UGRIN EMESE, DR. (FKgP)
UGRIN EMESE, DR. (FKgP)
UGRIN EMESE, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan privatizációs csomag áll előttünk, amelyet már nagyon régen várt azt hiszem, az egész Ház, és talán a rendszerváltás egyik legfontosabb fázisát fogja megindítani.
Úgy gondolom, hogy olyan kérdésekről kell beszélni ennek a privatizációs csomagnak a kapcsán, amelyek nem egyértelműen csak közgazdasági, hanem politikai kérdések is.
Meggyőződésem, hogy ez a privatizációs csomag megpróbál azokra a kérdésekre válaszolni – mégha nem is teljesen –, amelyek az eltelt években a közgazdászokat és a politikai pártokat egyaránt foglalkoztatták: hogyan lehetne tulajdonreform helyett valóságos tulajdoni átalakítást megvalósítani ebben az országban.
A különböző elképzelések és alternatívák, amelyek az eltelt években a vita tétjét alkották, úgy gondolom, hogy valahol összetalálkoztak ezekben a törvényekben, és végül is minden olyan alternatívát megpróbál a törvény sűríteni, amelyet korábban egyik vagy másik politikai vagy gazdasági koncepciót képviselő irányzat megvalósított.
A tulajdoni átalakulásnak két nagyon fontos tétje és célja van, és úgy érzem, hogy ez határozza meg a Kisgazdapárt álláspontját is, amikor ezekről a törvényekről véleményt alkot.
Első kérdés, amelyre Füzessy Tibor képviselőtársunk is utalt már, hogy a gazdaság racionális működését akadályozó korlátokat lebontsuk, és a gazdaság középpontjába a tőke és a vállalkozó értékteremtő működését helyezzük.
A másik, ami társadalmi célként jelenik meg, úgy gondolom, hogy a középrétegeknek, az anyagilag független polgárságnak a megteremtése és e réteg kiszélesítése a legfontosabb cél.
A privatizáció általunk is felvállalt és támogatott folyamata tehát eszköz egy új, szociálisan érzékeny magyar társadalom és gazdaság megteremtése érdekében.
Ennek a felfogásnak a jegyében szeretnék néhány gondolatot, s talán kritikát is elmondani az előttünk fekvő törvényről.
Hiányoljuk azt, hogy a törvénytervezetek, e három törvénycsomag, nem együtt került be a Ház elé a vagyonpolitikai irányelvek és az államháztartási törvény tervezetével. E hiányosságnak tulajdonképpen az a következménye, nagyon nehéz eldöntenünk azt, hogy milyen alapelvek alapján próbáljuk majd a privatizációt lebonyolítani, megtörténtté tenni.
A törvénytervezet megítéléséhez tehát ezek hiányoznak, mert úgy gondoljuk, hogy egy olyan nagyléptékű átalakításhoz, mint az állami tulajdon vagy az ezekhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek önkormányzati és állami feladatok megváloztatása, csakis pontosan meghatározott és közmegegyezésen nyugvó alapelvek meghatározásával történhet meg.
Ezek az alapelvek több kategóriába csoportosíthatók. Itt meg kellene jelennie a nemzeti, állami, önkormányzati, közgazdasági, költségvetési és főként szociális, valamint a jogi alapelveknek.
A közgazdasági alapelvek sorában pontosan azt hiányoljuk, hogy nem látjuk, milyen arányban próbáljuk a privatizációt megvalósítani, milyen tulajdonosi hányadok fognak különböző rétegek kezébe kerülni. A vagyonstruktúra főbb csoportjainak arányait többféleképpen lehet feloldani, lehet meghatározni, és ezeknek az arányoknak a kialakítása úgy gondoljuk, hogy egy konkrét politikai konszenzust is igényelne.
A Kormány az állami tulajdon egynegyedével úgy tűnik, hogy a nagyburzsoáziát akarja létrehozni, a vagyontömeg másik tömegével ma még az alig létező középpolgárságot, az állami vagyon fennmaradó kétnegyedéből pedig jelképesen a munkavállalókat és az oszthatatlan állami vagyont próbálja kielégíteni. De nem találjuk a vagyonmegosztásban például a társadalombiztosítás tulajdoni hányadát vagy pedig olyan befektetői intézményeknek a vagyonból való részesedését, mint például lehetnének a nyugdíjpénztárak.
Ez az állami vagyon felosztásának egyféle koncepciója, de lehet más is, amely úgy gondolom, szintén egy fontos szempont lehet. Ilyen például, hogyha arra gondolunk, hogy az eszmeileg megfogalmazott közel kétezer milliárd forint értékű vagyon 40%-át a dolgozók és a kispolgárság kapná, s a fennmaradó részeket osztanánk el intézményi befektetők, kárpótlás, a nagyburzsoázia és az állam között.
