SZAUTER RUDOLF (MDF)
SZAUTER RUDOLF (MDF)
SZAUTER RUDOLF (MDF) Elnök Úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Az asztalon fekvő hosszú nevű törvényjavaslatot röviden második kárpótlási törvénynek fogom nevezni.
A törvénytervezet általános vitája során kifejtettem azt, hogy az előterjesztés szellemével, szándékával egyetértek, jónak tartom. Ezt a véleményemet – bár vitatom a tervezet egyes kitételeit – továbbra is tartom. Sőt, ezt a véleményemet látszik alátámasztani az a tény, hogy bár nagy jelentőségű a tervezet, bonyolult időszak problémás ügyeiről intézkedik, mégis viszonylag kevés a módosító indítvány.
Képviselőtársaimmal együtt benyújtott egyik indítvány átkozottul nehéz témát érint. A tervezet 2. §-a így szól: "Nem illeti meg a kárpótlás azt, aki háborús bűnös, vagy akit népellenes bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítéltek, és tulajdoni sérelemre ezzel összefüggésben került sor." Tiszta, világos beszéd, így helyes, ahogy le van írva. A baj csak az, hogy az elítélésre született jogszabály némely paragrafusa visszamenőleges hatállyal született, és olyan tetteket büntet, amelyek az elkövetés idején nem voltak bűnök. Csak példának. A 81/1945 (II.5.) ME rendelet a népbíráskodásról törvény kimondja a 13. § (4) ben, és ez nagyon fontos, hogy "háborús bűnös az, aki magyar állampolgár létére a német hadsereg kötelékében harcolt." Nem óhajtom tisztelt képviselőtársaimat történelmi leckékkel untatni, korábbi felszólalásaimban már többször utaltam rá, de a magyarországi németség sorsa a második világháború alatt nem falusi szinten dőlt el.
A magyarországi németségnek csak kis része, kis hányada ment valóban önként és dalolva Sztálingrád alá ágyútölteléknek, a nagy többség behívóparancsnak engedelmeskedett. Ezek a sorozások az akkori magyar állam tudtával, beleegyezésével történtek, tehát a hatályos jogszabályoknak megfeleltek. Sőt, a német megszállás után, tehát 1944. március 19. után, nagyon sok német származású behívott megpróbált cselezni: a német behívóparancsnak elfelejtettek eleget tenni. Azt hitték, hogy így kimaradnak a vérzivatarból – csalódniuk kellett. Így került sor olyan akciókra, hogy a német hadsereg németek lakta magyar települést megszállva fegyveres erőszakkal hurcolt el férfiakat a német hadsereg kötelékébe. Ezeknek az embereknek egy része ma is birtokolja a háborús bűnösségről szóló ítéletet, ami amellett, hogy egész életüket tönkretette, még ma is kizárja őket a kárpótlásban részesítendők köréből.
Módosító indítványunkban szigorúan körülhatárolva rögzítettük azokat a jogszabályokat, amelyeket ki kell vonni a kárpótlási törvényből kizáró feltételek közül.
Tisztelt Képviselőtársaim!
Jogos a kérdés: ezek az emberek miért nem kérnek jogorvoslatot sérelmeikre egyenként? Egyszerű a válasz: nem kaphatnak, mert a Btk. 165. §-a még ma is el nem évülő háborús bűntettnek minősíti az általam itt, remélhetőleg érzékletesen vázolt emberi sorsokat. Az csak természetes, hogy ha már a kommunista rendszertől ezt nem is várhattuk el, de az új demokrácia Alkotmánybíróságától igenis elvárhatjuk, hogy végre törölje el a kollektív és visszamenőleges büntetés intézményét. Az Alkotmánybíróság megkeresésemre elutasító határozatot hozott, egyelőre elhárította még a vizsgálatot. Jakab bácsi már meghalt, de még továbbra is háborús bűnös.
