GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Az jutott időközben eszembe, hogy adventi agrárviták a magyar Országgyűlésben címmel ki kellene adni az elmúlt hetek vitáit, mert legalább unokáink akkor talán jobban megértenek majd bennünket, hogy mi is történt velünk, mert mi a törvényhozási menetünkből kitűnően még nem egészen értjük saját magunkat és korunkat.
Az eddig elhangzottakkal kapcsolatban néhány megjegyzés. Szilasy képviselőtársammal egyetértünk abban, hogy Kiskunmajsának fel kell virágozni, viszont nemigen tudunk egyetérteni abban, amit a földművelésügyi hivatalról mondott.
A földművelésügyi hivatalok valóban alkalmatlanok egy ilyen törvényességi felügyelet ellátására, de nem hiszem, hogy azért, mert ott pártállami emberek ülnének. Legalábbis én úgy tudom, hogy Nógrád megyében Trisch Oszkár vezeti ezt a hivatalt, aki korábban az MDF egyik aktivája volt, vagy Csongrád megyében Fődi Mihály szintén az új politikai erők bizalmából került oda, és gondolom, hogy a többi megyében is úgy van – tehát ezt az MDF-en belüli ellentétek szításának is fel tudom fogni.
A földművelésügyi hivatalok azért nem alkalmasak erre, mert a szerkezetük nem erre épült, nem törvényességi felügyeletre.
Az elmúlt év során – mint Csongrád megyében lakó képviselő – kaptam egy névsort, ahol több tucatnyi jogász volt megjelölve, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy a szövetkezetekben segítsék az átalakulást. Őket a földművelésügyi hivatalok kérték fel, és gondolom akkor minden megyében felkértek jogászokat, hogy segítsék ezt az átalakulást, úgy is, mint a tagoknak szóló jogi tanácsadással, úgy is, mint az átalakulások folyamatos figyelemmel kísérésével. Nem tudom, hogy ha ezeket a jogászokat ezek a hivatalok nem tudták működtetni, akkor nem tudom, hogyan tudnák néhány hónap alatt ezt behozni.
Másrészt azt sem tudom, hogy ezek a jogászok felkerültek egy névsorra, és ezután nem történt semmi, vagy pedig ezek kaptak hivatalos megbízást, és azt nem teljesítették, vagy felvették érte a pénzt, és nem csináltak semmit, vagy nem is vették fel érte a pénzt, és úgy nem csináltak semmit.
Tehát voltak kísérletek tavasztól kezdve. Érezték a hivatalok, hogy itt segíteni kell, ennek ellenére ennek a nyomai nemigen látszanak.
Egy kunszentmiklósi gyűlésen, ahol együtt voltunk Sárossy államtitkár úrral, elhangzott az Igazságügyi Minisztérium szakértője részéről, hogy a cégbíróságok szakmai hivatalának a megerősítése számára szimpatikusabb megoldás lenne.
Azt gondolom, ha eddig ez nem történt meg, akkor a cégbíróságoknál cégbíróként és nem is új státuszok létrehozatalával, hanem a bejegyzések idejére – amelyeket remélem nem kívánnak azért elnyújtani egy egész évig, hanem néhány hónap alatt ezek megtörténnek – oda lehet rendelni az igazságügy más területéről olyan jogászokat – mondjuk cégbírónként kettőt –, és akkor máris ez az egész törvény okafogyottá vált. Akkor valóban alaposan meg lehet nézni a bejegyzés előtt – hangsúlyozom –, hogy maga az adott területen az átalakulás törvényes volt-e.
Ez a megoldás eltűnt ebből a javaslatból, bár hozzáteszem, hogy maga a beterjesztett indítvány – ahhoz képest, amilyen javaslatok korábban gyűléseken nyilatkozatok formájában elhangzottak – egy kicsikét szelídebb.
A másik, amit az elhangzottakhoz szeretnék hozzáfűzni: a szövetkezés problémája. A szövetkezés védőszentjeinek lettünk nevezve. Ezt, ha úgy tetszik, vállalhatjuk is, hiszen a demokratikus baloldalnak többek között az a feladata, és ezt Zsiros képviselőtársammal többször megbeszéltük, hogy a munkavállalók, a szövetkezeti munkavállalók, a kisemberek érdekeit védjék, mint ahogy a Kisgazdapártnak az lenne a feladata, hogy a kispolgárosság, a kisgazdák érdekeit védjék.