Úgy gondoljuk, hogy akkor, amikor a privatizációról beszélünk, nem egyszerűen csak az ÁVÜ-ről, az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságról kell beszélnünk, hiszen nemcsak ők a vita tétjei, hanem egy közeli és távolabbi magyar jövő. Tehát nem eszközökről kell csupán csak vitatkoznunk, hanem valamivel többről, és nagyon fontos lenne, ha közmegegyezéssel elfogadott jövőképet tudnánk magunknak kialakítani.
Nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy nem számol a tervezet olyan szervezetekkel, amelyeknek értékét egészen másképpen mutatja a kétezer milliárd, mint a dolgok, létesítmények társadalmi értékrendje. Az ilyen vállalatok között lehetne felsorolni például a MÁV-ot, a légiközlekedést. Tehát, amit pénzben, bagóért ki lehet fejezni, az egészen másként néz ki, és egészen más a dologi vonatkozása az életben. Ugyanannak a tejcsárdának forgalomhoz igazított értéke, a tényleges pultok és kármentők, valamint az ellátás elvárása a lakosság részéről, egészen más privatizációs logikát igényel. Úgy gondolom, hogy ezek a privatizációs logikák nem vehetők ki igazából a törvénytervezetből.
Meggyőződésünk, hogy sokkal könnyebben lehetne dönteni, hogyha az államháztartási törvény és a vagyonpolitikai irányelvek is előttünk feküdnének.
Más alapelvek fontosságára is szeretném felhívni a figyelmet – ezek pedig a jogi alapelvek. El kellene dönteni, hogy él-e a magyar privatizációban a tulajdon abszolút szabadsága, vagy társadalmi rendeltetéshez, elhivatottsághoz fűződő korlátai vannak.
Jogi alapelv-szinten mozog az is, hogy eladhat-e valaki olyan jogot, amellyel nem rendelkezik. Az elvett kis üzletek tulajdonosai élnek, és ők esetleg a mai állami vállalat alkalmazottai – de sajátjukhoz nem juthatnak hozzá. Ha így akarjuk, a privatizációs törvényben is ki kellene ezt jelentenünk, meg kellene fogalmaznunk.
Ugyancsak jogi alapelv a jogorvoslati jog, a terhek, az adósságok átvállalása, a jogutódlás, a tehermentesség, a zálogjog értelmezése, az eljárási szabályok rögzítése és az öröklés kérdése is.
A törvénycsomag három részből és két kimaradt részből áll az elmondottak alapján.
A 4972-es törvénytervezet az állami vagyonkezelő részvénytársasággal kapcsolatosan, úgy gondoljuk, egy gigantomániás elképzelést jelenít meg. Olyan vagyonkezelői, értékesítői rendszert tételez fel, amely valójában nem újszerű és rendkívül hasonlít a korábbi trösztökhöz – azzal a különbséggel, hogy ez egy kényszertröszt szerkezetét mutatja. Egyetértünk azzal, hogy az állam vállalkozói vagyonáról szóljanak a törvények, de minthogy az államháztartási törvény hiányzik, és az állami vagyonról nem készült hiteles mérleginformáció, ami alapján döntenünk lehetne, a tervezet bizonytalan tulajdonkörrel operál. A bizonytalanságot fokozza az is, hogy a "részben" és a "teljesen tartós tulajdon" kifejezéseket használja. Véleményünk szerint a tulajdon nem azonos a vagyonnal – e helyütt jókora csúsztatás van a két fogalom között.
A 4972-es számú törvénytervezetben terjesztette be javaslatát a Kormány a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról. Egyetértünk a hatékonyság követelményével, amelyet a bevezetőben rögzít a törvény, de a hatékonyság kritériumait nem rögzíti, és úgy gondoljuk, ez egy fontos szempont lenne. Mert a hatékonyság lehet gazdasági, financiális, vagy az igénybevevők, az állampolgárok, fogyasztók ellátottságán, megelégedettségén is lehet mérni. Ezt a hatékonysági követelményt az állami tulajdonnal szemben is meg kell fogalmazni.
Nagy kérdés számunkra, hogy az állami vagyonkezelő részvénytársaság alkalmas-e egy ilyen heterogén szerkezetű tulajdon kezelésére. A véleményünk az, hogy nem. Egyetlen kezelés lehetséges gazdasági társasági formában: ez az érték szerinti kezelés – ami mellett a szociális kistulajdont érintő érdekek, szolgáltatások, ellátási felelősségek magas rangú kérdések lehetnek. A tervezet igazodik a tulajdonfelosztás elvéhez, de a Kormány a tervezet 2. §-ának (1) bekezdésében korlátlan rendeletalkotói hatalmat kap.