Módosító indítványunk támogatását már azért is kérem képviselőtársaimtól, a kollektív bűn alóli feloldozást végül is Alkotmánybíróságunk vagy Parlamentünk meg fogja hozni, de félő, hogy ezek az emberek lemaradnak a kárpótlás nevű vonatról. És egyáltalán, ahelyett, hogy az illetékesek kérnének elnézést vagy a magyar állam, vagy a saját nevükben az elkövetett igazságtalanságért, az elítélteknek kell ártatlanságukat bebizonyítaniuk, és még ma is gyakran hiába.
Furcsállani fogják képviselőtársaim azt, hogy a Bélafi–Szauter–Figler–Schmidt néven beadott módosító indítvány Zétényi aláírással kerül önök elé. De annyi történt, hogy Zétényi úr volt olyan szíves, hogy pontosította indítványunkat, amelyet az emberi jogi bizottság – már abban a formában, ahogy ő végül is megfogalmazta – már el is fogadott. Olyan értelemben pontosította – itt Wekler úrnak mondom –, hogy valódi háborús bűnösök még véletlenül se kerülhessenek a kedvezményezettek közé.
Tisztelt Képviselőtársaim! Másik módosító indítványunk célja a hazájukból elüldözött embereknek a kárpótlandók körébe történő bevonása. Az előző indítvány úgy szól, hogy nem jár kárpótlás annak, akinek anyagi sérelmét más címen orvosolták, egyébként más államtól kárpótlásban részesült. Nos, az utolsó mondattal van problémánk: felesleges és félrevezető, mert akinek az anyagi sérelmét más módon orvosolták, abban benne foglaltatik az is, hogy az esetleg külföldön történt.
Itt kell beszélnem arról a félreértésről, ami a jogszabály előterjesztőit e mondat beillesztésére ösztökélte.
Az előterjesztők az 1945-47-ben kitelepített német lakosság azon részét óhajtották a kárpótlásból kizárni, akik külföldön, azaz Németországban kárpótlásban részesültek azon az egyébként helyes elv alapján, hogy ugyanazon kárért kétszer kárpótlást kapni ne lehessen.
Mint sokunk előtt is ismeretes – tisztelt Képviselőtársaim –, '45 és '47 között körülbelül 220 ezer magyarországi németet telepítettek ki az országból úgy, hogy fejenként maximum 80 kilogrammos csomagot vihettek magukkal. A kitelepítésre vonatkozó határozatok kézbesítésével egyidejűleg vagyonukat zár alá vették, tehát még lehetőségük sem volt bármit eladni és így pénzben vagy – teszem fel – aranyban kivinni.
Most nem óhajtok itt vitát nyitni azon, hogy ki kötelezte a magyar államot a német lakosság kiűzésére, hiszen tudom, hogy '45-48-ig itt kvázi demokrácia volt. De azt tudom, hogy a 80 kilogrammos csomagot nem Jaltában írták elő. A németek vagyona tehát itt maradt föld, esetenként terményével együtt, ház, bútorostul, ruhával, spájz élelmiszerrel tele, istálló állatokkal, nem sorolom tovább.
A kitelepítettek kétharmada Németország nyugati zónájába került, egyharmada a kitelepítési hullám végén a szovjet zónába – csöbörből vödörbe kerültek. Az előbbiek az itthon maradt vagyonuk arányában, tehát a Nyugat-Németországba kerültek, teherelosztó segélyt kaptak a német államtól a német adófizetők pénzéből. Ezt a segélyt Lastenausgleichnek nevezik. Gyorsan meg kell jegyeznem, hogy a keleti zónába kitelepítettek természetesen nem kaptak semmit.
A nyugati zónába került magyarországi németek segélyezéséről rendelkező törvény preambuluma itt van előttem. Itt jelentik ki a német törvényhozók azt, hogy ezt a segélyt nem tekintik az itt felvett vagyon kárpótlásának. Nos, itt kezdődik, tisztelt képviselőtársaim, ezért voltam oly hosszadalmas, a bonyodalom.
Kizártnak tartom azt, hogy megállapodás híján a német kormány listát adna arról, hogy kinek milyen mértékű segélyt adott, tehát az előterjesztésben foglaltakat igen könnyű lenne – ha marad ebben az állapotában – kijátszani.