Én azt gondolom, ha valaki komolyan veszi a kisgazdaságát úgy mint politikus, akkor neki is szövetkezéspártinak kell lenni, és én örömmel hallottam a majsai fórumon, hogy a gazdakörök szövetkezéspártiak. Majd miután ezt üdvözöltük, utána kiment egy előadójuk és elmondta, hogy de nem ám abban az értelemben, hogy a mostani szövetkezeteket bármilyen mértékben is támogatnák, hanem miután ezek szétesnek, szétverődnek, előlről kezdve, akkor majd szövetkezéspártiak lesznek.
Azt gondolom, hogy a szövetkezeteknek a szerves átalakulását képzelte itt az ellenzék, és senki nem gondolta – legalábbis a parlamenti pártok közül –, hogy a régi szövetkezeteket, amelyek ebben az értelemben nem is voltak szövetkezetek, egy az egyben át lehet vinni az új világba.
Mindenki arra gondolt, hogy egy szerves átalakulásra van szükség. Ezt Juhász Pál nagyon szépen kifejtette, ezt nem kell részleteznem. Ez a szövetkezés azonban csak akkor lehet eredményes, ha a meglévő szövetkezetekből az értékeket átveszi, ha az abban lévőknek megadja az esélyt a mezőgazdaságban való további boldogulásra. Ezzel szemben ugyanakkor azt lehet látni, hogy bár szavakban az újtípusú szövetkezést a gazdakörök részéről – mint mondottam – támogatták, de ténylegesen az átalakuló kisgazdák sem észlelik, hogy az ő szövetkezésüket támogatnák, hiszen már az új kisgazdák – akik valóban kisgazdák és két-három hektárral keverednek ki vagy kárpótlási, vagy részarány kivitelével a szövetkezetből – azok is azt veszik észre, hogy a mostani szabályozások még őket sem preferálják.
Itt a legnagyobb bajnak én azt tartom, hogy miközben itt szavakban sokan a károsultak és a kárpótoltak mellett vannak, ténylegesen arról van szó, hogy a sok százezer kárpótlásra jogosult el fogja veszteni ezt a kicsiny kis tulajdonát azon néhányezer ember javára, akik ezt tőle felvásárolják.
(17.50)
Ugyanez történik a kiválásra jogosultakkal is: a kiválásra jogosultak döntő többsége nem tud mit kezdeni ezzel a vagyonkájával, hanem eladja. És hogy kinek adja el: éppen egy kisgazdának vagy egy volt szövetkezeti vezetőnek, az nem politikai, hanem üzleti kérdés. Ezek a kárpótlásra jogosultak, illetve azok, akik kiválással kiviszik a vagyonukat, többségükben szintén vesztesekké válnak. Ez abból is látszik, hogy a legtöbb gyűlésen mindenki azt kérdezte, hogy miért terhelik forrásadóval ezt a kiváló vagyont – tehát 90%-uknak ez volt a problémája. Ebből az is látszik, hogy nem akarják ők azt saját célra, mezőgazdasági művelésre, vállalkozásra használni, hanem a kivitel után azonnal az értékesítésén gondolkodnak.
Nekem az is eszembe jutott Zsiros Géza képviselőtársam szavai nyomán, hogy mi lesz majd akkor, amikor a kárpótlásra jogosultak jövő ősszel rájönnek, hogy a kárpótlásra jogosultak kétharmada, fele vagy egyharmada – nem lehet ezt pontosan bemérni – nem jut majd földhöz, mert az első hullámban a nagyját az ügyesebbek, az éberebbek vagy azok a szerencsésebbek, akiknek a Kárpótlási Hivatal hamarabb kiküldte a jegyét, 500 forintért fölvásárolták, és akkor majd a vége felé 3 ezer forintért sem jut majd föld. Akkor, azt gondolom, megint jön majd a levelek áradata, a följelentések, és elindul egy indítvány, hogy utólagosan törvényességi vizsgálatot kell tartani az árverésekkel kapcsolatban.