Ugyancsak vitatható az egyetlen mamutszervezet elve is, az ÁVÜ-vel kapcsolatosan. Ez egy olyan szevezet, amely abszolút monopolhelyzetet élvez. Úgy gondoljuk, hogy célszerűbb lenne a tulajdon dologi formáihoz igazodva mezőgazdasági, élelmiszeripari, ipari, közművelődési szervezeteket cél- és eszközkoncentrált módon létrehozni. De el tudjuk képzelni az Állami Vagyonügynökségnek egy másfajta, decentralizált formáját is, például a regionális felépítkezést.
Szeretném itt még elmondani azt, hogy az eltelt évek nagy dilemmája volt az, hogyan lehetne a gazdaságot a politikától függetlenül irányítani. Az ÁVÜ esetében úgy gondoljuk, hogy nagyon erős a kormányzati irányítás – ami nem biztos, hogy lehetővé teszi az állami vállalatok hatékony működtetését. Az a 11 tagú igazgatótanács, amely kinevezéssel fog felállni, nem biztos, hogy minden esetben a megfelelő szakmai követelményeket fogja megjeleníteni ezekben a szervezetekben – ez mindkettőre, a részvénytársaságra és az ÁVÜ-re egyaránt vonatkozik. Talán javasolnánk, hogy ezen igazgatótanácsok tagjainak, az ÁVÜ és a részvénytársaság vezetőinek a kiválasztását pályázati úton, versenyeztetéssel oldják meg, és ha kell, ez a versenyeztetés, ez a pályázat egy nemzetközi zsűri előtt történjék. Úgy gondoljuk, a szakmai felkészültség ezekben az intézményekben sokkal fontosabb lenne, mint a más jellegű megítéltetés.
Hiányoljuk, hogy a tervezet a közüzemi vállalatokkal nem számol komolyan. Az ÁVÜ feladatát teljesen téves módon határozza meg véleményünk szerint a törvény, mert itt a költségvetési hiány az elsőrendű ÁVÜ-cél. Ebben a körben felosztható vagyon nem vagy nehezen lesz értékesíthető, és ezért a bevezetőben írott "hasznosság" nem minden esetben fog érvényesülni. Az értékesítés, mivel költségvetési célt szolgál elsősorban, nem fogja meghatározni a vagyon működtetésének a hatékonyságát. Úgy gondoljuk, hogy a tervezet – amely a vállalati átalakulásokat végül is kényszerűvé és kötelezővé teszi 1993-ig minden vállalat számára – azt feltételezi, hogy annyi vevőre lehet számítani, ahány eladó vállalatunk és intézményünk van.
A tervezet tulajdonképpen reorganizál – csak az a kérdés, hogy miből. A javaslat a válságkezelés minimumát sem tartalmazza, és ebből következik, hogy mi nem privatizációt látunk ebben a tervezetben, hanem egy állami előrendezést ahhoz, hogy majdan megérjenek azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik ezeknek a vállalatoknak az eladását. Valahol ez a felfogás erősen hasonlít az 1988 és 1990 közötti állapotokhoz – bár meggyőződésünk, hogy ez nem hiba, csupán az a baj, hogy a javaslatban készpénznek veszik a privatizációt, és nem azt szabályozzák, ami a feltételteremtést és az átmeneti rendezést érinti.
Mindezeket összevéve, az összes hibákat figyelembe véve úgy gondoljuk, hogy ez a törvénycsomag egy nagy fontosságú törvénycsomag, amelynek elkészítése nagymértékben elő fogja segíteni és lehetővé teszi azt a folyamatot, amelyet – ha meglehetősen lassan is – az elmúlt két évben megfigyelhettünk ebben az országban. Mindenképpen fontosnak tartjuk azonban azt, hogy ezekben a törvényekben már olyan alapelvek is megjelenjenek, amelyek a jövő gazdasági és politikai berendezkedésének fontos elemei. Meg kellene jelennie a politika és a gazdaság különválásának, vagy legalábbis mindinkább szétválásának, és a lehetőséget meg kell teremtenünk arra, hogy minél több, a magyar állampolgárok és a magyar gazdaság kezében lévő virágzó vállalat legyen. Természetesen elfogadjuk és egyértelmű alapelvnek tekintjük azt, amit az egyik törvény indoklásának bevezetőjében is olvashatunk: ahhoz, hogy a magyar gazdaság átalakulhasson, meg kell erősíteni a tőkepiacot, és a külföldi befektetőkkel is számolni kell.
Úgy gondolom, ennek ellenére a külföldi és a hazai tulajdonrész között is jó lenne meghúzni azt a határvonalat, amely lehetőséget nyújt arra, hogy ne kiárusítás, hanem valóban egy hatékony gazdasági fejlődés indulhasson meg az országban, és ennek eredményeképpen – a korábbi negatív példákkal ellentétben – lehetőség nyíljék arra, hogy majdan, egyszer, ezek a vállalatok visszavásárolhatók, és a nemzeti gazdaságba beépíthetők legyenek. Köszönöm. (Taps középről.)