Nagyon sajnálatosnak tartom azt a tényt, hogy az elmúlt 45 évben a német és a magyar kormány között nem került sor egymás között vagyonjogi kérdéseket tisztázó tárgyalásokra. Mint tudjuk, a háború végére a fasiszta Németország 3 milliárd birodalmi márka értékben maradt adósa a háborús szövetségesének, Magyarországnak. A tárgyalások hiányában fennmaradt elszámolatlanságot viszont ne a kisembereken verjük le. A vagyon végül is itt maradt Magyarországon, érintetlenül.
Néhány objektív megjegyzést is engedjenek meg, képviselőtársaim. A nyugati zónába körülbelül 170 ezer személy került, ez 30-40 ezer családot jelent. Nagyon sokukat nem érdekli már az itt maradt vagyon, sokan nem élnek már. Becslésem szerint 10-15 ezer igénybejelentővel kell számolnunk. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az első kárpótlási törvénnyel kapcsolatban 830 ezer ember adott be igényt, ez a 10-15 ezer igénylő nem oszt és nem szoroz.
Tudomásomra jutott, hogy Németországban az elűzöttek körében mozgalom indult azzal a felkiáltással, hogy ne kérjünk kárpótlást ettől a szegény országtól. Nos, úgy érzem, lemondani a kárpótlásról csak akkor tudnak ezek az emberek, ha abba bevonjuk őket.
Tisztelt Képviselőtársaim! Módosító indítványunk, melynek nem titkolt célja az elűzött németek kárpótlásban részesülők körébe vonása, azon túl, hogy javítja ezeknek az embereknek a viszonyát a kényszerűen elhagyott hazához, javítja Magyarország nemzetközi megítélését is.
Most még egy szempontot engedjenek itt röviden kifejteni. Nem foszthatjuk meg javaslatunk elutasításával szomszédainkat a Kárpát-medencében attól a lehetőségtől, hogy az országukból kitelepített vagy politikai okokból elüldözött magyarok vagyona után ezek az országok is kárpótlást adhassanak.
Szót kell ejtenem még Wekler Ferenc és Freund Tamás három változatot előterjesztő módosító indítványáról, amit 5326-os számon terjesztettek elő abbeli félelmükben, hogy elfogy a második kárpótlási törvényben érdekeltek által licitálható föld. Az aggodalom jogos. Több németek lakta községben jártam, a gondokról magam is meggyőződhettem. Képviselőtársaim indítványát nem akarom részletesen bírálni, elég annyi, hogy az A) és a C) változat az első törvény végrehajtását késleltetné, a B) változat meg végrehajthatatlan, mert az 50% földalap tartalékolását javasolja licitre.
Kérem képviselőtársaimat, gondolják meg, és vonják vissza indítványukat, mert a megoldást nem a törvényben, hanem a végrehajtási utasításban kell megtalálni. Az első kárpótlási törvény végrehajtásának késleltetése komoly politikai feszültségeket okozhat. Emlékeznek még képviselőtársaim 1990 nyarára, amikor már itt emberek patakvért jósoltak, és cölöpöket vertek a földbe; ha most még hónapokat várnánk a törvény végrehajtásával, talán még előfordulhatna egy kis gubanc.
Nos, javaslom képviselőtársaimnak – Wekler Ferencnek, Freund Tamásnak és más képviselőknek is –, akiknek környezetében ilyen gondok merültek fel, hogy keressük együtt a minisztériumokkal a megoldást. Mert sok lehetőség nyílik a törvény tisztességes végrehajtására: például az állami tartalékföldek bevonása enyhítheti az ilyen jellegű gondokat, valamint az a tény, hogy az első törvény végrehajtása, a kárpótlási jegyek kibocsátása, a licit azért még hosszú hónapokig elhúzódik. Szinte bizonyos, hogy a legtöbb helyen együtt fognak licitálni a két törvény kárpótoltjai.
A legfontosabb feladatunk tehát az asztalon fekvő törvény minél hamarabbi elfogadása. Ehhez kérem a tisztelt Ház, képviselőtársaim szíves segítségét – amit előre is köszönök.
Köszönöm. (Szórványos taps.)