Az "aranyborjú" körüli tánc a következő, amire reagálni kívánok: ez az aranyborjú egy lerongyolódott, kócos öszvér, mégpedig már nem is a fogat előtt áll, hanem az árokban heverészik.
A magyar mezőgazdaság – és már erről is sokat beszéltünk – leépülése természetesen nem most kezdődött, 1989–'90-ben: bizonyos leépülés már a '80-as években elindult – most a régebbi múltra ne menjünk vissza, mert minden hiedelem ellenére, a parlamenti pártok mindegyike tisztában van azzal is, hogy mi történt, hogyan jöttek létre ezek a szövetkezetek. De most nem erről van a vita, hanem azokról az értékekről, amelyek esetleg még megmenthetők.
Én tehát azt gondolom, hogy ez a hasonlat nagyon rossz, mert itt egy jórészt már elkopott, elértéktelenedett, felélt vagyonról van szó, és nem azért adnak sok esetben csupán ócskavasat a kiválni szándékozóknak, amit Zsiros Géza mondott, még csak nem is azért, amit Juhász Pál szépen elmondott, hogy az együtt maradók egy bizonyos vagyonkiváláson túl egyszerűen nullára mennek, hanem azért, mert nem is rendelkeznek mással. Egy végjátékhangulat volt az elmúlt két-három évben a szövetkezetekben. Nekem az egyik ilyen választói gyűlésen egy szövetkezeti elnök azt mondta elkeseredésében egy évvel ezelőtt, hogy jobb lett volna azonnal, a választások után egy hónappal föloszlatni az összes szövetkezetet… (Dr. Zsiros Géza: Úgy van!) … mert akkor ez a vagyon legalább odakerült volna valakihez, akkor még nem volt enynyire kopott, és bár igaz, hogy néhány ezer ember elharácsolta volna, de ezek legalább mezőgazdasági burzsoáként tevékenykedtek volna.
Sőt, azt is mondta ez a szövetkezeti elnök, hogy jobb lett volna azt az ezeregynéhányszáz szövetkezeti elnököt azonnal, mindjárt be is csukni Recskre – nem tudta, hogy ez a tábor már le van bontva –, mert ők még azt is szívesebben vállalták volna, hogy két-három évig ott elüldögéljenek, mintsem hogy a mezőgazdaság körülöttük leromoljon. Hozzáteszem, hogy ez az elnök szinte sírva mondta, tehát nem hiszem, hogy ezt nem kellene elhinnünk neki.
Azt is mondhatnánk, rutinjuk van már abban, hogy bűnbakok legyenek – az agrárértelmiségiek –, hiszen a '70-es években Biszku elvtársék a fejlett szocializmus nevében – ezt Pünkösti Árpád szépen megírta – kapitalista úton járóknak bélyegezték őket, és sokuk ellen folyt abban az időben per, sokukat csukták börtönbe.
Végül rátérve a törvényre: ki itt a védtelen, és voltak-e törvénysértések? Természetesen, nagyon sok sérelem esett az átalakulások során. Először is azt kell mondani, hogy több kategóriát lehet fölállítani: vannak, akik vesztesek – tulajdonképpen, hozzáteszem, nagyon kevés ember kivételével, néhány ezer kivételével a többség valamilyen formában vesztes, mert amit remélt, nem kapja meg. Aki vesztes, az a továbbiakban sértetté válik, és egy MDF-es képviselő mondotta el Kiskunmajsán, hogy ezek a törvények keretjellegű törvények voltak – ebben az értelemben igaza volt tegnap Szabó Lajos képviselőtársamnak: ezek forradalmi törvények voltak a mostani, konzervatív forradalom értelmében, de a régi rendhez képest is azok voltak. Ezek a törvények ugyanis arra épültek, hogy a lent lévők megegyeznek: egyezségi késztetés volt ezekben a törvényekben. Tehát ha ezeket a törvényeket úgy akarják bárhol is végrehajtani, hogy pontról pontra, szőrözve, alparagrafusonként, félmondatonként elemzik, és így próbálják a kis vagyonkát eltéríteni, akkor ezeket a törvényeket nem lehet végrehajtani. Voltaképpen az egyetlen esély az volt a törvény valamilyen szintű betartására, hogy itt a felek ezt a megállapodás keretének tekintik. Abban a pillanatban, hogy a megállapodás nem történik meg, vagy a megállapodás a kevesek rovására történik meg, a véd- és dacszövetségben lévő többség részéről, a megállapodásból kimaradtak azonnal sértettként, levélíróként, följelentőként és mindenféle eljáróként szerepelnek, és ez voltaképpen természetes.
