nézzük, a privatizáció nem gyors folyamat. Tavaly 40 milliárdos bevétellel a világtörténelem egyik leggyorsabb privatizációját hajtottuk végre. A folyamat további gyorsításával reálisan két-három év múlva érhető el a közvagyon mintegy felének privatizálása.
Tudomásul kell vennünk azonban, hogy még évekig, de talán még jóval hosszabb ideig, sőt, részben véglegesen is, hatalmas vagyon igazgatásának és gyümölcsöztetésének terhe hárul az államra. Ezért nem tehetjük meg, nem engedhetjük meg azt, hogy kizárólag a privatizáció gyorsításával törődve megfeledkezzünk arról, hogy meg kell kísérelnünk az állami tulajdonban levő vagyont jobban és hatékonyabban üzemeltetni és a széthordását megakadályozni.
Lotz Károly képviselőtársam negatívnak szánt példákkal kívánta alátámasztani a nyugati államosítások eredménytelenségét. Egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni. A magántulajdonon alapuló gazdaságokban az államosításoknak és az állami vállalatok létesítésének egészen más célja, egészen más rendeltetése van, mint az ún. szocialista gazdaságban volt. Ebben az utóbbiban az államosítás és az állami tulajdon új egységeinek létesítése öncél volt. Öncél volt, amely abból a hibás elméletből indult ki, hogy az állami tulajdon magasabb rendű és magasabb rendű gazdaságot eredményez, mint a magántulajdon.
Az alapvetően magántulajdonon alapuló gazdaságokban azonban az államosítás soha nem öncél, hanem mindig azt célozza, hogy jobbítsa, kijavítsa a tőkés gazdaságnak bizonyos hibáit és hatékonyabbá tegye annak funkcionálását.
Amit az elmúlt 40 év alatt gyakori vádként hallhattunk a nyugati szocialisták és szociáldemokraták ellen, azt én lényegében igaznak tartom. Azt hallottuk, azt kellett megtanulnunk, hogy a nyugati szociáldemokraták az államosításokkal soha nem tönkretenni, soha nem megváltoztatni akarják a kapitalista gazdaság lényegét, hanem megmenteni akarják a tőkés gazdaságot. Az angliai, a franciaországi államosítások, a franciaországi nagyarányú állami vállalatlétesítéseknek a célja valóban a megmentés, a foglalkoztatottság, az energiabázisnak a megmentése és biztosítása volt, és amikor ezek az intézkedések, ezek a célok beteljesültek, akkor került sor az államosításoknak a visszafelé fordítására és a magántulajdonban való értékesítésre, privatizálásokra.
Még a nagy franciaországi, 1982. évi tévedésnek, a 12 nagy ipari csoport államosításának sem az volt a célja, hogy a francia gazdaságot egy szocialista gazdasággá tegye.
Előfordul az is, hogy a nyugati államosításoknak, vagy az állami szektor fejlesztésének az a célja, hogy vonzó hatást gyakoroljon az egyébként lelassult vagy visszaesett magángazdaságra. Erre nagyon jó példa az, ami a kanadai Quebec államban történt. A hatvanas években a nagy gazdasági pangást több kísérlettel, elsősorban külföldi tőkebevonásokkal akarták megszüntetni, de amikor ez nem vezetett eredményre, akkor az állam aktív gazdálkodásra szánta el magát, ebben kereste a kiutat, állami vállalatokat, társaságokat alapított és ezzel az volt a célja, hogy a szerződések rendszerével vonzó hatást gyakoroljon a magángazdaságra. És ez a kísérlet, ez a vállalkozás komoly eredménnyel járt.
Végül ugyancsak Kósa Lajos képviselőtársam ellenérve: az új vállalkozási formában az uralkodó párt a saját embereinek elhelyezésével kívánná megvalósítani a rendszerváltást. Erre csak annyit mondhatok, ennek a célnak az elérésére nem kellene az MDF-nek, illetve a kormánykoalíciónak ilyen nagy felfordulást csinálnia. Ezt a célt már sokkal korábban és lényegesen egyszerűbb módon is el lehetett volna érni, a vonatkozó vállalati szervezeti törvényeknek a megváltoztatásával, az üzemi tanácsok választási rendszerének a megváltoztatásával, az üzemi tanácsi választások másként alakításával, a privatizáció nélküli társasággá alapításokkal és az azokhoz kapcsolt személyi cserékkel. Személycserékre természetesen szükség van, és szükség lett volna már az elmúlt két esztendőben is. A privatizációs csomag azonban nem olyan szemfényvesztés, amelynek a célja ezeknek a személycseréknek az elpalástolása lenne.
Végülis az ellenérvek kérdéseivel foglalkozva kevés idő marad a privatizációs csomag méltatására. Röviden: a Kereszténydemokrata Néppárt azt tartja a privatizációs csomag legfőbb érdemének, hogy figyelembe veszi a privatizáció helyes és reális ütemezését, megvalósítja az előbb és a később privatizálásra kerülő, valamint a végleg állami tulajdonban maradó vállalatok rugalmas kategorizálását, keresi az állami tulajdon korszerű kezelési formáit, és célul tűzi ki az állami vagyon hatékonyabb üzemeltetését, összhangba hozza a privatizációs folyamat jogszabályait, és az eddigi tapasztalatok alapján tökéletesíti a folyamatot.
Ezeknél az előnyöknél fogva a kereszténydemokraták egyetértenek a törvényjavaslatokkal. A tapasztalatok, illetőleg ezeknek a törvényjavaslatoknak a jövője szempontjából ennél az egyetértésnél sokkal fontosabbnak tartom azonban, hogy úgy látom, hogy az ellenzék aggályai ellenére sincs áthidalhatatlan szakadék az ő nézeteik és a törvényjavaslatokban tükröződő nézetek között. És úgy gondolom, hogy ez a körülmény esetleg biztató jövőt ígér a törvényjavaslatoknak. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