Hozzáteszem, hogy sokféle törvénysértéssel vagy rugalmas törvényvégrehajtással lehet találkozni a valóságban. Én tudok olyanról is, amikor a helybeli kisgazdák és a bent lévő agrárértelmiség egy része fogott össze, és – úgy, ahogy Juhász Pál képviselő elmondta – a bennmaradók rovására kivitték a vagyon javát, és ott maradt az értéktelen, használhatatlan épületek és egyebek sora a bennmaradóknak, akiknek most már sem munkahelyük, se semmijük.
Nagyon sok ilyen eset is van, és lehetne még sorolni sokféleképp – csak éppen azt nem lehet mondani, hogy itt a szövetkezeti vezetők azok, akik potenciális törvénysértők, a többiek pedig a törvénybetartók vagy a potenciális tudatlanok – ami legalább annyira sértő a parasztember számára. Legalább annyi ember van az összes többi szereplő között, aki, ha tehette, az adott körülmények között, ha úgy tetszik, megsértette a törvényt, vagy ha úgy tetszik, rugalmasan értelmezte az adott keretek között.
Az is jellemző, hogy egészen az utolsó hónapokig, októberig, a legtöbb helyen mégis csak a megállapodás felé orientálódtak az emberek, de amikor az osztozkodás végső fázisa eljött, majd amikor újra jött egy ilyen politikai hangulatkeltés, hogy a szövetkezeteknek továbbra sincs jövője – és ezt hivatalosan is nyilatkozták, hogy nem fognak majd ilyet támogatni –, és egyáltalán egy csomó hír érkezett ezekről a módosító indítványokról, onnan kezdve újra felbolydultak az emberek, és azt gondolták, hogy akkor az egészet újra kell gondolni. Tehát, ha nincs remény arra, hogy a kormányzat hosszabb távon támogatja a szövetkezet valamilyen formáját, akkor szét kell vinni.
Felhívnám a figyelmet arra – amiről a bizottságban már beszéltem –, hogy november–december, sőt, már október táján is egy egészen katasztrofális folyamatot látok – remélem, hogy nincs igazam, és csak kivétel az a nyolc-tíz helyi példa, amiről tudok. Valóban az történik, hogy az utolsó pillanatban felbomlik az egyezségi készség, és "vigye haza mindenki a magáét" alapon az emberek szétcincálnak mindent, ami él és mozog. Hazaviszik a szarvasmarhákat, amelyek aztán – hús formájában – néhány héten belül el is fogynak. Nekem az a gyanúm – ennek statisztikában utána kellene nézni, remélem, nem igaz –, hogy az elmúlt két-három hónapban és a következő két-három hónapban több tehenet vágtak le és fognak levágni, mint ahányat levágtak, amikor volt az a tízezer forintos támogatás – ami nem a legjobban sikerült konstrukció volt.
Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy ez a dolog annál sokkal bonyolultabb, minthogy most itt bűnbakokat keressünk. Azt tartanám az egyetlen használható megoldásnak, ha ezt a törvényjavaslatot ebben a formájában levennénk a napirendről. A cégbíróságok szakmai hivatalának a megerősítéséhez törvény sem szükséges, másrészt pedig annyit legalább megtehetnénk a mezőgazdaság érdekében, hogy mivel szinte készen állunk már az agrárpiaci rendtartás anyagával, a bizottság, szinte hatpárti konszenzussal, kidolgozott egy bizottsági javaslatot – hozzáteszem: az FM egyetértésével, tehát nemcsak bizottsági "partizánkodásról" van szó – ezt még meg lehetne szavazni karácsonyig vagy szilveszterig. Ugyanígy van a földművelési alapokról szóló törvény, és valamit kell kezdeni a részarány-tulajdon, és egyáltalán, a földrendező bizottsággal is.
Az is egy óriási fogyatékossága mind az átalakulási törvénynek, mind a kárpótlási törvénynek, hogy a helyben lakók számára nem adott keretet az egyezkedésre, nem adott igazán fórumot az egyezkedésre, hanem megyei hivatalok is intézték azokat az ügyeket, amelyeket csak a helyben lévők ismertek. Egyedül a közgyűlési forma volt a szövetkezeten belül, ahol legalább az érdekek összeütközhettek. De hát azt is képzeljük el, mire kötelezhette az embereket ez a törvény, hogy a magyar parasztember és az agrárértelmiség mit élt át az elmúlt egy évben, hogy hányszor kellett öszszecsődíteni az embereket, és egyszerűen már arról van szó, hogy az utolsó fázisban nem mennek el, mert már arra sincs pénz, hogy pörköltet adjanak.
(18.00)
És hogy micsoda bonyolult eljárást kötelezett rá a parasztemberekre és az agrárértelmiségre ez a törvény. És ezt még tovább elnyújtani – ezt a pillanatot – ez nemcsak azzal jár, hogy még több agrárértelmiségi ember kap szívinfarktust, mert nagyon sokan már belebetegedtek és belehaltak ebbe, hozzáteszem. (Rajkai Zsolt: Kisgazdák is.) Igen. Itt mind a két… Ebbe az egész drámába – sajnos – sokan belepusztultak, éppen azért, mert elhúzódott ez az egész.
Erre most nem akarok kitérni, de mindenki tudja, hogy a rendszerváltás után az első egy év azzal ment el, hogy a koalíció nem tudott megegyezni egymással ebben a kérdésben, majd a következő egy év meg az alkotmányossági vitával ment el.
Én azt gondolom, hogyha most már eljutottunk egy olyan pontig, hogy ezek a nagy átalakulási törvények a befejezéséhez közelednek, akkor egy újabb ilyen, felülről jövő beavatkozással ne nyúljunk ebbe bele, és adjuk meg az esélyt legalább arra, hogy ezek a bennmaradó szövetkezeti tagok megőrizhessék legalább a munkahelyüknek egy részét, s utána, majd az átalakulás után hozzunk olyan törvényeket, amelyek pótlólagosan arra ösztönözhetik ezeket a néhol túl nagy méretű és túl merev szerkezetűre sikerült átalakult szövetkezeteket, hogy rugalmasabb gazdasági vállalkozásokra bomoljanak szét. Ugyanígy vonatkozik ez a kiválókra is, hogy a kiválókat is arra ösztönözzük, hogy ezek a kivitt vagyont befektetésre használják, ne pedig azonnali értékesítésre, ne azonnali elkótyavetyélésre, mert ma úgy van, nagyon sok kiváló, a kisemberek, akiknek kevés kis vagyonkájuk van, amit ki tudnak vinni, úgy vannak vele, hogy jobb ma egy 100 forint, mint berakni ezt az esetleg – mondjuk – 10 ezer forintos vagyont egy vállalkozásba, és abból egy bizonytalan hozadékot remélni. Tehát ma egyszerűen az a helyzet, hogy ez a törvényjavaslat is voltaképpen arra ösztönzi a még megmaradó tagokat és más embereket, hogy a kicsi vagyonkájukat kimentsék ebből az ostromlott erődből, ebből a bűnbarlangból és mindenféle másból, aminek szokták nevezni a szövetkezeteket, és arra fogja ösztönözni tehát őket, hogy mentsék, ami menthető, s ennek a végeredménye az lesz, hogy elvesztik ezt a vagyonkát, hát esetleg valamicskét majd vásárolhatnak rajta.
Én azt gondolom, hogy mind a két javaslatcsomagra is, tehát erre is, és a Zsiros képviselőtársam, valamint Cséfalvay képviselőtársam által beadott javaslatokra az vonatkozik, hogy most ebben a formájában már nem használhatók a mostani átmenet befolyásolására, a bennük megfogalmazott gondolatokat az átalakulás után a következő gazdasági évben egy egységes törvénykezési csomagtervben természetesen föl lehet használni, és ebben az értelemben tehát azt mondom, hogy nem volt hiába az ezen való vita, mert ennek nagyon sok olyan terméke lehet, ami a következő évben valamilyen formájában a mezőgazdasági törvénykezésben érvényesülhet.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
